A szén-dioxid-kibocsátást és ezáltal a klímaváltozást leegyszerűsítve két, egymásnak ellentmondani látszó folyamat határozza meg, de mindkettő alapja gazdasági érdek. Az egyik, hogy a fejlett országok lakosai szinte gátlástalanul fogyasztanak egyre nagyobb arányban mind a fosszilis energiákból, mind a felhasználásukkal készült és szállított termékekből, így növelve évről évre az üvegházhatású gázok koncentrációját a légkörben. A másik, hogy az ennek folytán egyaránt szennyezővé vált legnagyobb fejlődő és fejlett országok mondhatni környezetbarát módon tömérdek pénzt fektetnek a megújuló energiákba, elsősorban saját, gyártó iparágaik fejlesztése céljából. Ugyanis annak ellenére, hogy a megújulók rövid távon drágábbak, a fenti folyamathoz hasonlóan gazdaságélénkítő és munkahelyteremtő erővel bírnak, miközben hosszú távon az adott ország energiaellátásának függősége is csökken. Így váltak a legnagyobb szennyezők a legnagyobb „környezetvédőkké” egyben. Erre jó példa a mindkét téren elsők között lévő Egyesült Államok, vagy talán még inkább a napkollektorokkal, szélerőművekkel teletűzdelt Németország, amely az ötödik helyen áll a legnagyobb szennyezők sorában. Ugyanakkor jó hír, hogy a zöld beruházások támogatását talán nem fogja gyengíteni a gazdasági válság, ugyanis az Egyesült Államok új elnöke a zöld munkahelyek létesítésében látja a recesszióból kivezető utat.

Úgy tűnhet, hogy az Európai Unió jelentős lépéseket tett szén-dioxid-kibocsátásának csökkentése érdekében, ám valójában csak leépült az iparának egy része (lásd erről bővebben: Magyar Demokrata, Zöld Jövő 2008/51.). A fogyasztói éhsége által generált kibocsátás azonban nem csökkent, hanem áthelyeződött Ázsiába, főként Kínába, ami így a világ legnagyobb szennyezője lett, megelőzve az Egyesült Államokat is. Eközben már India is lehagyta Oroszországot, elfoglalván a harmadik helyet, s e négy legnagyobb szennyező közül egyik sem vállalt kibocsátás-csökkentést a kiotói egyezmény keretében (Oroszország szinten tartást ígért, amit könnyedén teljesít az unióhoz hasonló okból). Bár ezekben az államokban is vannak zöld beruházások, a jogi kötelezettségvállalástól eddig mereven elzárkóztak. Ugyanakkor a következő, 2012 utáni időszakra vonatkozó klímaegyezményben már mindenképpen szerepet kell vállalnia az USA-nak is egy hathatós eredmény érdekében, és vele együtt a világ kibocsátásának feléért felelős fejlődő országoknak is. A szakértők szerint az új megegyezést Kína és Amerika kapcsolata fogja meghatározni.

– A tárgyalások során különböző erővonalak alakulnak ki, amelyek mentén egymástól függővé válnak az egyes nagyhatalmak vállalásai – mondja Kardos Péter, az Energia Klub munkatársa. – Ez egy politikai adok-kapok, így például az USA eddig csak akkor vállalt volna csökkentéseket, ha erre Kína is hajlandó. Egy-egy ilyen klímatárgyalás nehézsége, hogy nem elég a többség, itt mindenki beleegyezése szükséges, ezért születnek végül olyan írásba foglalt egyezmények, miszerint „komolyan fontolóra vesznek” valamit a következő találkozásig. Ezekben a szerződésekben a pontosvesszők, zárójelek kérdésében is harc folyik, hiszen az adott ország versenyképességét is befolyásoló tényezőkről van szó.

