– Mit őriz a családi emlékezet dédnagyapjáról és testvéréről?

– Nemcsak a pezsgő miatt vagyok rájuk büszke, hanem azért is, mert tudták, hogy a vagyon kötelezettségekkel is jár. Józsi bácsinak több alapítványa volt, egyet azoknak a gyerekeknek hozott létre, akik egyik szülőjüket veszítették el, egyet azoknak, akik mindkettőt, eggyel pedig a tehetséges szegény gyerekek tanulását támogatta. A művészeket is segítette: a Nemzeti Színház és az Operaház nyugdíjpénztárába óriási összegeket fizetett be. Támogatta a művészetet azzal is, hogy nemcsak a reklámjait, hanem még a számolócéduláit is a kor legnagyobb grafikusaival készíttette. Mindenben a minőséget kereste, nem csak a pezsgőben. Nagy magyar volt. Édesapja részt vett a negyvennyolcas szabadságharcban, és az ő erős magyarságtudata benne maradt a családban. Sajnos Józsi bácsi viszonylag korán meghalt, ötvenéves sem volt még, de az özvegye tovább folytatta az alapítványok és a kultúra segítését.

– A szocializmus nem bánt éppen kesztyűs kézzel a nagypolgári családokkal. Mi lett a Törley család sorsa?

– Mindenünket elvettek, és kitelepítettek minket a Hajdúságba, a határ mellé, úgyhogy a nulláról kellett elkezdenünk újra. Apukám mint pezsgőgyáros, jogi diplomával és három év orosz hadifogság emlékével kőműves lett Debrecenben. Akkor születtem én, 1950-ben, csecsemőként vittek magukkal a szüleim, és már járni, beszélni tudtam, mire visszajöhettünk anyai nagyszüleimhez. Anyai részről bácskai a család, nagyapám második fiú volt, így nem ő örökölte a birtokokat, hála Istennek, hiszen azt elvették, hanem ügyvéd lett, és jó ügyvéd, mert igazságos ember volt. Akkor talán még nagyobb súlya volt az igazságnak. A szegényeket ingyen védte. Mikor minket kitelepítettek, nagyapámékat nem tudták elvinni, mert három falu kivonult kapával, kaszával, és nem engedték. De tizenkilencben sem bántották őket, mert aki szerencsétlen csak akadt, mindegy, milyen színű volt, ha éhezett, nála kapott enni. Őhozzá tudtunk költözni a kitelepítés után, így tizennyolc éves koromig egy csendes vidéki faluban, Nagykátán nőttem.

– Milyen volt ott gyerekeskedni?

– Egy nagy könyvtárszobában éltem, ott állt a zongora. A családban mindenki játszott valamilyen hangszeren, de zongorán mindenképpen. Apukám a vasúthoz került krampácsolni, ezért ingyen utaztunk, ennyi jó legalább volt az akkori munkahelyében, úgyhogy hetente egyszer a Zeneakadémiára, egyszer az Operába mentünk. A rádió mellett, a könyvek között, és a Zeneakadémia és Opera árnyékában nőttem fel, nekem ez volt a kenyerem. Édesanyám festő volt, a pályája persze megtört, illetve nem is, hogy megtört, kettészakadt, nem tudta befejezni a főiskolát, pedig tehetséges volt, élete végéig festett. Egyszer vasárnapi festőnek neveztem, de egy művészettörténész jól letolt, hogy annál sokkal jobbak a képei, tehát ez csak az alkotás időpontjára igaz, de még arra sem, ha jobban belegondolok, mert amíg dolgozott, addig is gyakran festett, a nyugdíjas éveiben meg folyamatosan. Főleg portrékat készített, ahhoz könnyű volt modellt találni, az összes ismerőst megfestette. Szóval olyan környezetben nőttem fel – ügyvéd nagyapámnak Babits volt az irodalomtanára –, hogy hacsak nem lettem volna matematikai zseni, márpedig nagyon nem voltam az, akkor furcsa is lett volna, ha nem a művészetek felé megyek.

– Kezdettől szobrász akart lenni?

