Bár hazánk Trianon óta adottságainál fogva alapvetően agrárország lett, a mezőgazdaságnak a nemzetgazdaságban betöltött szerepe a rendszerváltozás óta visszaszorult. Jellemző, hogy míg 1990 előtt e szektor a GDP 13,7 százalékát termelte meg, s a munkaerő 17,4 százalékát foglalkoztatta, addig ma csak a GDP 4 százalékát teszi ki, a foglalkoztatás terén pedig 5 százalékot jelent, legalábbis ami a főfoglalkozásúakat illeti. Egészen pontos számot a mezőgazdaság sajátosságai miatt – idénymunka, kisegítő állások és így tovább – nem lehet mondani, de hozzávetőlegesen mindösszesen 1,3 millió ember kötődik valamilyen formában a mezőgazdasághoz. Ez pedig még mindig jelentős szám. Ezek az emberek folyamatos bizonytalanságban kénytelenek dolgozni és élni.

A magyar mezőgazdaság a rendszerváltozás óta folyamatos bizonytalanságban működik, egyes ágazatok rendre válságos időszakokat élnek át. A tervgazdálkodáson alapuló szocialista nagybirtokrendszer átmenet nélkül hullott szét, a földeket és egyéb termelőeszközöket, üzemeket pedig – mivel a reprivatizáció helyett a privatizáció modellje érvényesült – sok esetben nem az eredeti tulajdonosok kapták vissza, hanem spekulánsok tették rá a kezüket. Ily módon a kitűnő adottságokkal rendelkező, 1945 előtt elismert és világhírű magyar mezőgazdaság folyamatos versenyhátrányban van az egészséges tulajdonszerkezetű és támogatási rendszerű országokhoz képest.

A tavaly ősz óta kavargó világválság ezért egy amúgy is legyengült, számos sebből vérző magyar mezőgazdaságra szakadt rá. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a januári termelői árak 28,2 százalékkal csökkentek az egy évvel korábbihoz képest. Ezen belül a növényi termékek árszínvonala 38,6 százalékkal, az élő állatoké és állati termékeké pedig 3,5 százalékkal esett vissza. Ugyanakkor a költségek tovább nőttek. A műtrágya ára tavaly 60 százalékkal emelkedett, s ez idén még folytatódni fog. A költségnövekedéshez hozzájárul a gyenge forintárfolyam is, vagyis a szokásosnál is nehezebb helyzetben lesznek idén a gazdák.

Ráadásul jelenleg mintegy 40 ezer hektár termőterületet öntött el a belvíz, elsősorban az ország legszegényebb területein, Szabolcsban, Borsodban és a Hajdúságban, s ezen felül még majdnem 100 ezer hektáron is olyan magas a víztelítettség, hogy nem lehet időben elvégezni az esedékes talajmunkákat. Ez pedig azt jelenti, hogy az idei év már most komoly nehézségekkel szembesíti a gazdákat.

Tejbaj

– Az állattenyésztők, ezen belül is a tejtermelők vannak a legnehezebb helyzetben – mondja Koncz György, a Magyar Agrárkamara alelnöke. – Folyamatosan csökken például a tehénállomány, mintegy negyvenezer állattal kevesebbet tartanak ma a gazdák Magyarországon, mint európai uniós csatlakozásunkkor. A gazdák a válság miatt egyre több állatot vágnak le. Ez hosszabb távon azt eredményezheti, hogy nem lesz elegendő hazai termelés, vagyis kifejezetten rászorulunk az importra. Ami végül az egész szektort tönkreteheti.

– A tejágazat már egy éve válságos helyzetben van – közli Kovács László, az Óvártej Zrt. vezérigazgatója, a Tej Terméktanács elnöke.

A szaktestület vezetője szerint 2007-ben még intenzíven nőtt a tejtermelés Nyugat-Európában és itthon is, tavaly a tejágazat még nyereséges volt. Nyugat- Európában ugyanekkor túltermelés alakult ki, s ezért 20 százalékkal csökkentek az árak. Ennek következtében az összes hazai fogyasztás 35 százalékát meghaladta az import, a dobozos tejek esetében pedig az 50-et.

– Magyarországon átlagosan 1,8 milliárd liter tejet termelnek évente, a feldolgozói felvásárlás azonban csak 1,2 milliárd körül van. Ennek harmada megy létej formájában exportra, ennél azonban jóval több tej jön be. Ezek jellemzően gyenge minőségű, olcsó dömpingáruk. Ezen helyzet miatt egyes cégek, főként a feldolgozók több milliárd forintot veszítettek – avat be a részletekbe Kovács László.

