– Egy svábok lakta nagyközségben talán több okkal tarthattak az emberek az orosz hadsereg közeledtétől. Az egész család elutazott, vagy csak az édesanyja?

– Csak édesanyám, a család pedig sokszor meglátogatott minket. Így lett ez a sorsom, hogy egész életemben betűzni kellett, hogy hol születtem, ha le akarták írni valahol. De anyámnak saját bevallása szerint élete legszebb két hónapja volt, amit ott töltött. Ő volt a budapesti asszony, akitől tanultak másféleképpen főzni az ottani asszonyok, meg azok között a nyugodt körülmények között szépen kiteljesedett, boldoggá tette, hogy a negyedik fiát várja, ráadásul a születésemmel az epebaja is elmúlt – áldásként jöttem neki a világra. Annál rosszabb lett a folytatás. Elvesztettük a háborút, ráadásul még fel is lettünk szabadítva. E két eseménnyel szoros összefüggésben 1946-ban Soroksárt alaposan megnyomorították. A történelem pusztító sodra ezekben az években szinte senkit, semmit nem kímélt, az én községemet azonban kétszeresen is sújtotta. Fél Soroksárt kitelepítették, családokat szétszakítva űztek el embereket, akiknek egy ötvenkilós batyu oltalmára bízva kellett menniük nyugat felé, az új hazájuknak kijelölt, porig rombolt Németországba. Az elárvult portákra hasonló sorsú, de magyar ajkú magyar emberek érkeztek az északi országhatáron túlról, azonos súlyú batyukkal és gondokkal, ugyanúgy meggyötörve. Ettől kezdve a minden húsvétkor frissen meszelt, tisztára sepert portákat már vegyesen lakták a rokonaikat, szomszédaikat és jókedvüket vesztett őslakók, és az általuk betolakodóknak tekintett, ám erről mit sem tehető új szomszédok, a telepesek. Ilyen állapotban élte meg a falum az 1950-es évet, amikor is Erzsébetfalvával egyetemben hozzácsippentették Budapesthez.

– Önöket miért nem telepítették ki?

– Apám volt csak sváb, anyám magyar asszony volt, Komáromból származó Sárközy lány, egy kádármester sokadik gyermeke, és így, vegyes család lévén, ránk nem vonatkozott a kitelepítés. Anyai nagyapám még azok közé a mesterek közé tartozott, akik európai vándorútra indultak, mielőtt a mestermunkájukat elkészítették, egészen Törökországig elment tanulni. Nagy dohányos ember volt, és minden áldott nap, mikor hazaért a műhelyből, leült a konyhaasztalhoz, és csak annyit szólt: szivart, szipkát, gyufát, kést! A család már ugrott is, hogy kiszolgálják.

– Egy ilyen szerencsés helyzetben az ötvenes éveket hogyan élte meg a család?

– Az az időszak számomra a felcseperedés, a szinte felhőtlennek tűnő ifjúság ideje volt, a zenészpalánta helyi sikereivel megfejelve. Ám szüleim élete éppen ekkor kapott egész életükre kiható fájdalmas csapást. Már érettebb fejjel, jóval később tudtam csak a helyükre tenni azokat a történéseket, melyek egy részét én is átéltem. Tanúja voltam, mikor előzetes értesítés nélkül beállított két bőrkabátos férfi mindenféle igazolványokkal fölfegyverkezve, és a nép nevében, akik közé mi, gondolom, nem tartozhattunk, saját házunkban lepecsételték azt az ajtót, amely az utca felé eső cipőfelsőrész-készítő műhelybe vezetett. Államosították. Anyám persze rögtön letépte a pecsétet, karakán asszony volt, de a történelem viharának ő sem állhatott ellen. Ez azt jelentette, hogy szüleim nem folytathatták mesterségüket, mellyel héttagú családot tartottak el napi tizenkét óra munkával. Apám nem állhatott a bangli mellé pengeéles késével, anyám pedig, a drága mutter, nem fért hozzá a drabális, de ügyes Pfaff márkájú bal karos lyukasztógépéhez, sem a karcsú nyakú, finom járású Singer varrógéphez. ő ugyanis kitanult tűzőnőként a munkában is társa volt apámnak, és négy fiúgyermek nevelése közben varrta, díszítette szinte művészien finom gyöngy öltésekkel az apám által sevróbőrből kiszabott cipőfelsőrészeket, meg stoppolta a soroksáriak szakadt cipőit. Ha belegondolok, hogy ma miken nyavalygunk, ők meg mit kibírtak, hát hihetetlen. Egy kaptafára feszített, de még talp nélküli, hatvan éve vadonatúj fél pár felsőrész most is ott díszeleg gyakorlószobám polcán, egyenrangú társként sok-sok műtárggyal.

– Hogyan lett trombitás?