De az idő szorít, az IPCC híres negyedik jelentése szerint 2015 előtt tetőznie kellene a globális kibocsátásnak (ami jelenleg évi két százalékkal nő), különben visszafordíthatatlan folyamatok indulnak be az éghajlatváltozásban. S ehhez az idén decemberi, koppenhágai találkozón már megállapodásra kell jutni, hiszen időbe kerül a célok teljesítése. Másrészt 2012-ben lejár a kiotói jegyzőkönyv, s ha ezután nem folytatódik a nemzetközi szén-dioxid-kereskedelem, az nemcsak nevetségessé tenné az egész gyakorlatot, hanem alkalmazhatatlanná is, mivel a cégek erre alapozott tranzakciói, zöld befektetései bedőlnének. Szerencsére azonban a tárgyalótermeken kívül is van élet, és annak ellenére vannak pozitív fejlemények, hogy az államfők nem tudnak megegyezni.

A megtért bárány

Erre legjobb példa Kalifornia. Klímaszempontból eddig az Egyesült Államok volt a fekete bárány, mivel a George W. Bush vezette kormány nem volt hajlandó ratifikálni a kiotói jegyzőkönyvet. S bár a kibocsátás-csökkentésben nem jutott előre az USA – igaz, a vele szemben leginkább kritikus Brüsszel is inkább csak retorikai szinten –, a megújuló energiák felhasználása terén még az összehangolt kormányzati intézkedések nélkül is az élen van. Az alulról jövő kezdeményezések célt értek, olyannyira, hogy a napsütéses Kaliforniában tavaly nyáron a napáram nem támogatott termelői ára már elérte a konvencionális energia árát. Ennek hatására pedig a Mojave-sivatagban (itt vannak a naperőművek) egy év alatt 500 dollárról tízezer dollárra nőttek a földárak, ráadásul az évek óta stagnáló Szilícium-völgy számára is új lehetőségek nyíltak a tiszta technológiák innovációja terén.

Ebben az államban a geotermális energiának is hétszázalékos részesedése van az áramtermelésben, s a látványos fejlődés oka részben az, hogy ez az állam már 2002-ben olyan törvényt fogadott el, miszerint az energiaszolgáltatók évente legalább egy százalékkal kötelesek növelni a megújuló energiaforrások arányát.

A kormányzó, Arnold Schwarzenegger a közlekedésre is lecsapott, például rendeletben szabályozza a hidrogénautók bevezetését, célja 2010-re a jelenlegi 22 töltőállomás megduplázása. Annak ellenére, hogy republikánus, ezen a téren megpróbált szembeszállni a Bush-kormányzattal, így Kalifornia 15 másik állammal együtt még a Bush-érában beperelte az amerikai környezetvédelmi hivatalt, mert az nem engedte, hogy a szövetségi törvényeknél szigorúbb, saját előírásokat hozzanak az autók károsanyag-kibocsátásának mérséklésére. S ennek azért van jelentősége, mert Kaliforniában található az egész USA-ban futó autók közel tíz százaléka, az adatok szerint itt 1,1 főre jut egy autó, ami a legmagasabb arány szerte a világon.

Arizona is Kalifornia nyomdokaiba lépett: törvényben rögzített célja, hogy a közintézmények 2025-re fogyasztásuk 15 százalékát megújuló forrásokból biztosítsák. Most itt épül a világ legnagyobbjának szánt naperőmű, és ezenkívül az amerikaiak a szelet is befogják, friss adat, hogy a telepített szélerőmű-kapacitás terén az USA tavaly már megelőzte Németországot – persze ez előbb-utóbb várható volt, hiszen egy jóval nagyobb országról van szó.

Ezek a folyamatok a jövőben bizonyosan tovább erősödnek, ugyanis Barack Obama kormányzati szinten tervezi támogatni a megújuló szektorokat és az energiahatékonysági beruházásokat, mivel kifejezetten úgy látja, hogy a környezetbarát és a munkahelyteremtő közberuházásokat össze lehet kapcsolni, s így talpra állítani az országot a recesszióból. A választási kampány óta több program is született, az egyik legismertebb a „Zöld megújulás” néven emlegetett százmilliárd dolláros elképzelés, ami két éven belül kétmillió munkahelyet teremtene.