– Édesanyám nagyon erős egyéniség volt, és ugye egy gyerek vagy az akar lenni, mint a szülő, vagy homlokegyenest más. Én ezért nem foglalkoztam képzőművészettel, mert nem akartam versenyezni a mamával, noha minden fontos kiállításra elvitt, ráadásul jól is rajzoltam. De amint kikerültem a szárnyai alól, rögtön alkotni kezdtem, először kavicsokhoz nyúltam, amiből érdekes dolgok jöttek ki, nagy építészek is figyelemre méltónak tartották. Csak aztán ez nem elégített ki, mert szerettem volna én is valami formát létrehozni, és akkor kerültem el Andrássy Kurta Jánoshoz, aki nemrég halt meg, tavaly. Ő fogadott be a műtermébe két és fél évre, ott készültem fel a főiskolára, ahova harmadik kísérletre bejutottam. Nagy szerencsém volt mindkét mesteremmel, mert megtanítottak arra, ami tanítható, és felhívták a figyelmemet arra, ami nem tanítható. Ma sokszor pont fordítva csinálják: olyan dolgokba akarnak beleszólni, amibe fölösleges, ami a gyerek egyéniségén múlik. Például évekig nem tanítottak portrémintázást, márpedig nincs izgalmasabb, mint az ember egyéniségében kutakodni, és azt föltárni, hiszen nem az a megoldandó feladat a szobrász számára, hogy hasonlítson a szobor, az természetes, hogy hasonlít, de ez csak tíz százaléka a portrékészítésnek. A többi kilencven az a belső világ, amit föl kell fedeznie, és meg kell értenie ahhoz, hogy megmintázhasson egy arcot. Ez a megértés nem tanítható, de megtanítható az, ahogyan ezt át lehet vinni az anyagba. A portrékészítést nagyon szeretem, amíg csak élek, nem hagyom abba. Most éppen Munkácsyt szeretném megformálni, és bizony két hónapon keresztül olvasgattam nemcsak kritikákat, hanem mindent, ami fellelhető tőle. Szeretném megfogni azt az érzékeny embert, akit kevesen látnak meg benne. Manapság azt gondolják, hogy ha egy művész jól megélt a munkájából, akkor biztos nem is volt olyan jó, mert mindenki megértette, és mindjárt fanyalogni kezdenek. Ma az a művész, aki koszos, büdös, részeg, éhezik, és nem értik meg. Munkácsynak a Poros út című képe annak a századnak egyik legvakmerőbb festménye. Igen mély érzésű, mély gondolkodású művész volt, akit az emberi lét nagy kérdései foglalkoztattak. A Krisztus trilógiájában ez jól látszik.

– Keresztút című alkotását látva az ön belső világa kicsit hasonló Munkácsyéhoz. Mi izgatta elsősorban, mikor erre az alkotásra készülődött?

– Örültem, mikor felkértek az elkészítésére, de tartottam is tőle, hogy sikerül-e megbirkóznom kétezer év művészeivel, és ami ennél is fontosabb, azzal a rejtéllyel, amit Krisztus útja jelent. Az ő szelídségéből erő árad. A Keresztút megalkotására készülve és munka közben is passiókat hallgattam, elsősorban Bach műveit. A számomra jelentősebb keresztutakat újra és újra megnéztem fényképen, az elérhető közelségben lévőket Bécsben, Olaszországban, Chebben eredetiben is. Aztán igyekeztem elfelejteni őket, és megkeresni magamban az én keresztutamat. Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy miért éppen Bűnbánó Magdolnának, ennek a bűnös asszonynak jelent meg először a feltámadott Krisztus. Az ő alakjával sokszor találkoztam olaszországi látogatásaim során. Abból, hogy őt látogatta meg először, minden kor minden embere – keresztények és nem keresztények egy – aránt – kiolvashatják a megváltó üzenetet: ne féljetek! Magdolnát mindvégig ott találjuk Jézus mellett az asszonyokkal. De hol vannak a férfi tanítványok? Egyedük Jánost látjuk ott. Az asszonyok nem félnek, ők elsősorban nem az eszükre hagyatkoznak, hanem a szívükre. Talán azért hangsúlyoztam őket annyira, mert magam is nő vagyok.

– Zeneszobrait látva úgy tűnik, mintha gyerekkori zenei élményei válnának szobrászati játékká. Hogyan jutott eszébe a zenéből meríteni?

– Úgy kezdődött, hogy jött a Mozart-év, és a férjem mondta, hogy miért nem készítek egy Mozart-portrét, de nem sok kedvem volt hozzá, mert úgy éreztem, nem is lehet ezt az embert az arcán keresztül megfogni, csak a zenéjén keresztül. Mire a férjem azt mondta, hogy akkor fogjam meg úgy. Na, persze, ha az olyan könnyű lenne. Hogyan lehet a zenét anyagba formázni, mikor nem is látom, csak hallom? Aztán eszembe jutott valami. Kedvenc Mozart operám hősét, Don Giovannit tükörfalak közé állítottam, de sarokra, így ha szemből nézzük a szobrot, ő nem tükröződik, az asszonyokat meg oldalra, azok tükröződnek és sokasodnak. Más operáit is megmintáztam így tükörfallal, meg kottafüzérrel, az eredeti kottából véve a hangjegysort, összefogtam egy violinkulccsal, ettől olyan lett, mint egy szárny. Tulajdonképpen nagy játéközönt indított el bennem, ami borzasztó fontos, de persze nem komolytalan játék, szakmailag véresen komoly. Szobrászként ez az én szórakozásom, és pihenésem is egyben, hogy zenei témákkal foglalkozom, meg hangszerekkel. Hiszen egy hangszer már magában olyan gyönyörű, mint egy szobor. Ha mondjuk egy zenei témát két hangszer jelenít meg, belőlük lehet szobor, az egyik lehet fiú hangszer, a másik lány, és lehet benne egy kis évődés. Olyan kincsesbánya nekem a zene, hogy csak úgy vakon belenyúlok, és mindig találok benne valamit. Nemcsak azért csinálom, hogy tetsszen a közönségnek, hanem a magam kedvéért is, mert vannak zeneművek, amelyek izgatják a képzeletemet, és szeretnék róluk valamit mondani saját nyelvemen.

Boros Károly