– Szívem szerint sportoló lettem volna, annyira szerettem focizni gyerekkoromban, de a zene is hamar beköszönt az életembe egy tangóharmonika formájában, ami Soroksáron szinte népi hangszernek számított. Tízévesen kezdtem, és nagyon jól ment, sokáig harmonikáztam, nagyon szerettem. De aztán egyre kevesebbet tudtam rajta gyakorolni, végül eladtam, ami szinte bűn, de én nem szeretek úgy nyúlni a hangszerhez, hogy nem tökéletes, amit játszom. Galambos Jánosnál kezdtem trombitálni, aki csodálatos, istenadta tehetséggel játszott. Sajnos csak egy évet voltam nála, mert utána rögtön fölvettek a konzervatóriumba. Ugyanis tizenhárom éves koromban kezdtem trombitálni, borzasztó későn. Akkor is csak azért, mert kiderült, hogy tangóharmonikával nem lehet tovább tanulni, és gyorsan dönteni kellett, hogy akkor mi legyen helyette. János bácsi egyszer jött cipőt javíttatni apámhoz, ez is szóba került, és azt monda, hogy a trombita illik legjobban a tangóharmonikához, mert ha elfárad az ember a fújásban, csak fogja a harmonikát, és azon játszik tovább. Ezért esküvőre is jó, szimfonikus zenekarba is, mindenhol lehet használni, lényeg az, hogy rögtön megdumálta apámat, hogy csak a trombita az igazi. Azóta is elgondolkodom néha, hogy ha Kovács Dénes jön hozzánk cipőt javíttatni, akkor most lehet, hogy hegedűs vagyok – a nevem amúgy is azt jelenti.

– Húszévesen pedig már az Operában játszott. Hogyan került oda ilyen fiatalon?

– Óriási szerencsével. Tele van az életem ilyenekkel. Abban az időben még egyik nap így szólt a hangszerem, a másik nap úgy, de a meghallgatáson kifogtam a legjobb formámat. A bírálók között ott ült Kórodi András, azt mondta, én vagyok a jövő, és fölvett rögtön első trombitásnak. Ő akkora hatalom volt, hogy simán elintézte még azt is, hogy ne legyek katona, nehogy kiessen az a két év. Na, akkor aztán el kellett kezdeni gyakorolni. Mikor szerencsém volt, mindig észbe kaptam. Akkor is, mikor a rádióhoz hívtak egy trombitaverseny eljátszására. Az is óriási mázli volt. Abban az időben, 1966-ban a Rádiózenekar volt magasan a legjobb az országban, engem meg huszonkét évesen meghívtak, hogy játsszak szólót, ezért féltem a koncerttől. Nem tudom, milyen lett volna, de nem jött meg a kotta a Szovjetunióból, ezért elmaradt – ez az első mázli –, viszont kárpótlásként felvételt készített velem a rádió. A felvétel idejére, két hónappal későbbre már meg is szoktam a gondolatot, hogy ott állok majd elöl, mögöttem ülnek a nagy mesterek, ők kísérnek. Így sikerült teljes nyugalommal készítenem egy olyan felvételt, amit ma is meg merek mutatni bárkinek. Mindez negyvenhárom éve esett meg velem. Azóta tíz nekem írt trombitaversenyt mutattam be, aminek szerintem a Rekordok Könyvében is helye lehetne.

– Közben volt egy rendszerváltozás. Hogyan élte meg, és hogyan gondol a most kapott Kossuth-díjára?

– 1989-ben megtörtént az, amit régen vártunk, „ideiglenes” szavunk visszanyerte eredeti értelmét, és megindult valami ellenállhatatlanul, őszintén, csodás jövőhittel. A kezdés volt a legszebb. Illetőleg az szép volt, a folytatás már nem annyira. A taxisblokád kitörésekor már éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű. Nekem, aki már a rendszerváltoztató szavazás másnapján nem tudtam, kikre, melyik pártra szavaztam, csak azt tudtam, hogy melyikre nem, már nem volt olyan csodás a jövőhitem, mint korábban. De ezekben az években, melyeket máig a legjobb éveimnek érzek, már igencsak foglalkoztatott zenésze voltam az országnak és néha még a világnak is. Ha pályámat, melyet mindvégig zenekari zenészként éltem meg, hangsúlyosság szerint szakaszolnom kellene, akkor úgy osztanám fel, hogy fúvószenekar, operazenekar, rádiózenekar, Modern Rézfúvós Együttes és trombita–hárfa kettős. Maros Évával húsz éve kezdtünk el közösen játszani, és rögtön éreztem, hogy ez több mint érdekes kísérlet. Egy új, finomabb játék kényszere, illetve lehetősége volt benne, amit természetes módon követel meg a hárfa finom hangszíne, és semmilyen más hangszerhez nem hasonlítható játékmódja. Egész életemben természetes módon építkeztem. Kis picike darabokból áll össze a pályám, mint a fecskefészek. Ezért is élem meg nagy meglepetésként és nagy megtiszteltetésként ezt az egész Kossuth-díjat, hiszen egész életemben zenekari trombitás voltam. Igaz, hogy olyan, akinek tíz trombitaversenyt írtak magyar zeneszerzők, de állandóan ott lógott a fejem fölött, hogy ráérek-e eljátszani, vagy nem, mert mindig a zenekari munka volt az első.

Boros Károly