A Tej Terméktanács ezért azt kérte a felvásárlóktól, legyenek szolidárisak a termelőkkel és csökkentsék az importot. Téves hiedelem ugyanis, hogy ez olcsóbb. Valójában az árképzés a kereskedő jogosultsága, s az olcsó alapanyagból készült terméket drágán is eladhatja. Hogy ez miért jó a kereskedőknek? Azért, mert a nagy mennyiségű importtal sakkban tarthatják a hazai termelőket, mesterségesen alacsonyan tartva a felvásárlási árakat, magasra emelve viszont az árrést.

2008 elején 98 forint volt hazánkban egy liter tej felvásárlói ára, ma jó esetben 60 forintot kap, akinek van szerződése. Sok tejfeldolgozó ugyanis csak egy hónapra köt szerződést a gazdákkal, s közülük sem mindenkivel. Enélkül pedig mindössze 40 forint körüli összegért veszik meg a tejet, miközben az önköltségi ár 75 forint körül van. Vagyis a hazai tejtermelők többsége hónapok óta veszteséges.

Bár Németországban például drágább az alapanyag, mégis jelentős mennyiségben hoznak be onnan árut, ám az igazi hasznot a feldolgozók a hazai termékeken realizálják: keveset fizetnek érte, drágán adják tovább, tehát jelentős a haszonkulcs.

Kovács László szerint a törvényhozásnak be kellene avatkoznia a magyar termelők védelmében, már csak azért is, mert az importból csupán 20 százalék áfabevétele van az államnak, míg a hazai termékek után még a személyi jövedelemadót és a nyereségadót is elkönyvelheti. Ezen túlmenően fontos lenne, hogy a hazai fogyasztókat ne kényszerítsék rá a szokásaiktól eltérő termékek fogyasztására.

– Egyszerűen nem igaz, hogy a magyar termékek rosszabbak, mint a külföldiek. Ráadásul identitáserősítő hatásuk is van. Ne áldozzuk fel a globalizáció oltárán a hagyományos, jó minőségű magyar termékeket! Kovács László szerint nagy hiba volt, hogy európai uniós csatlakozási tárgyalásaink során a magyar fél nem érezte fontosnak minél több termékét levédetni. Ráadásul versenytörvényünk és kereskedelmi törvényünk sem védi a hazai termelőket, a hatóság sem lép fel visszatartó erővel a külföldi áruházláncokra, kereskedők ellen.

Globális, lokális

– A baromfiágazatot más szektorokhoz képes nem tépázta meg túlzottan a válság, sőt bizonyos alegységek pozíciói még erősödtek is – mondta lapunknak Bárány László, a Baromfi Terméktanács elnöke. Igaz, az elmúlt években épp elég csapás érte ezt a szektort: a madárinfluenza keltette pánik, a rendkívül magas takarmányárak és a banki hitelek nehezülése sok fejfájást okozott a baromfitenyésztőknek. Ennek ellenére az utóbbi időben a csirkepiacon megnőtt a kereslet kül- és belföldön egyaránt, pedig ez a téli és tavaszi hónapokra sosem volt jellemző korábban.

A magyarázat a gazdasági válság; a vásárlók ugyanis jobban érdeklődnek az olcsóbb húsfélék iránt. Ráadásul a csirketenyésztés költségei nem túl magasak, 2 kilogramm takarmányból lehet előállítani 1 kilogramm jószágot. Vagyis az ágazat versenyképes . További kedvező jelenség, hogy a gyenge forint-euró árfolyam miatt három hónapja gyakorlatilag leállt az import, míg korábban ömlött a magyar piacra az olcsó, gyengébb minőségű külföldi áru. A hatóságok persze meg sem próbálták megakadályozni. Pedig némi leleménnyel módjuk lett volna.

– Ausztriában például az a szabály, hogy a tojásoknak 15 napig szavatosaknak kell lenniük. A hatóságok mintát vesznek a kamionokról. Jó alaposan vizsgálódnak, mondjuk 13 napig. Vagyis mire a magyar termelőtől a helyi kereskedő átvenné a tojást, az már csak két napig áll el, ez pedig nagy kockázatot jelent a kereskedőnek. Egész Európa így tesz: globálisan kommunikál és lokálisan cselekszik – mondta Bárány László.

