A magyar embernek valami könnyes-bús, misztikus kapcsolata van a gólyával, ami talán az impozáns méretű madár hűségével, egyszerűségével magyarázható. Mert gólyák máshol is élnek, tőlünk északabbra is például a Németalföldön, de a „magyar gólya” az más. Az csak itt fészkel nálunk, népességét tekintve is túlszárnyalja más országok populációit. Pontos számukat nem ismerjük, de jelenleg olyan ötezer pár fehér gólya fészkel nálunk.

Az idén meglehetősen korán érkezett haza az első vándor: február 13-án már itthon volt a Veszprém megyei Tüskeváron. A Balaton-felvidék kis települése nem ismeretlen, mert Fekete István írónk azonos című könyvén generációk nőttek föl. Lehet, hogy az író iránti „tiszteletből” érkezett „Kele” ilyen korán Tüskevárra. Az eset ezért is érdekes, mert elsőként a már évek óta Somogy megyében, Vörsön fészkelő, Charlie nevű madár tért haza. 2004-ig napra pontosan február 26-án, majd az azt követő években márciusra tolódott ez az időpont. 2008-ban Charlie február 24-én érkezett és ezután két-három nappal beköszöntött a tavasz.

A tudomány ma még nem tudja pontosan, hogy mi készteti a madarakat indulásra, majd visszatérésre. Eddigi ismereteink szerint a táplálékhiány az egyik kényszerítő eszköz, ugyanis ahogy beköszönt – általában Szent István ünnepe után – a hűvösebb idő, a táplálékul szolgáló rovarok és kisebb gerincesek elbújnak, így kevesebb eledel jut a költéssel megszaporodott gólyáknak és egyéb költöző madaraknak. A visszatérésben valószínűleg nagy szerepe van a párzási ösztönnek. A Tüskevárra megtért gólya is azonnal nekilátott a viharos idők alatt kissé megroggyant fészke javítgatásához. Hogy mikor indulnak visszafelé, azt feltehetően a nappalok hossza szabályozza. Először a hímek érkeznek meg és néhány nappal utánuk a tojók, amikor már készen várja őket a lakosztály.

Nem a fehér gólya érkezik haza először, csak a többi költöző madárral az embernek nem alakult ki olyan intim viszonya, mint a gólyával. A rövid távra vonulók már február elején, közepén visszatérnek a Földközi-tenger medencéjébe. Hozzánk is már korábban megérkeznek a seregélyek, a bíbicek.

Érdekes helycsere következik be ősszel, amikor számos madárfajunk délebbre vándorol, északról helyükre érkeznek azok a madarak, amelyeknek a mi éghajlatunk jelenti a jó időt. Utóbbiak Európa sark alatti és sarki tájairól jönnek hozzánk, így olyan fajokban is gyönyörködhetünk, amilyenek egyébként nem élnek nálunk. Észak felé haladva egyre nő a vonuló madarak száma, a sarki zónában a hófajd kivételével valamennyi szárnyas költöző.

Hazánkban és Közép-Európában a költöző madarak közé tartoznak a repülő rovarokkal táplálkozók, például a fecskék és a légykapók, egyéb rovarevők, mint a kakukk vagy a búbos banka. De elvonul tőlünk a magevők több faja, az állóvizekből táplálkozók (mert befagy a víz és elbújnak az állatok) és a ragadozók közül is többen.

A madárvonulás útvonala fajonként változik. A németországi fehér gólyák például két útvonalat követnek. A dél-németországiak Franciaországon és Spanyolországon át repülnek Afrikába, a kelet-németországi és közép-európai gólyák a Balkán-félszigeten, Kisázsián és a Nílus völgyén át érik el Dél-Afrikát. Mindkét út szárazföldi, és megkerüli az Alpokat. Dél-Afrikában aztán nedves, táplálékban gazdag nyarat találnak.