Az amerikaiak ezzel nemcsak két legyet ütnének egy csapásra, Németországon kívül ugyanis most náluk is megjelent egy harmadik szempont: az energetikai függetlenedés. A hosszú távú célok közé tartozik az úgynevezett alacsony szénfelhasználású gazdaság kiépítése, ami nemcsak klímavédelmi, hanem nemzetstratégiai célokat is szolgál. Obama idővel szeretné felszámolni az olajfüggőséget, vagyis tíz éven belül megszüntetni a közel-keleti és a venezuelai kőolajimportot. További konkrétumokkal szolgál az Új energiát Amerikának! program, ami már-már számháborút indít Brüsszel 2020-ig elérendő háromszor húsz százalékos célkitűzéseivel szemben (kibocsátás-csökkentés, megújulók aránya, energiahatékonyság növelése).

Obama 2012-re tíz, 2020-ra 24 százalékra emelné a megújulók arányát, évente egymillió háztartást optimalizálna az energiahatékonyság szempontjából, továbbá 2015-re egymillió hazai gyártású hibridautót helyezne üzembe. Ennek keretében a következő évtizedben 150 milliárd dollárt fektetnének munkahelyeket teremtő zöld projektekbe.

A fenti tervek mellett az új, demokrata kormány elhivatottságát jelzi Steve Chu Nobel-díjas fizikus kinevezése az energiaügyi minisztérium élére, aki hangos szószólója és kutatója az alternatív technológiáknak. Ugyanakkor a kibocsátás-csökkentés terén csupán 2050-re vállalna Obama számokat, s bár a 80 százalék jól hangzik, túlságosan távoli cél.

Kétfejű sárkány

Kína nemcsak a szennyezésben verseng az Egyesült Államokkal, hanem a megújulók terén is, mind az innovációban, mind a gyártásban, mind a telepítésben. Különleges ország, mivel a fejlődő államok jellemzőit is magán viseli, ugyanakkor már hatalmas befolyással is bír. Márpedig a klímatárgyalások során a legalapvetőbb szembenállás a fejlődő és fejlett országok között van, hiszen az előbbiek szerint a történelmi felelősség az utóbbiaké, ők bocsátották ki a felhalmozódott szén-dioxid nagy részét, tehát csökkentsenek ők. Eközben ezek az országok már tapasztalják a klímaváltozás hatásait saját bőrükön, ezért pénzt követelnek a károk fedezésére. A fejlett országok elismerve a felelősséget – s remélve, hogy cserébe a fejlődők is részt vesznek majd a felmelegedés elleni harcban –, meg is egyeztek egy ilyen alap létrehozásáról, persze épp a feltöltéséről folyik máig a vita.

A fentinél még kényesebb és nehezebben megoldható probléma a gazdasági növekedés kérdésköre. A fejlődő tagállamok nem folytathatják tovább a növekedés hagyományos, nyugati modelljét, mert azt a terhelést a Föld ökológiai rendszere már nem bírná ki. Ugyanakkor egyértelműen kimutatható, hogy a növekvő életszínvonal nagyobb mértékű energiafogyasztással jár együtt, és az is, hogy a gazdasági növekedés motorja az ipar és az ezzel járó árumozgatás. Erről a fejlődő országok nem fognak lemondani.

Ennek kapcsán szó van a fejlett országok részéről a fenntartható technológiai tudás átadásáról, amelyek alapját képezhetnék egy környezetbarát és növekvő gazdaságnak, ám ennek mikéntje és tartalma nagyon homályos, hiszen a szabadalmak átadása a cégek érdekeit sértené.

De ha vannak is saját innovációs eredmények, mint Kína esetében, ezek az országok nehezen mondanak le emellett a rövid távon olcsóbb fosszilis energiákról, még akkor is, ha érintettek a klímaváltozás hatásaiban.

A kínai városok a világon a legrosszabb levegőszennyezettségi mutatókkal rendelkeznek, az ország szénfelhasználása mégis tovább fog nőni, mivel 2015-ig 380 ezer megawattnyi új széntüzelésű erőművet terveznek telepíteni. Bár emellett több atomerőművet is építenek, és a nemrégiben kiadott 10 pontos klímavédelmi tervük is bizakodásra ad okot, amely szerint százmilliárd dollárnál is többet költenek majd vonathálózatuk bővítésére és környezetvédelmi beruházásokra. Az előbbi azért fontos, mert áruszállítási formaként környezetvédőbb, illetve Kína mágnesvasút létesítése terén is az elsők között van. Emellett már a negyedik helyen áll szélerőmű-kapacitásával, és idei célja a duplázás, amivel Német- és Spanyolországot megelőzve a második szeretne lenni. A napelemek és -kollektorok terén jelentős az exportja, és harmadik a sokat vitatott, de megújulónak számító bioüzemanyagok gyártásában. Ígéretet tett arra is, hogy 2012-ig harmincezer hibrid járművet helyez üzembe, köztük ötezer elektromosat.