Apropó, tojás: ez az ágazat is bajban van. Európai uniós csatlakozásunk óta folyamatosan csökken a tyúkállomány, 2004-ben még 5,3 millió volt, ma már csak 3,4 milliót tesz ki. A tojástermelők pedig veszteséget kénytelenek elkönyvelni, mivel 20 forint körüli áron tudják csak eladni a tojások darabját, miközben a fogyasztói ár a 35 forintot is eléri. Ráadásul az állatok tartására vonatkozó kötelező uniós előírások és az importtakarmány jelenős költségnövekedést okoznak.

A magyar baromfiágazatot leginkább a libatenyésztés húzza. Kevesen tudják, de libamájtermelésben Magyarország világelső. A világon évente piacra kerülő mint egy 2300 tonna libamáj közel 80 százalékát hazánkban állítják elő. E mennyiségnek pedig majdnem felét az a Hungerit Zrt. forgalmazza, melyet a liberális hátterű Négy Mancs Alapítvány tavaly manipulált lejárató kampánnyal igyekezett ellehetetleníteni, feltehetően nem pusztán állatvédelmi okokból.

Így a magyar libatenyésztők pozíciói jelentősen romlottak az utóbbi időben. A pecsenyeliba amúgy is szezonális termék, jellemzően szeptembertől decemberig van iránta nagy kereslet. Pedig a magyar libatenyésztők 92 százalékban exportra termelnek. E téren ugyan kedvező a gyenge forint-euró árfolyam, de mivel a takarmányt 45 százalékban behozatalból fedezik, a többletbevétel elmegy erre. Összességében még így is sikerül tartani pozícióinkat a baromfiágazatban, de hosszú távon mindenképp szükség lesz a kormányzat segítségére.

– Itt van egy 90 százalékban magyar kézben lévő, folyamatos piaccal rendelkező, magas, mintegy 40 százalékos exportpotenciálú ágazat. Ezt helyzetbe kéne hozni piacvédelemmel, egyéb segítséggel – fejtette ki álláspontját a Baromfi Terméktanács elnöke.

Kukoricáznak a termelőkkel

Nincs könnyű helyzetben a gabonaágazat sem. Jelenleg több ezer tonna búza van raktáron, a válság miatt ugyanis csökkent a kereslet, s ez leszorította az árakat is. Vancsura József, a Gabonatermesztők Országos Szövetsége elnöke a Demokratának azt mondta, az nem baj, ha maradnak készletek raktáron. A gond valójában az alacsony felvásárlási ár. Míg egy évvel ezelőtt még 70 forintot adtak a búza kilójáért, ma csupán 35 forint körüli áron lehet értékesíteni, ez pedig alig fedezi az önköltséget. A termelők ezért attól félnek, hogy nem tudják eladni terményeiket.

A kukoricatermesztők még rosszabb helyzetben vannak, a kilogrammonkénti 18,20 forint körüli felvásárlási ár nem éri el az önköltséget, ami 27 forint körül van. Tavaly ilyenkor 50 forintért lehetett értékesíteni egy kiló kukoricát. A kereskedők ugyanis kényük-kedvük szerint befolyásolják a felvásárlási árakat, hiszen – miként a tejágazat esetében – ezzel kényszerhelyzetbe tudják hozni a termelőket.

Vancsura János további gondként említette, hogy miközben a válság miatt csökkent a kereslet és a felvásárlási ár, a gépek, a műtrágyák és egyéb munkaeszközök beszerzési ára nemhogy nem lett alacsonyabb, de még emelkedett is.

A kukoricatermesztőknek mindezek mellett szembe kell nézniük az Európai Bizottság törekvéseivel. Az Európai Unió legbefolyásosabb testülete lobbicsoportok nyomására régóta követeli, hogy a jobb termésátlagok és a kártevőkkel szembeni fokozott ellenálló képesség érdekében minden uniós tagállam egyezzen bele a módosított génszerkezetű növények (GMO) termesztésébe és forgalmazásába. Ezt azonban számos ország ellenzi, így Ausztria és hazánk is, mivel a jelenleg rendelkezésre álló tudományos adatokból nem állapítható meg minden kétséget kizáróan, hogy a GMO-termékeknek nincs környezetvédelmi és egészségügyi kockázatuk.

