A világűr mint szűkebb lakóhelyünk, a Föld környezete mindenre hatással van, ami bolygónkon vagy a felszínén történik. Szülőanyja is otthonunknak, mert amennyiben igaznak bizonyul a „Nagy Bumm”, valaha ennek folyományaként keletkezett a Föld is, mint a sok közül az egyik kis égi világ, a Naprendszer bolygója. Az emberiséget mindig is érdekelte a számára elérhetetlen messzeség, a gyönyörű, fényt és meleget adó égitestek birodalma. Hosszú évezredek teltek el, amíg a sok megfigyelésből tapasztalat lett, és bár nem tudták az égitestek mozgásának okát, égi útjaikra nyugodtan építhették életüket, beoszthatták idejüket.

A nagy változás négyszáz éve történt, amikor Galileo Galilei távcsövét az égboltra irányította. A távcső olyan világot tárt föl, ami lerombolta az addigi világképet. Galilei ott folytatta a fizikát, ahol Arkhimédész abbahagyta. Rádöbbentek, hogy nem a Föld a világ közepe, hanem a mi rendszerünkben a Nap. A Föld forgása idézi elő a nappalok és éjszakák váltakozását és sorolhatnánk tovább azt a sok tudást, ami Galilei távcsöve nyomán feltárult.

Ettől kezdve a technika fejlődésével számos olyan műszert, eszközt, járművet, műholdat szerkesztettek és építettek, amelyek egyre mélyebben hatolnak be a kozmoszba, egyre közelebbről fényképezik bolygónkat és a holdakat, sőt leszállva az emberiség számára fontos égitestre, mintákat vesznek anyagából, légköréből, hogy megértsék földünk és az élet keletkezését. A kutatások hátterében az is benne van, hogy egy esetleges földi katasztrófa esetén legyen hova menekíteni az emberiség túlélését biztosító szerencséseket.

A fentiekből következik, hogy se szeri, se száma azoknak az emberi kéz által alkotott eszközöknek, amelyeket a világűrbe juttatnak. Ma már a meteorológiai megfigyelésektől a termésbecslésig és az autók útvonalának meghatározásáig szinte mindent műholdak segítségével végeznek, sőt egy olasz cég olyan műholdas navigáción alapuló szolgáltatást fejleszt, amely sokat segíthet a vakoknak, a látássérülteknek az eligazodásban. Eddig a különböző űrbe telepített telekommunikációs programokból és hasznukból az amerikaiak és az oroszok profitáltak, az Európai Űrügynökség (ESA) csak néhány éve kapcsolt nagyobb sebességre a fejlesztések és a finanszírozás terén. Eleinte az európai államok a szovjetekkel és a NASA-val vettek részt különböző programokban, majd 1976-ban megalakult az ESA, az önálló európai űrkutatás bázisa. Jelenleg a szervezetnek 18 tagországa van, Magyarország még mindig nem teljes jogú tag, annak ellenére, hogy különböző sikeres programokban régóta részt veszünk. A teljes jogú tagságért folytatott tárgyalások a kormány mulasztásai miatt lassan haladnak. A Magyar Űrkutatási Iroda 2008-as költségvetése 200 millió forint volt, amelyet az ESA társulási programjába fizetett, aminek nagy része visszapályázható.

Barsiné Pataky Etelka néppárti európai képviselő sikerének tudható be, ahogy a Galileo-programban kiharcolták Magyarország teljes hozzáférését a projekt egészéhez. A magyar kutatók és fejlesztők az űripar terén is jól működnek, ezért ez is egy kitörési pont lehetne, ha megkapná az ország a kisméretű műholdak tesztelésére szolgáló bázis létrehozásának jogát.

Hogy mennyire fontosnak tartják Európában az űrkutatást, jelzi, hogy a pénzügyi válság ellenére 9,9 milliárd eurós költségvetésben egyezett meg az ESA tizennyolc tagállama. Ez több, mint amennyit még 2005-ben előirányoztak. Mi fér bele ebben a büdzsébe? Az Ariane-5 rakéta fejlesztése, a Nemzetközi Űrállomáson folyó kutatások bővítése, új meteorológiai szatellitek pályára állítása és a világ legnagyobb műholdas környezetmegfigyelő programja.

A műholdak száma egyre sokasodik a világűrben és a kiszolgált szerkezetek is ott róják köreiket a Föld körül. A Földet lassan olyan gyűrű veszi körül, mint a Szaturnuszt, azzal a különbséggel, hogy bolygónk gyűrűje emberi kéz alkotta szerkezetekből és roncsokból áll. Óvatosabb kutatók már régóta fölhívták a figyelmet arra, hogy veszélyessé válhat a sok űrszemét. A jóslat be is következett, az első űrkarambol ez év február 10-én történt Szibéria fölött mintegy 800 km magasságban. Két nagyméretű, ép műhold csapódott egymásnak.

Az egyik az amerikai műholdastelefon-szolgáltató, az Irídium egyik távközlési műholdja volt, a másik egy már használaton kívüli orosz szatellit. Mindkét szerkezet több mint féltonnás volt, így elképzelhető, mennyi roncsdarab maradt vissza az ütközés után, szaporítva az űrszemetet.

