– Nem lehetne valahogy tovább üzemeltetni a gyárat?

– Miért? Van megrendelés? – verte vissza a tulajdonos képviselője a dolgozók kérdését a múlt héten tartott munkásgyűlésen. Ahol nyilvánvalóvá vált: ötéves működtetés után az ukrán Donbass is felhagy a Diósgyőri Acélművek üzemeltetésével. Áprilisban 771, májusban 107 dolgozót bocsátanak el. Csupán 16 embert tartanak meg az állagmegőrzés biztosítására, hogy újra tudják indítani a gyárat, ha majd egyszer javulnak a nemzetközi piaci viszonyok.

Diósgyőr kanosszája

Nem ez az acéltermelés első válsága Diósgyőrben. A hetvenes–nyolcvanas években, a kohászat fénykorában a helyi acélművek a „vas és acél országának” egyik legfontosabb ipari központja volt. Több mint 13 ezer ember szorgoskodott a különböző öntvények, vasúti alkatrészek, haditechnikai felszerelések gyártása során, s a kohászat egy egész várost épített maga köré. Az akkor 210 ezres Miskolc vezetése távlati terveiben a város 230 ezresre bővítése szerepelt.

Aztán jött a rendszerváltozás, s a korszerűsítésekben elmaradt diósgyőri kohászat elindult a lejtőn. A kilencvenes években magyar tulajdonosok kezében kétszer ment csődbe, de ugyanígy jártak a gyárat 1998-ban megvásárló szlovákok, s a 2001-től birtokba lépő olaszok is. Utóbbiak 2003-as csődje után vette meg a felszámolási eljárás során a gyárat az ukrán Donbass, amely 2006-ban a virgin-szigeti Reeferway off-shore cégbe szervezte az üzemet. A sorozatos válságok során a létszám a jelenlegi mintegy ezer főre olvadt.

– Már 1992-ben, az első nagy gyárvédő tüntetés időszakában hagyni kellett volna a gyárat – vélekedik utólag Galvács Ottó, az Acélművek Munkástanácsának korábbi vezetője, az akkori megmozdulások egyik szervezője. – A szakszervezetek folyamatosan abban bíztak, hogy a kiharcolt támogatások révén jobb lesz a dolgozóknak, valójában azonban csak a pénzt szedték ki egyesek.

A szakmában mindenki egyetért abban: a diósgyőri kohó nem túl hatékony, ugyanis a mai viszonyok között túlméretezett. Ugyanakkor, mondja Galvács, minden egyes megmentett munkahely további 5-6 embernek biztosít munkalehetőséget. Vagyis jelenleg is öt-hatezer ember megélhetését veszélyezteti a válság. A Diósgyőri Acélművek termékeit ugyanis további cégek, kisvállalkozások használják fel. Közülük 40-45 kft. ma is a gyár közvetlen szomszédságában, az egykori szocialista nagyvállalat telephelyén működik.

Ilyen a Csavar- és Húzottáru Zrt., amelynek elnöke, Szalai József arra hívja fel a figyelmet: eddig Diósgyőr fedezte az ország rúdacélszükségletének felét, a bezárás után ezt majd importból kell biztosítani, ami jóval drágább.

– Jobb lenne, ha felszámolási eljárást kezdeményezne a tulajdonos, ahogy 2003-ban történt – mondja Balogh Béla, a Vasas Szakszervezeti Szövetség elnöke. – Egy jó felszámoló ugyanis megtartja az állományt, s elindítja a vállalatot az átalakulás útján.

Diósgyőrben ugyanis nemcsak a munkaerő megmentésére, de modernizációra is szükség lenne. Nemzetközi viszonylatban a termelés költséges, a következő tulajdonosnak 30 százalékkal olcsóbban kéne működtetnie a gyárat, ez pedig beruházásokat igényel.

Jelenleg azonban úgy tűnik, az ukránok meg akarják tartani a gyárat – csak a termelést akarják felfüggeszteni. Ahogy a szakszervezeti vezető számol: ebben az esetben mintegy 150-180 dolgozót tudnak korkedvezményes és előrehozott nyugdíjjal megmenteni a munkanélküliségtől – pillanatnyilag úgy tűnik, ennek terheit hajlandó vállalni a munkáltató. A maradék 700 embernek azonban esélye sincs elhelyezkedni. Hengerészre, olvasztárra ugyanis nemcsak a környéken, de még az országban sincs szükség.

Dunaújváros lefékez

Diósgyőrben december óta nincs termelés, a dolgozók szabadságon vagy állásidőn vannak. De nehézségekkel küzd az összes többi hazai kohó is. Ózd szintén a tavalyi év vége óta áll, ott egyelőre úgy védekeznek, hogy előrehozták az éves karbantartásokat. Ez egyébként nemcsak a dolgozók megtartása miatt célszerű: a kohót olcsóbb minimális szinten folyamatosan működtetni, mint a teljes leállítás után újraindítani. S a múlt héten Magyarország legnagyobb acélfeldolgozója, az ország termelésének 60 százalékát biztosító Dunaferr is bejelentette: a válság miatt átáll a négynapos munkahétre.

– Lényegében az autógyárak válsága gyűrűzött be az acéliparba – mondja Balogh Béla. – A járműgyártás decemberi válsága januárra érte el az elektronikai ágazatot, s az év első két hónapjában 50 százalékkal csökkent az acélipari kivitel is. – Valójában már októbertől érezhető volt a kereslet csökkenése – teszi hozzá Lukács Péter, a Vas- és Acélipari Egyesülés elnöke. – Decemberre a tavaly nyári szint 70 százalékára csökkent a termelés, januárra 60 százalékra, februárra pedig felére. A szakmai szervezet vezetője ugyanakkor hozzáteszi: valójában az acéliparban megszokottak az úgynevezett ciklikus válságok, amelyet az ipari termelés meglódulása, majd lassulása okoz. Bizonyos mértékig tehát az ágazat fel van készülve az alkalmazkodásra, csakhogy a mostani válság jóval mélyebb a szokásosnál.