E téren folyamatos a kötélhúzás az ellenzők és a támogatók között. Súlyos gondot jelent a pénzhiány is.

– A válság hatására megnehezültek a hitelfeltételek, s ha a külföldi tulajdonú bankok túl kockázatosnak ítélik a hitelezést, akkor szerződést bonthatnak. Ez esetben pedig a termelők közül sokan csődbe juthatnak – mondja Koncz György, a Magyar Agrárkamara alelnöke. A legtöbb hitel túl rövid futamidejű. A mezőgazdaságban ugyanis akár több évtizedet is igénybe vehet a megtérülés, hiszen évente csak egyszer lehet vetni, aratni, szüretelni. Koncz György szerint az életszerűtlen szabályozásokon is változtatni kell ahhoz, hogy a termelők ne rettegjenek, míg gépeikkel telephelyükről a földjeikig elérnek.

Ma ugyanis egy magyar gazda évente átlagosan hatvan napot tölt különböző hivatalokban. A két és fél méternél szélesebb mezőgazdasági járművek közlekedéséhez például szükséges az illetékes közútkezelő engedélye. Nem mindegy, milyen napszakról és milyen távolságról van szó. Ha a jármű szélessége meghaladja a megengedettet, rendőri fölvezetést kell kérni, ennek költsége természetesen a termelőt terheli. S ilyen esetekben sárga villogós autónak is csatlakozni kell a menethez, amit viszont csak megfelelő engedéllyel rendelkező személy vezethet.

Nem mindegy az sem, mit szállít a gazda. Műtrágya esetén például szabályozva van a rakfelület anyaga, a szállítmány elhelyezése, rögzítése, s a rakomány függvényében hátul és kétoldalt feliratozni kell a járművet, fehér alapon, minimum tíz centiméteres betűkkel. A műtrágyát sem szórhatja ki akárki, ilyen irányú szakvégzettség kell hozzá. Okleveles trágyaszórók előnyben!

Mindehhez társul az idei 33 milliárd forintos elvonás. Magyarország európai uniós csatlakozása óta a hazai mezőgazdasági termelők alapvetően két forrásból juthatnak pályázat útján pénzhez: az egységes területalapú támogatásból (SAPS), amit az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap finanszíroz, illetve a kiegészítő nemzeti területalapú támogatásból (top-up), melynek forrása a magyar költségvetés. Utóbbi a 2004-es koppenhágai szerződés értelmében adható, mivel a SAPS-on keresztül elérhető források a 2004-ben csatlakozott államok számára csekélyebbek, mint a régebbi tagországok esetében, s ez még évekig így lesz.

A hazai támogatás normális esetben 103 milliárd forint lenne, csakhogy a kormány 2006 óta évente 25 milliárdot vont el az ágazattól, s most még további 33 milliárdot. Ezáltal még a velünk együtt csatlakozott államokkal szemben is versenyhátrányba kerültek a magyar gazdák, hiszen ők jól felfogott érdekükből kifolyólag pumpálják a pénzt a mezőgazdaságba. Így állt elő az a helyzet, hogy Magyarországra ma több lengyel vagy szlovák áru érkezik, mint amennyit a hazai termelők ezen országokba exportálnak. Ilyen a történelem során még soha nem fordult elő.

Kié lesz a föld?

A magyar mezőgazdaság tehát bajban van, de mindennek ellenére saját erejéből igyekszik tartani pozícióit, gyakran az életszerűtlen hazai törvényi szabályozás ellenére. Ugyanakkor fenyegető probléma a termőföldpiac 2011-es megnyílása.

Közismert, hogy a Kárpát-medence páratlanul kiegyensúlyozott, szélsőségektől mentes éghajlati adottságai miatt Európa legjobb gabona- és gyümölcstermő területe. Ha a magyar állam elveszti befolyását e rendkívül fontos erőforrás fölött, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Márpedig az európai uniós jog minden tagállam földjét szabadon adható-vehető tőkének tekinti, s mivel a szabad tőkeáramlás közösségi alapelv, az uniós országoknak e téren is le kell mondaniuk az állami beavatkozás jogáról, vagyis a nemzeti önrendelkezésről, hacsak nem akarják a brüsszeli megtorlást kockáztatni. A fenti uniós alapelvet a diszkrimináció tilalma is kiegészíti, vagyis például Magyarország nem tehet különbséget a természetes és jogi személyek földjogi helyzete között. Mit jelent ez? Azt, hogy 2011, vagy is a csatlakozási tárgyalások során kiverekedett földmoratórium lejárta után hazánk nem gördíthet akadályt a külföldi jogi személyek földvásárlása elé. Ez pedig a magyar mezőgazdaság kivérzett állapota, illetve a nyugat-európai tőkeerő ismeretében azzal fenyeget, hogy az amúgy is gyönge és vékony magyar kisbirtokos réteg tovább olvad, s tulajdonos helyett bérmunkássá válik. Vagyis az ipari szektor után a mezőgazdaságban is alkalmazottá válnak a magyar emberek, kiszolgáltatva külföldi uraik kénye-kedvének.

