– Hogyan kezdődött?

– Lassan tizennyolc éve, 1991-ben nyitottunk egy élelmiszerüzletet, és ott szerettem volna egy látványpékséget is üzemeltetni. Svédországban élő ismerőseimen keresztül Göteborgban akartam az ehhez szükséges gépet megvenni, de aztán egy véletlen folytán találkoztam egy Oslóban élő magyar emigránssal, aki használt és új gépeket árult. Beszélgettünk egy jó órát, sok hasznos tanácsot adott ahhoz, hogyan lehetek sikeres, és hogyan lehet jó kenyeret készíteni. Az egyik legfontosabb tanácsa az volt, hogy ne látványpékséget csináljak, hanem egy akkorát, amivel Lipót mellett a környező falvakat is el tudom látni pékáruval. Rábeszélt a dologra, úgyhogy egy nappal később egy sütővel és egy dagasztóval indultunk haza Oslóból az utánfutós Zsigulival. Ezután négy alkalmazottal, két pékkel és két segéddel megalapítottam a pékséget. Nagyon szűkös körülmények között kezdtünk dolgozni, de mivel bejött az ötlet, és tényleg el tudtam adni a termékeinket, félévente, évente tudtunk egy kicsit fejleszteni. Ötven-száz négyzetméterekkel bővítettük a helyet, újabb gépeket vásároltam, és új alkalmazottakat is vettünk fel; lépésről lépésre építkeztünk.

– Miképpen lett ebből mintabolthálózat?

– 2004-ben már egyértelműen látható volt, hogy valamit tenni kell. A multik egyre nagyobb teret nyertek, a kis boltok sorra mentek tönkre, úgyhogy a beszállítók még inkább kiszolgáltatottak lettek a multinacionális cégek miatt. A legkézenfekvőbb válasz a saját üzlet volt. Az első három mintaboltunkat 2006. január huszadikán nyitottuk meg Győrben. Két-három hét alatt kiderült, hogy ez a jövőnk. Úgyhogy Lipót környékén, Győrben, Mosonmagyaróváron és több kisebb településen másfél éven belül még 20-22 üzlet nyílt meg, vagyis lefedtük a régiót. Ebből hat bolt volt az enyém, a többit pedig olyan alvállalkozók nyitották franchise rendszerben, akik megérezték a jó üzlet lehetőségét, és hajlandóak voltak pontosan ugyanolyan előírásoknak megfelelően üzemeltetni a boltjaikat, mint ahogyan az én üzleteim is működtek. Amikor ez a másfél éves szakasz lezárult, azt gondoltam, célt értünk, úgyhogy nem is akartam tovább terjeszkedni.

– De nem így történt…

– Egy partneri megbeszélés során azt mondta nekem a Tatabányai Sütőipari Vállalat vezetője, hogy hamarosan nyugdíjba megy, vegyem át a kenyérgyárat. Először nemet mondtam neki, de csak beletette a bogarat a fülembe… Elgondolkodtam rajta, hogy hiába fejlesztjük a meglévő pékségünket, terjeszkedni már nem nagyon tudunk. A régiónkat ugyanis már lefedtük, hatvan-hetven kilométernél messzebb pedig nem éri meg szállítani a magas benzinköltségek miatt. Tatabányától körülbelül hatvan kilométerre van Budapest, ötvenre Székesfehérvár, Dorog és Esztergom, szóval ez a kör nagyjából hárommillió embert foglal magába. Igent mondtam tehát, pár hónap múlva átvettük a kenyérgyárat, kinyílt egy újabb lehetőség. Nem volt más célunk, mint az, hogy ugyanazt az átalakulást, ami a lipóti pékség kapcsán megvalósult, itt is véghezvigyük.

– Három évvel az első bolt nyitása után hány üzletnél tartanak?

