Quito körmeneteknek, programoknak, koncerteknek otthont adó óvárosát, a Centro Historicót 1535-ben alapította Sebastian de Benelcazar, Pizarro egyik tábornoka. Ez a legnagyobb koloniális stílusban épült történelmi negyed Dél-Amerikában. Nyolc évvel azután, hogy az első európaiak megérkeztek az ország északi részén található mangroveerdők mocsaraiba, a spanyol hódítók végleg győzedelmeskedtek a helyi inka uralkodó, Atahualpa indiánseregei felett, elfoglalva a leghíresebb dél-amerikai birodalom északi területeit, beleértve a mai fővárost is.

A hódítókkal érkezett római katolikus hittérítők a Pichincha vulkán lábai alatt fekvő települést, ferencesek lévén, a kolduló rend megalapítójának kegyeibe helyezték, a város teljes neve éppen ezért San Francisco de Quito. Az óvilágból érkezett szerzetesek egy évvel a spanyol hatalomátvétel után megkezdték templomuk, az Iglesia San Francisco építését, valamint missziós tevékenységüket. Ez az igen korai időpont az egyik fő oka annak, hogy többek közt Krisztus halálát és feltámadását a város újdonsült lakói igen hamar együtt ünnepelték a helyi, katolikus hitre áttért, vagy áttérített indián lakossággal.

A Spanyolországban már bevett ünnepi szokások azonban nem tudtak ebben az új közegben oly módon érvényesülni, ahogy az Ibériai-félszigeten, mivel a helyiek nem tudtak és nem is akartak elszakadni ősi kultuszaiktól. Ez teszi olyan különlegessé az itteni nagyheti ünnepet.

Európában a protestantizmus terjedése folytán, valamint azáltal, hogy Anglia szakított Rómával, megalapítva saját egyházát, a latin kereszténység rákényszerült arra, hogy valamilyen módon megpróbálja visszanyerni egykori hatalmát.

Az egyik legnagyobb lehetőség erre az egyházi ünnepek voltak, amelyek nagy tömegeket mozgattak meg. A celebratiók során az eredeti katolikus liturgián túl a Biblia történeteinek színházi megjelenítése is fontos szerepet játszott. Jézus szenvedéseinek minél hűségesebben történő ábrázolása húsvétkor igen hatásos missziós eszköznek bizonyult a korábbi reconquista során Dél-Spanyolországban, Andalúziában, főleg Sevilla városában, s ugyanez a módszer a luteránus, illetve kálvinista területek mellett az Újvilágban is működőképesnek bizonyult. Például Észak-Ecuadorban, ahol Quito is fekszik, a nagyszámú indián lakosság körében, akiket ősi rítusaik és szokásaik folytán elbűvölt minden olyan látványosság, ami színes, fényes – mint az arany és a tűz – és ritmusos.

A prekolumbián időkben a helyi indián kultuszok több istent tiszteltek; a természet erőit, az égitesteket mitikus lények, személyek megtestesüléseinek látták. Amerika felfedezését megelőzően a Közép-, majd a XV. század elejétől az Észak-Andok vidékén a legbefolyásosabb magaskultúra a már említett inka birodalom volt. Vallási rendszerük szintén politeista volt, középpontjában a Napisten kultusza állt. A birodalom népei több néven nevezték, legelterjedtebb neve Inti, ami a birodalom hivatalos nyelvén, kicsuául Napot jelent. A számára rendezett ünnepségek, rituálék során, melyeket mind a mai napig megtartják Ecuador hegyvidékén, az Andok vonulatai közt, az indiánok roppant színes ruhákba öltöznek, és tánccal, énekkel hódolnak neki. Krisztust, nem egészen alaptalanul a Napisten fiaként tisztelik.

A XIX. század derekán egy liberális elnök beszüntette a nagyheti események nyilvános megrendezését, mondván, hogy az veszélyezteti a város közbiztonságát. Csupán mintegy húsz év múlva, Garcia Moreno, mélyen vallásos elnök regnálása alatt gyűlhetett újra össze Quito népe, hogy ismét megünnepelje Krisztus feltámadását.

A Dél-Amerika országain az 1800-as évek végétől az 1900-as évek elejéig végigvonuló liberális forradalom Ecuadorban is több változást okozott. A vallási élet számára nagy érvágást jelentettek azok a rendeletek, amelyek megtiltották minden olyan kültéri eseményen való részvételt, amelyet nem a kormány engedélyével és támogatásával rendeztek meg. Ez egészen a 60-as évekig tartott, amikor Ibarra elnök – a XX. századi ecuadori politika egyik legmeghatározóbb alakja – alatt az állam és az egyház megegyezésre jutott több fontos dologban, s ennek köszönhetően a quitói húsvét is feltámadhatott, új életre keltve a már közel félezer éves vallási hagyományt.