Az igazsághoz hozzátartozik az is: a mostani mélypontot korábban soha nem látott, tízéves felfutás előzte meg a világban. Igaz, a magyarországi szereplők ebből csak öt évet élvezhettek, a korábbi időszakot ugyanis itthon a privatizáció, s az azzal együtt járó fejlesztések határozták meg.

Dunaújváros 2004-ben volt először nyereséges, s azóta egyre eredményesebb. Tavaly 334 milliárdos rekord-árbevétellel, s 280 millió forintos üzemi eredménnyel zárta az évet. A korábbi felfutás azonban most visszaüt: a különböző bányák az acél árának növekedésével együtt emelték a beszállított ércek árszintjét, s most nem hajlandók engedni ebből. Sőt, mivel az ármegállapodásokat jellemzően egy évre kötötték, nyárig esély sincs arra, hogy változzon a helyzet. Mindeközben az acéltermékek ára a nemzetközi piacokon tonnánként 700 euróról 300 euróra esett.

Valerij Naumenko, a Dunaferr vezérigazgatója megerősíti: a jelenlegi helyzetben csak veszteséggel tud működni a gyár. A bejelentett megszorításokkal ugyan, de nyárig mégis próbálják tartani a jelenlegi létszámot, ha ugyanis újra visszaállnak a teljes kapacitású termelésre, szükség lesz mind a nyolcezer dolgozóra.

A szakszervezetek ugyanakkor kevésbé lelkesek. Alig negyed éve egyeztek bele, lemondtak egy sor béren kívüli juttatásról, s a 2009-re esedékes béremelésről, cserébe hogy a tulajdonos eltekintsen a leépítésektől.

Mucsi Zoltán, a Dunaferr Vasas Szakszervezetének elnöke arra hívja fel a figyelmet: a négynapos munkahét a dolgozóknak további 20 százalékos bérveszteséget jelent. És problémát annyiban is, hogy a törvény szerint a heti 36 óránál rövidebb foglalkoztatás már részmunkaidőnek minősül, ami kedvezőtlen a későbbi nyugdíj szempontjából.

50 százalékos visszaesés

A válság természetesen nem csak a hazai acélipart sújtja. Komoly gondokkal küzdenek a külföldi termelővállalatok is. A Nemzetközi Acélszövetség adatai szerint 2008 decemberére az egy évvel korábbi szint háromnegyedére esett a világ acéltermelése.

S az idei évre további 20 százalékos visszaesést valószínűsítenek. Azt mondják: nyolcvan éve ez az ágazat legnagyobb válsága, s ennek megfelelően a nyugat-európai nagy gyártók is sorra jelentik be a munkaidő-csökkentéseket. Ilyenkor csak a túlélés lehet a cél: nyilvánvaló, hogy ha újra beindul a járműipar és az építőipari beruházások, ismét szükség lesz acélipari termékekre. Minden bizonnyal Magyarországon is. Ahol a hazai felhasználás már eddig sem kifejezetten a hazai termelésre épült.

A Vas- és Acélipari Egyesülés kimutatásai szerint a magyarországi gyárak csupán szükségletük 30 százalékát fedezték hazai alapanyagokból. Csakhogy eddig legalább a Dunaferr exportja részben ellentételezte ezt.

A túlélés érdekében a Vas- és Acélipari Egyesülés múlt héten rendkívüli segélyért fordult a kormányhoz. Közleményükből kiderül: miközben a szlovák, lengyel gyárak az elmúlt tíz évben többször kaptak kormányzati támogatást, Magyarországon uniós előírásokra hivatkozva tiltólistán van az acélipar. Emiatt pedig versenyhátrányt szenved más ágazatokkal szemben. Vagy ha közvetlen támogatásokat nem hajlandó adni a kormány, legalább azt érje el, hogy a bankrendszer ne vonuljon ki az ágazat finanszírozásából. Hasonló problémák már felmerültek a Dunaferr támogatásáról folytatott közelmúlt-béli megbeszéléseken.

A cég 10 milliárd forintot szeretett volna kapni, azonban több hónapon át sem a kormánnyal, sem a Magyar Fejlesztési Bankkal nem sikerült megállapodni. A Dunaferrnek a közelmúltban indított fejlesztés befejezéséhez kellene a pénz, melynek keretében 3 millió tonnára bővítenék az eddigi 1,6 millió tonnás termelőkapacitást. A beruházás így félkész állapotban megrekedt. Ahogy Lukács Péter mondja: önerőből is folytatnák, azonban a bankok megvonták a támogatást.

Diósgyőrben azonban sokkal többről van szó. Miután Gyurcsány Ferenc nyilvánvalóvá tette, hogy a kormány nem hajlandó pénzt ölni a helyi kohászat megmentésébe, minden bizonnyal leáll a gyár. Ahogy Nagy Kálmán, a Fidesz miskolci országgyűlési képviselője mondja: Miskolc összeroppant, a városban szociális-társadalmi földrengés van. Hogy ennek milyen hatásai vannak, bizonyítja Miskolc-Tapolca közelmúlt-béli leválása, vagy hogy Avas-délen immár négy szervezet (a rendőrség, a polgárőrség, a városőrség, a készenléti rendőrség) vigyázza a rendet.

Kárász Andor