– Húsz településen hatvan boltunk van jelenleg. A határokon túlra is átnyúlik a hálózat, Révkomáromban és Dunaszerdahelyen is van egy-egy üzletünk. De nem áll meg a folyamat: alig két héttel ezelőtt Budapesten is megsütöttük az első parasztkenyerünket, ami azért vált szükségessé, mert a mostani tizenegy mellé másfél-két hónapon belül újabb tizenegy mintaboltunk nyílik a fővárosban, és az év végére még további tíz mintaboltot szeretnénk a fővárosban. Ezeket az üzleteket pedig a budapesti pékségből látjuk majd el. Így hatékonyabb, mintha Tatabányáról szállítanánk Budapestre is.

– Érdekes, hogy a kerek, háromkilós parasztkenyér a legismertebb termékük. Vajon miért?

– Nagyon sok ismerősöm kérdezgette tőlem, hogy hol vannak azok a régi, igazi kenyerek. Ezért a parasztkenyérnél, az összetétel és külső tekintetében is a hagyományos magyar recepteket használjuk. Ráadásul arra jöttünk rá, hogy hiába sütünk ugyanabból a tésztából egykilós kenyereket, az nem lesz ugyanolyan jó. Ami pedig a nagyságát illeti: a mostanában kapható, maximum két-három napig elálló kenyerekkel ellentétben a parasztkenyér egy hétig fogyasztható, nem is morzsálódik úgy, mint a kevésbé jó minőségű alapanyagokból készült kenyerek. Így ugyan első látásra nem olcsó, de akik rendszeresen ezt fogyasztják, azt mondják, megéri az árát.

– Szóval a kenyérnél a méret a lényeg?

– A pékszakmát én a borászathoz hasonlítanám. Ott is döntő, hogy ugyanabból a szőlőből ki és milyen technológiával készíti a bort. A kenyérnek is lelke van. Lehet kenyeret készíteni egy-két óra alatt is, és lehet készíteni úgy is, ahogy mi tesszük: a kovász tíz-tizenkét óráig érik, ezután jön a dagasztás, ezt követően még legalább öt óra, amíg a kenyér elkészül. Nem mindegy az sem, a munkafolyamatból mennyi készül géppel, mennyi kézzel; nálunk kilencvenkilenc százalék a kézi munka. Az is számít, hogy milyen kemencében sül a kenyér, mi visszatértünk a hagyományos, rakott kemencéhez. Több száz dolog befolyásolja tehát, milyen lesz a késztermék, ezért mondom azt, hogy süthet valaki jobb kenyeret, mint mi, de pontosan ugyanilyet biztosan nem; ha ilyen sok a befolyásoló tényező, nem lehet utánozni egymást. Valószínűleg ez az oka, hogy már Pozsonyban is kedvelt a kenyerünk.

– A szlovák fővárosban is kapni?

– Igen. Jött egy ember Szlovákiából, aki azt mondta, szeretné Pozsony környékén árulni a kenyereinket, adjunk neki egy teherautónyit. Olyan sikerei voltak a kisboltokban, hogy két hónap után a sógorát is bevette az üzletbe, most már két teherautóval visznek. Pedig először tartottam tőle, hogyan fogadják majd ott a magyar kenyeret, először az is felmerült bennem, hogy amit oda szállítanak, azt nem kellene felcímkézni. De azt mondta, eszembe ne jusson ilyesmi, mert amin nincs címke, azt nem veszik meg, mert nem hiszik el, hogy az is a „magyar kenyér”. A sikert jelzi az is, hogy ennek hatására megkeresett egy húsz boltból álló pozsonyi üzletlánchálózat tulajdonosa. Szeretne megegyezni arról, hogy minden boltjában kapható legyen a kenyerünk.

– Azt mondta, annak idején négy alkalmazottal kezdte a vállalkozást. Ma hányan dolgoznak önnek?

– A saját alkalmazottaim száma nagyjából kettőszáz ötven fő, körülbelül ugyanennyien dolgoznak az alvállalkozóinknál is. De ez a szám az új mintaboltok megnyitásával folyamatosan nő. És hogy még egy számot mondjak: nagyjából hatezer tonna lisztet használunk el évente.