Az ütközés után fél nappal 600 darabot azonosítottak, de annál sokkal több lehet a törmelék. A Nemzetközi Űrállomásra nem jelentenek veszélyt a roncsok, mert a bázis most 360 km magasságban kering. Az amerikai kutatók szerint a Discovery űrrepülőgép február 22-re tervezett indítására sincs hatással a karambol.

Annál nagyobb veszélyt jelenthet a sok kis darab a Hubble-űrtávcsőre és a bolygónkat figyelő műholdakra, mert ezek alacsonyabban keringenek. A baleset bekövetkeztét az okozhatta, hogy nem fordítanak kellő figyelmet az űrben mozgó irányíthatatlan darabokra. Pedig az USA űreszközök követését végző katonai szervezete több mint 18 ezer űrszemétdarab mozgását figyeli. Ilyen jelentéseket az Irídium cég is kapott, de úgy látszik, nem vették komolyan. Eddig azt tartották, hogy „az űrben elég nagy a hely”. Eredetileg is így volt, de a környezetszennyezés oda is átterjedt, és a Föld körüli térség védelmére nem fordítottak figyelmet. A kínai űrfegyverkísérlet után például 10-15 százalékkal megnőtt az ütközések valószínűsége, annyi roncsdarab keletkezett.

Űrszemétnek neveznek egyébként minden olyan emberi eredetű, a Föld körül keringő testet, amely már nem lát el semmilyen feladatot. Egy része működésből kivont műhold, valamint olyan utolsó rakétafokozat, amely Föld körüli pályán marad. Egészen különleges darabok is vannak az űrszemétben, amiket űrhajósok vesztettek el. Például Ed White egyik tartalék kesztyűje, M. Collins kamerája, vagy Sunnita Williams csavarhúzója, de még fogkefe is kering odafent. Egyébként egy csavarhúzó is végzetes lehet, ha űrhajóval vagy űrállomással találkozik, mert keringési sebessége több kilométer másodpercenként.

A céltalanul mozgó darabokból amennyit csak lehet, katalógusba vesznek és folyamatosan figyelik őket. Ennek köszönhetően sikerült elkerülni egy-egy veszélyes ütközést. Az első kitérő manőverre 1991 szeptemberében került sok, amikor egy űrrepülőgép pályát változtatott, hogy kitérjen egy használaton kívüli orosz műhold töredékei elől. Kevésbé szerencsés eset is előfordult, például 1983-ban a Challenger egy apró űrszemét becsapódásától sérült meg. Az űrszemét nagyobb darabjai visszaesnek a Földre, ahol a légkörben vagy a felszínen is okozhatnak problémát.

2006-ban egy orosz kémműhold darabjai haladtak el egy utasszállító gép közelében a Csendes-óceán fölött. 1979-ben a Skylab űrállomás darabjai hullottak le Ausztrália nagy területén. 2001. március 23-án a Mir űrállomás töredékei hullottak a Csendes-óceán déli részére. A most ütköző két műhold egyik darabja már el is érte a földfelszínt, az emberek arra lettek figyelmesek, hogy hatalmas robajjal egy fénylő test zuhan a Földre. Az űrszemét összegyűjtésére egyelőre nincsen kivitelezhető módszer. Több ötlet született ugyan, például, hogy a műholdakba tervezzenek be valamilyen megsemmisítő szerkezetet. Napjainkban egyelőre az a gyakorlat, hogy a dolgát végzett műholdakról egyszerűen megfeledkeznek.

Melyek azok a magasságok, ahol veszélyt jelentenek a roncsdarabok? Ilyen a 300–450 kilométeres magasság, ahol az űrállomások tartózkodnak, a 800–1500 kilométeres sáv, ahol a földmegfigyelő holdak keringenek, valamint a 36 ezer kilométeres geostacionárius pályák, mert ott tartózkodnak az Egyenlítő fölött a távközlési és meteorológiai műholdak.

Az illetékes űrhivatalok általában készülnek űrszemét becsapódására. Az egyik legveszélyeztetettebb vidék Szibéria délnyugati része, az Altaji Köztársaság területe, mert ide pottyannak a Bajkonurban (Kazakisztán) felbocsátott rakéták után maradó alkatrészek. Tavaly per is lett az ügyből, mert lovakat ütött agyon egy visszahulló roncs.

A csillagászok – amatőrök és szakmabeliek – állandóan pásztázzák az égboltot, hogy minél többet tudjanak meg bölcsőnkről és megvédjék a lehetséges, űrből érkező veszélyektől is. Emellett szórakozásnak sem akármilyen hobbi. Télen például az Orion (Vadász) csillagkép a legszebb, számos kultúra képzelt valamilyen mitológiai alakot erre a területre: a görögöknél Poszeidon fia küzd a Taurusszal (a Bikával), a sumerek pásztornak vélték, Egyiptomban Ozírisz jelent meg csillag képében, a magyar népi emlékezetben ez a Kaszás-csillag.

Az Orion télen kora este egy-két arasszal a déli látóhatár fölött ragyog. A nemzetközi év célja, hogy összefogja az amatőr- és szakcsillagászok táborát. Az eseményhez több mint száz ország csatlakozott. A programokról a www.csillagaszat2009.hu honlap számol be.

(hankó)