Integrált megoldás

– A gazdasági válság és a klímaváltozás lényegében szorosan összefügg egymással – mondja Kardos Péter. – Mindkettő ugyanabból a hibás szemléletből fakad. Az erőforrásokat nem a maguk értékén kezeljük, például a vízkészlet sokkal olcsóbban használható, mint a valós ára, és ez torz gazdasági folyamatokat eredményez. Hasonló okokból nem igazán versenyképesek a megújuló energiaforrások sem. A másik nem fenntartható irány a hitelezés eddigi gyakorlata. Ez juttatott a válságba, és ez juttat egy hatalmas környezeti katasztrófába is. A hitelnyújtás feltétele a növekedés, hiszen így kapható vissza a befektetett pénz. Csakhogy már kinőttük a Földet, nincs hová növekedni, ezért ez a rendszer szükségszerűen mindig be fog dőlni, újra és újra, miközben a túlnépesedés okán szembe kell néznünk majd egy élelmiszerválsággal is. Leegyszerűsítve egy olyan erőforrásokkal rendelkező világot hiteleztünk magunknak, ami sosem fog létezni. Ezért függ össze ez a két válságjelenség, és egymás nélkül egyik sem kezelhető eredményesen.

A globális energiafogyasztási szint sajnos továbbra is megállíthatatlanul nőni fog, a becslések szerint két-három évtizeden belül 50 százalékkal. Holott éppen ezt kellene csökkenteni, az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval az élen. 2007-ben ugyanis az egy főre eső kibocsátásban az USA vezetett behozhatatlanul (19,4 tonna), míg a második helyezett Oroszország (11,8), a harmadik az unió (8,6), a negyedik pedig Kína (5,1).

A megoldás nem kerülne olyan sokba. A McKinsey tanácsadó cég a WWF támogatásával készült tanulmányában 200 olyan lehetőséget sorol fel tíz gazdasági szektorra és 21 régióra bontva, amellyel 2030-ig 40 százalékkal lehetne csökkenteni a kibocsátást 1990-hez képest. Eszerint megvalósítható, hogy 2030-ra a megújulók biztosítsák a világ energiaigényének egyharmadát, és a jobb energiahatékonyság több mint negyedével csökkentse a kibocsátást. Mindennek ára pedig a GDP kevesebb mint egy százaléka lenne. A Stern Review ugyanerre az eredményre jutott, miszerint a szén-dioxid jelenlegi légköri koncentrációjának 550 ppm-es (egymillió levegőmolekula közötti szén-dioxid-molekulák száma) szinten való stabilizálására évente a globális GDP egy százalékát kellene fordítani.

A hosszú távú probléma azonban az, hogy az igazi, hathatós megoldások nem fognak gazdasági hasznot hozni. A nagyszabású zöldberuházások, vagy akár a hangzatos uniós célok között is mély csönd övez például egy nagyon lényeges tényezőt: az erdőket. A jelenlegi kibocsátás egyötödéért felelős az erdőirtás, miközben a telepítés a szén-dioxid megkötésének legegyszerűbb formája lenne. Brazília világelső a bioetanol-gyártásban, miközben közvetve részben ezért is szűnnek meg esőerdői. Ez megint csak egy olyan szempont, ami átrajzolja az eddig kialakult képet: egy főre számítva a finnek róják a legsúlyosabb terhet a környezetre az őshonos erdőik irtásával. Emellett a svédek, Új-Zéland, Kanada, USA, Észtország van az elsők között. Ugyanakkor az erdőtelepítésben például Kína vezet – így kezdett védekezni az árvizek ellen. Erről a kérdéskörről bizonyára azért nem hallunk szinte semmit, mert nem, vagy nagyon ritkán köthető hozzá gazdasági nyereség. Erről kell idővel lemondanunk?

Fehérváry Krisztina