– A kilencvenes évek elején, a MIÉP megalakulása után rendszeres résztvevője volt a párt rendezvényeinek. Csurka István politikai nézetei vagy írói munkássága miatt szimpatizált a párttal?

– A világ legtermészetesebb dolga, hogy egy drámaíró és egy színész barátok lesznek. Törvényszerű, hogy a színész a színház körüli emberekkel találkozik a legtöbbet, és onnan kerülnek ki a barátai. Ez olyan, mint amikor a sofőr és az autószerelő haverkodnak, mert sokat találkoznak. Amikor főiskolára jártam, egyfolytában Csurka-darabokat játszott a Vígszínház, de országszerte az vidéki színházakban is lehetett találkozni a műveivel. Szinte minden főpróbán és bemutatón ott voltunk. Csurka akkor menő drámaíró volt, tudtunk egymásról, találkoztunk egymással, és aztán egyik napról a másikra jóban lettünk. Ez a kapcsolat a mai napig megmaradt.

– Magyarországon viszont a rendszerváltás után az a sajátságos helyzet alakult ki, hogy egy ilyen barátság miatt könnyen margóra kerülhet, erre nem gondolt akkor?

– Elég baj, hogy nem mi tesszük margóra azokat az embereket, akik egyébként odavalók. A mi nézeteink olyan egyszerűek és világosak. A tisztesség, Magyarországért való munkálkodás, hazaszeretet, a haza ellen dolgozókkal szemben kemény fellépés, és a keresztényi értékek. Ezeket nemcsak mi mondjuk, ezek egész Európában létező eszmék. Tehát nem vagyunk különlegesek, csak egyszerűek és magyarok.

– Ezt vallja a nemzeti radikalizmus is. Ön ide sorolja magát?

– Igen. Ez alatt egészen pontosan azt értem, amit József Attila úgy írt meg: „Én hadd legyek boldog, másként mindenki megaláz, megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz.” Nem azt kell mondani a fiainknak, hogy azért dolgozom, hogy neked jobb legyen. Nem. Én azért dolgozom, hogy nekem jó legyen. Ezt értem radikalizmuson, és ez megvalósítható. Ezer példa van rá a világban, Európában vagy a Távol-Keleten, csak éppen mi vagyunk ilyen sötét hülyék, úgy látszik. Pontosabban csak úgy látszik, hogy mi vagyunk, pedig csak sötétségben tartanak bennünket. Aki ez ellen lázad, az természetesen radikális. De lázadni kell. De ha már itt tartunk, úgy érzem, hogy már rég nem vagyunk radikálisak ezekkel a nézeteinkkel.

– Ezt miből gondolja?

– Nemrég beszélgettem egy írrel a történelmünkről, arról, hogy Trianon után Magyarországot hogyan szakították szét. Akkor azt kérdezte, hogy „most a szabadságharcotok hányadik évében vagytok?” Az ír azonnal harcol. Mi messze nem vagyunk radikálisok, még ha annak is nevezzük magunkat. Jó lenne azt hinni.

– Közvélemény-kutatások, szociológiai felmérések, tanulmányok tömege mutatja: az elmúlt tíz évben lassan, de biztosan erősödik a társadalomban a nemzeti radikalizmus elfogadottsága, támogatottsága.

– Nem eléggé. Nincs meg a megfelelő hátország és a megfelelő eszköztár hozzá. A radikalizmus egyébként mindig egészséges, amikor beteg egy társadalom. Az embernek mindig az az első gondolata, hogy valamit gyorsan meg kell változtatni, mert továbbterjed a kór. Magyarország egészségtelen, itt nincsenek halló fülek a változásra, és szándék sincs a változtatásra. Csak duma van, tettek nincsenek.

– Egyszer úgy fogalmazott, hogy gyermekkorában Kőbányán nem létezett bűn, csak csibészség. Elképzelhetőnek tart egy olyan Magyarországot, ahol megint csibészekről és nem bűnözőkről lehet beszélni?

– A csibészség egy másfajta kor jellemzője volt. A Rákosi- és az ÁVÓ-s időszak Magyarországáé. Gyakorlatilag ma is ugyanaz van, csak kicsit világosabb színre festve: ugyanazok a családok, klánok uralkodnak az ország fölött, mint abban az időszakban. De akkor volt remény, ha más nem, az, hogy forradalmat csinálunk, és kizavarjuk a kommunistákat az országból. Kőbánya akkor sem a gazdag emberek helye volt. A szegények úgy hasznosították magukat, ahogy tudták. A nagyobb srácok a rendőröket lelejmolták egy csokoládéra, hogy utána azt a kisebbeknek adják. Ilyenfajta csibészségre gondolok. Ez ma nincs.

– A Bocskai Színpad fellépései során sokat foglalkozott Trianon költészetével. El tudja képzelni az autonómia bármely formáját az elszakított országrészek területén?