Ma egy hektár magyar termőföld ára hozzávetőlegesen ötszázezer és egymillió forint között van. Nyugatabbra, mondjuk Ausztriában viszont nyolc-tízmillió forintnak megfelelő eurót is elkérnek ugyanennyi földterületért, s ez az összeg az árfolyam miatt még nőtt is. Vagyis aki most spekulációs céllal földet vásárol, az sokszoros haszonnal adhatja el gazdag idegeneknek a moratórium lejárta után. Ezáltal egyre több földterület összpontosul adott esetben ugyanazon kezekben, így még a meglévő kisbirtokok összevonásával is nagybirtokok alakulnak ki. Jól értékesíthető nagybirtokok.

A magántulajdonú földek mellett ma mintegy hatszázezer hektár állami tulajdonú föld van a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV), pontosabban annak egyik alegysége, a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (NFA) igazgatásában. Így hát nem csoda, hogy az állami tulajdonú területek körül megjelentek a jellemzően szocialista kötődésű spekulánsok.

Ez több szempontból is aggályos. Főként azért, mert néhány évtized múlva – az ivóvíz mellett – a termőföld lesz a legértékesebb kincs. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete (FAO) előrejelzése szerint, mivel húsz év múlva már több mint nyolcmilliárdan leszünk a Földön, a mostaninál egymilliárd tonnával több gabonára lesz szükség.

Ezért a termőföld rendkívül értékes lesz, tehát a spekuláns befektetőket is egyre jobban vonzza. Még olyan multinacionális cég is, mint a dél-koreai Daewoo, 1,3 millió hektár földet akar bérbe venni 99 évre Madagaszkáron, ami az afrikai szigetország művelésre alkalmas területeinek nagyjából fele. Ők ugyan bioüzemanyagot gyártanának ott, de a lényeg nem ez, hanem maga a jelenség, a tőkeerős multik érdeklődése a termőföldek iránt.

Magyar szempontból tehát egyáltalán nem mindegy, vajon képesek-e megtartani hazai kézben a termőföldet a magyar gazdálkodók, vagy az külföldi spekulánsok kezébe kerül.

Fentiekből következne, hogy az állam elsőrendű mezőgazdasági feladatának tartsa a hazai földtulajdonos réteg erősítését, a magyar termelők helyzetbe hozását akár feltőkésítés révén is, hiszen ez nem kidobott pénz, hanem a földből biztonsággal megélő családi gazdaságok adó- és járulékfizetése által nem is túl hosszú távon busásan megtérülő befektetés, nem szólva a jó minőségű földön megtermelhető egészséges élelmiszereknek a népegészségügyre és annak költségeire gyakorolt jótékony hatásáról.

„Költözzön el!”

Ámde Magyarországon éppen ellentétes folyamat figyelhető meg. A hivatalos kormányzati kommunikációban rendre előbukkan az az elem, amely szerint a kisbirtok nem életképes. Mondják ezt annak ellenére, hogy az Európai Unióban átlagosan 19 hektáron gazdálkodnak a termelők. Hazánkban azonban kifejezetten faluellenes a neoliberális gyökerű kormányzati felfogás.

Ez tükröződött a Gyurcsány Ferenc által létrehozott Államreform Bizottság egyik tagja, az SZDSZ-es Mihályi Péter közgazdász ide vonatkozó kijelentéseiből is. Mihályi egy, a vidékről szóló vita során a faluról szólva kijelentette: „Középkori hagyomány, miért kéne fenntartani? Egész Nyugat-Európában nincs falu. A magyar települések többsége háromszáz fősnél kisebb, életképtelen.” A vidéki lakosságnak pedig azt javasolta: „költözzön el!”