A madárvonulás útvonalát gyűrűzéssel határolják be. Amíg ezt a módszert nem alkalmazták, az ornitológusok is titokzatos dolognak tartották a költözés útvonalát, és a madarak különleges érzékeivel – mágnesség, elektromágnesesség stb. –, megérzéseivel próbálták magyarázni. Az útvonalak kutatása éppen az elmúlt évben volt százéves, amikor bevezették a gyűrűzést. A megfigyelés Dániában és Németországban kezdődött, de harmadikként Magyarországon tettek gyűrűt a madarak lábára.

A Kárpát-medence mindig is fontos területe, sőt központja volt a madárvonulásnak, így a Madártani Intézet elődje, a Királyi Magyar Ornithológiai Központ égisze alatt zajlottak a kísérletek. Az intézményt 1893-ban a nagy polihisztor, Herman Ottó alapította, a madárgyűrűzés módszerét pedig Schenk Jakab vezette be 1908-ban.

Az ötletes módszerrel sikerült adatolni, hogy hová és mennyit repülnek költöző madaraink. Mivel a gólya volt a legkönnyebben befogható madár, a megfigyeléseket vele kezdte Schenk Jakab. A madarak lábának mérete szerint gyártatott fémgyűrűket. A jelzésen az ország vagy a főváros neve szerepelt, és az „ornith. közp.” felirat.

Már az első évben siker koronázta a madártanászok igyekezetét. Az egyik gólyát Dél-Afrikában találták meg, de már holtan, ugyanis lelőtték. Még szerencse, hogy a The Times 1909. március 3-i száma közölte az eseményt. A hír Herman Ottóhoz is eljutott. Ez volt az első biztos dokumentum arról, hogy a fehér gólya vonulása közben átlépi az Egyenlítőt.

Vönöczky Schenk Jakab már 1928-ban készített egy falitérképet a Magyarországon meggyűrűzött madarak megtalálási helyéről. A legtávolabbra jutott, itthon megjelölt gólya 1928-ban kapott gyűrűt Tarpán, és 8962 kilométerre került elő még az év karácsonyán.

A gólyák után más fajokat is bevett Schenk Jakab a kutatásaiba, főleg azokat, amelyeknek fiókáit a fészkükben tudta megjelölni. Így kerültek sorra a gémfélék, a bíbic és a többi vonuló madár. Megállapítása szerint a madarak többsége délnyugat felé vándorol, és a Földközi-tengert övező országokban telel. Egyedül a fehér gólya indul délkelet felé, és Egyiptomon át jut el Dél-Afrikába. Az első 20-25 évben Schenk Jakab mintegy kétszáz madárfaj nyolcvanötezer (!) példányát gyűrűzte meg munkatársaival.

Kedvence azért mindig a fehér gólya maradt, így arról gyűjtötte össze a legtöbb vonulási adatot. Pontosan leírta, hogy „augusztus végén délkelet felé indul Bulgárián, Kisázsián át Palesztinába, innen délre fordul a Nílus völgyében, és Dél-Afrikában telel, ahova novemberben érkezik meg. Februárban indul hazafelé ugyanazon az úton és hazaérkezik március közepe után.”

A gólya eredetileg a mocsaras ligeterdők madara, amely idővel beköltözött emberlakta területekre is. Fészkét fákra, háztetőkre, kéményekre, kazlakra, víztornyokra, villanyoszlopokra rakja ágakból, fűcsomókból, szénából, sásból, sőt, újabban különböző műanyag szálak és szalagok is megjelennek a fészekben. A villanyoszlopokra kihelyezett mesterséges fészektartókat is szívesen fogadják, fára egyre ritkábban fészkelnek, inkább csak a fekete gólyák.

A fehér gólya az élőhelyek beszűkülése és megszűnése után számos nyugat-európai országból kipusztult, kiszorult, vagy csak költséges programokkal sikerül az állomány töredékét megmenteni.

(hankó)