– Én még azt is el tudtam volna képzelni, hogy az országtól elszakított területek akár közigazgatásilag is Magyarországhoz kerüljenek egy idő után, hiszen ez a szerződés nem egy örök életre szól. De úgy látszik, hogy nincsen magyar szándék erre. Ezt láttuk 2004-ben a szégyenteljes, kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor is. De azt hiszem, hogy nem annyira az anyaország polgárainak a véleménye számít, hanem az ott élőké, hogy ők mit akarnak. És az országhatáron kívüli magyarok nem biztos, hogy egy a jelenlegi Magyarországhoz szeretnének csatlakozni.

– Trianon témájához kapcsolódva több CD-én is lehet hallani a hangját. Ezeken többek között Reményik Sándor, Wass Albert verseit olvassa fel. Ha felkérnék, akkor olvasna például Esterházytól vagy Kertész Imrétől is?

– Hogyne. Esterházyval volt szerencsém találkozni, és azt hiszem, hogy felolvastam valamelyik művéből. Kertészt nem ismerem, és nem is kelti fel az érdeklődésemet.

– Vannak, akik elvből nem olvasnak bizonyos kortárs szerzőktől, nem feltétlenül az irodalmi értékeik, hanem esetleg politikai nézeteik alapján. Ez az irodalom kettészakadását jelentheti?

– Szerintem nem az irodalom szakadt ketté. Mással állunk szemben. Az egyik oldalon a jól felfogott érdek létezik, és kapzsiság. A másik oldalon pedig az, hogy aki odaáll, az vállalja az egzisztenciális alávetettséget, a pénztelenséget. Ez az ember őszinte és honszerető, magyar és keresztény. Aki pedig nem, aki aljas számító és anyagias, és azt szeretné, hogy bármi áron, akár az elveivel ellenkezve is gazdagodjon. Ebben állhat a kettészakítottság, ami valójában nem kettészakítottság, hanem inkább egy jellemtelen része az országnak, amelyiken keresztül úgy látszódik, hogy kettészakadt a lakosság.

– Talán ennek a megosztottságnak is köszönhető, hogy az egyik térfélen újból felfedezték az 1945 előtti írókat.

– Úgy látom, hogy a nagy tömegek nem felfedezik, hanem elfeledik a magyar írókat, költőket. Azok az emberek tehetők ezért felelőssé, akik a rendszert irányítják. Mindig az ember a felelős. A kultúráért és oktatásért felelős vezetőink ma komoly bűnöket követnek el a magyar oktatással és magyar kultúrával szemben. Hogyan fordulhat elő, hogy egy európai uniós kívánalomra szerkesztett irodalomtörténetben nem említik meg Berzsenyit, Móriczot, Petőfit? Ez ellen is lázadni kell!

– Akkor azzal sem ért egyet, hogy a fiatalokat úgy kell ösztönözni klasszikusok olvasására, hogy „lefordítjuk” nekik újból a műveket?

– Ez egy marhaság. Aki ezt kitalálta, pellengérre kéne állítani.

– Ez a hanyatlás a színházi közönség érdeklődésében és hozzáállásán is érezhető?

– Nem. A közönség szeret mindent, ami elrepíti őt, a széksorokból fel az égbe, legyen az ott ülők között anyagelvű vagy hívő. Mindenféleképp élvezi a varázslatot. De ebből kiderül, hogy anyagelvű nincs is, csak haszonelvű. Aki egyébként lóg a levegőben. De színházba minden ember szeret járni.

– A közszolgálati televízióban nemrég indult el a Mobilvers sorozat.

– Egyszerűen tettem a dolgomat, elmondtam néhány verset, és rajtam kívül még ötven másik színész is ugyanezt tette. Ez csak jó lehet. Száz vers megszólal a közszolgálati magyar televízióban. Ennek van értelme.

– Évek óta az optimizmust csepegteti a közönségébe. Mi a célja az „Optimistán bele a reménytelenségbe” előadóesttel?

– A reménytelenséggel való szembeszállásról szól ez az előadóest. A szembeszállás mindig a győzelem reményével kecsegtet. A gonosz elleni harc mindig időszerű, van mikor nagyon, mint most, aztán van, amikor kevésbé. Amikor eljön az ideális állapot, akkor azt észre kell venni, és megélni. Volt már ilyen a történelemben, azt sötét középkornak tanították, annak ellenére, hogy olyan fényes volt, mint a nap. Akik sötétének nevezik, azok érdekből teszik, azok pokolpártiak. A középkorban az emberek nem hitték, hogy van Isten, hanem tudták. Minden valamirevaló művészeti produktum a felső világról, az alvilágról, és a középről, és az ember lelkéről szólt. Az ember lelkéért harcol a jó és a gonosz, ez volt az alapvetés. Ahogyan ma is ez. Az, hogy erről elterelik az ember figyelmét mindenféle csip-csup ügyek, az egy dolog, ez az üzlet. Ami az ember életében igazán fontos, az a nem látható, de mindig jelenlevő szellem, az Isten.

Usztics Anna