– És mennyi vevőjük van?

– Körülbelül negyven-ötvenezer. Naponta. A legkevésbé forgalmas üzleteinkben körülbelül ötszázan vásárolnak, több üzletünkben fordulnak meg ezer körül, és van két bolt, ahol az ezerötszázat is meghaladja a napi átlagos vásárlószám. Ez több mint százezer eladott apró péksüteményt és százötven-kétszáz mázsa kenyeret jelent.

– Nyugat felől, Lipótról jön Kelet felé. Már elérte a fővárost. Megy tovább?

– Egyelőre nem. Pillanatnyilag Soprontól Budapestig tervezünk. Ezután inkább az a cél, hogy a vevői igények figyelembevételével még tovább tökéletesítsük a receptjeinket, illetve folyamatosan új termékekkel tudjunk megjelenni a piacon.

– Mennyi lehet az eszmei értéke a lipóti kenyérhálózatnak?

– Még nem gondolkodtam ezen, nem is nagyon lehet ezt pénzben kifejezni. Ami biztos, a 2005–2008 közötti háromszázmillió forintról kétmilliárd forintra növeltük éves árbevételünket. A márkanév, a hálózat, a sok gép ennél nyilván jóval többet ér. Persze eszem ágában sincs eladni. Mégsem az anyagi érték miatt érzem magam gazdagnak. Hanem azért, mert boldogan ébredek, boldogan fekszem le, a kettő között pedig azt csinálhatom, amit szeretek.

– Mostanában mindenki a válságra panaszkodik, a cégek spórolnak, elbocsátanak, ön viszont terjeszkedik. És úgy tűnik, a multik elleni fegyvere egyszerű: hagyományos recept alapján kézzel készített, hagyományos kemencében kisütött kenyér.

– Így is lehet fogalmazni. De ha kicsit hivatalosabb meghatározást akarunk, akkor azt mondom: a lényeg, hogy többet kell nyújtani választékban és minőségben is, mint a multi. Jelenleg tizenöt-húszféle kenyerünk van, a teljes kiőrlésű kenyértől a legismertebb termékünkig, a háromkilós parasztkenyérig, s emellett még nagyjából hetvenféle más pékáru is készül nálunk. A családom után életem legboldogabb pillanatát egyébként az okozta, amikor azt tudtam mondani egy multinak: nem szállítunk nektek többet. Ez történelmi mondat egy vállalkozó életében. Persze nem zárom ki, hogy egyszer még együttműködjünk multinacionális hálózatokkal, de ez csak akkor elképzelhető, ha elfogadják a feltételeinket.

– A siker titka: hagyomány és minőség. Igaz ez?

– Én azt szoktam mondani, hogy a rosszul működő kommunizmusból jól működő piacgazdaságot csináltunk. Különösen a városi emberek tudják, milyen a szinte teljes mértékben gépekkel készített, olcsó alapanyagokból készült, ezért viszonylag olcsóbban adott kenyér.

– Tudjuk…

– Mi viszont nem az árversenyben akartunk nyerni, hanem a minőségben.

– Az emberek napról napra szegényednek. Nem tart attól, hogy hiába finomabb az önök kenyere, kénytelenek lesznek az olcsóbbat venni?

– Én éppen azt figyeltem meg, hogy hiába szegényebbek az emberek, nálunk nem csökken a forgalom. Ha belegondolunk, a háromkilós parasztkenyér egy három-négytagú családnak napokig elég, de ugyanebből az pénzből egy kiló húsra sem telik. Persze még így is vannak, akik megkérdezik, miért ennyi a parasztkenyér ára, de a válasz egyszerű: mivel lényegében teljesen kézzel készül, így sok ember kell hozzá, no meg, ahogy említettük, jó alapanyag, hogy ilyen legyen, ahogy megszerették. Mindenesetre én további fejlődésre számítok, nem visszaesésre, mert a finom kenyérről senki sem mond le szívesen.

Bándy Péter