E felfogás a gyakorlatban is tetten érhető a falusi léforma tudatos leépítésében: az iskolák, egészségügyi intézmények, posták, rendőrőrsök bezárásában, a tömegközlekedés felszámolásában. A „földért életjáradékot” elnevezésű program is arra ösztönzi a tulajdonosokat, hogy szabaduljanak meg földjeiktől. Sokan rá is állnak erre, hiszen az egyre magasabb önköltség, az alacsony felvásárlási árak következtében a vidéki lakosság jelentős része kénytelen feladni addigi életét. Hogy ennek milyen egyéb társadalmi következményei lehetnek, az külön tanulmányok sorozatát érné meg. Mindenesetre tény, hogy egyre többen hagynak föl a gazdálkodással. A kiszolgáltatottság kézzel fogható a magyar falvakban, bár akadnak ellenpéldák, vannak jól működő családi gazdaságok, de ezek többségét is szorítja a hitel, a kamat és az időnként kartellgyanúsan szeszélyes piac gondja.

Pedig lehetne másként is. Mihályi Péter nem mond igazat. Az az állítása, hogy Nyugat-Európában nincs falu, egyszerűen nem igaz. Az Európai Unió éppenséggel kistérségekben gondolkodik, és mindenütt erősítik, népszerűsítik a vidéki életformát.

Ez ugyanis megtermeli az élelmiszert, megélhetést ad, és egyensúlyt teremt táj és ember között. Nem utolsósorban – jó szabályozás mellett – közösségeket tart össze. Mindezek miatt képes az önellátásra. Minél erősebbek, életképesebbek a falvak, annál kevesebbet kell költeni az államnak segélyekre, egyéb szociális támogatásokra. Nem véletlen, hogy hazánkban is egyre többen támogatják az egyes tájakat felértékelő eredetvédett mezőgazdasági termékek számának gyarapítását; ez biztosabb piaci pozíciókat jelent a termelőnek, bizalmat és garantált minőséget a vásárlónak. Ma már kevesen tudják, hogy az 1930-as években 137 olyan agrárterméke volt Magyarországnak, amelyet a termőhelyéről márkáztak. Jelenleg az egész Európai Unióban 800 ilyen termék létezik, s ebből mindössze a tokaji aszú és a szegedi téliszalámi képviseli Magyarországot. Van tehát mit pótolni.

Az Európai Unió ráadásul nem tiltja a hagyományos kispiaci értékesítést, nem véletlen, hogy Németországban, Ausztriában, Olaszországban és számos más országban sok olyan elárusítóhely van, ahol kizárólag helyi termelők portékáját árusítják. Ezek árban és minőségben is kedvezőek a vásárlóknak, s így a népegészségügyre is kevesebbet kell költeni. E helyi piacok Nyugat-Európában sok esetben értékesítési szövetkezeti formában működnek. Ezáltal forog a pénz, mely ugyanakkor helyben marad, vagyis erősíti a közösséget.

A holland, a dán vagy a francia mezőgazdaságra jellemző, hogy minden ágazatban a termelőtől a piacig ér az integráció, tehát szervezett, kiszámítható rendszerről lehet beszélni. Magyarországon azonban épp ellenkezőleg, élesen elválik egymástól és ezáltal gyakran érdekellentétbe kerül a termelés, illetve a feldolgozás és az értékesítés. A gazdák kiszolgáltatottak a termeléstől az értékesítésig húzódó rendszerbe beékelődött különböző tényezőknek, ennek pedig az egész mezőgazdaság, s így végső soron a magyar emberek látják kárát. Pedig van hazai példa ennek ellenkezőjére is. Az 1896-ban létrejött Hangya Szövetkezet rövid idő alatt rendkívül népszerű lett a falusi gazdálkodók körében, mert biztos és méltányos értékesítési rendszert harcolt ki, ugyanakkor a vásárlók kedvező áron jutottak hozzá a termékekhez. 1940-re a Hangya Közép-Európa egyik legnagyobb vállalkozása lett több mint 2000 tagszövetkezettel, 700 ezer taggal, 30 konzervgyárral, 20 ipari üzemmel és több mint 400 saját bolttal. Bizakodásra ad okot, hogy az utóbbi időben egyre több hasonló kezdeményezéssel lehet találkozni Magyarországon, az őstermelői piacoktól kezdve a Magosz szociálisbolt-hálózatáig. Talán mégsem kell elköltözni.

Ágoston Balázs