Virágvasárnap, helyesebben mondva, a Pálmák Vasárnapján a Basilica de Voto Nacional előtt már kora reggel óta gyülekeznek az emberek, hogy részt vegyenek a Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulásáról megemlékező, Cristo Rey – Krisztus Király – körmenetben. Az antikvitás korában, ha egy uralkodó egy győztes hadjáratból tért haza, az otthoniak többféle növényi levéllel, virággal, az ókori Keleten például datolyapálmaágakkal fogadták, amik a sikert szimbolizálták; ez később, a keresztény tradícióban a mártíromság jelképévé vált.

A bibliai elbeszélés szerint Jézust királyként fogadták Jeruzsálemben, az emberek pálma- és olajfaágakkal köszöntötték, és hódoltak neki. Dél-Amerikában az úgynevezett fehér pálma leveleit lengetik a virágvasárnapi megemlékezéseken, ez fajta kizárólag a trópusi klímán él meg.

Quitóban a körmenet során a résztvevők különleges, egyedileg készített növénycsokorral a kézben kísérik a Jézust ábrázoló, a XVIII. század második felében faragott Cristo Rey szobrot, melyet a tömeg visz végig a koloniális stílusú belvároson. A csokrokat a már említett fehér pálma leveleiből, valamint rozmaring-, bazsalikom-, illetve kukoricaágakból készítik, sok esetben fakeresztekre, kosarakra, egyéb tákolmányokra aggatják, s mindenféle egyéb díszítőelemmel teszik még színesebbé. Ami a lényeg ezekben, az kukorica. A kukorica, amelynek csupán emberi táplálkozásra alkalmas fajtái közül is tucatnyi változat terem Ecuadorban. Az őslakos indiánok sárga színe miatt úgy hiszik, hogy Inti legkedvesebb növénye.

A menet élén hat, helyi népviseletbe öltözött leány lépdel. Kezükben különböző növényi termést tartanak, mindegyik őshonos Ecuadorban. Ezek a fiatal asszonyok a megtestesítői Pacha Mamának, a föld istenasszonyának, aki ajándékaival – burgonya, tök, paradicsom, aba (egy babfajta), kukorica – folyamatosan megörvendezteti népét. Ő az, aki a női termékenységet is biztosítja, ezért visz a kezében az egyik hölgy egy babafigurát. A tömeg énekhangját a kísérő zenekar támogatja, dicshimnuszok, imák fogadják az újonnan csatlakozókat, hogy aztán a mintegy kétórás út végén együtt érkezzenek meg az Iglesia San Francisco előtti térre, ahol hamarosan kezdetét veszi az örömünnep: a Király megérkezett.

A város a nagyhét során több kulturális programmal is szolgál az óvárosba látogatók számára. A Centro Historico templomaiban mindennap késő estig egyházzenei koncerteket rendeznek, a zenészek Spanyolországból, valamint Dél-Amerika majd minden országából érkeznek.

A történelmi negyed utcáin délutántól csak gyalogosokat lehet látni, autóforgalom nem zavarja a rendezvényeket. A Plaza Grandén, az óváros főterén folyamatosan zajlik az élet, az idősebb korosztály itt panaszolja el egymásnak, hogy ekkor és ekkor, ez és ez alatt az elnök alatt mennyivel jobb volt az élet, mint manapság, a fiatal generáció tagjai itt üldögélnek az iskola végeztével, párok ölelkeznek a padokon, a turisták pedig fotókat készítenek, vagy a Cathedral térre néző oldaláról, vagy a Palacio del Gobernióról, ahol a mindenkori elnök lakik. Nagyhét során meg több látnivaló akad a főtéren: az egyik nap táncosok érkeznek Esmeraldasból, az ország északkeleti, a Csendes-ócean partján fekvő provinciájából, ahol a lakosság túlnyomó része fekete. A rózsaszínbe, zöldbe és sárgába öltözött előadók ősei rabszolgákként érkeztek az új kontinensre, majd Ecuador 1830-ban kikiáltott függetlensége után nyertek szabadságot. Az ország afrikai kontinensről érkezett lakossága szintén elevenen őrzi ősi szokásait, kultúráját. La Marimba, El Bambuco, La Caramba – ezen stílusok, melyek merőben különböznek az Andokban ismertektől, roppant intenzív, dobszóra járt táncok, ritmusuk szinte transzba ejti a nézőközönséget.

Az Iglesia San Francisco előtt indiánok egy csoportja, akik a Kolumbiával határos Carchi provinciából valók, szintén saját, hegyvidéki tradícióikat jöttek bemutatni. Színes maszkokat viselnek, különböző népi hangszereket szólaltatnak meg. Egyikük elmondja, hogy a június 21-én kezdődő Fiesta del Inti Raymit, a Napkirály ünnepét népszerűsítik, melyet főleg Ecuador északi, hegyvidéki területein ünnepelnek. Szerdán a Cathedralban egy igen különleges, kissé elitista mise volt, melyen kizárólag külön meghívóval lehetett részt venni, a padsorokat politikusok, tábornokok, egyházi elöljárók töltötték meg. Az úgynevezett El Arrastre de las Caudas mise, amelynek rendje a sevillai katedrálisát követi, egy ősi római szokáson alapul. A harcban elesett generális testét egy fekete gyászruhával takarták le katonái, amit a későbbiek során minden egyes, a tábornok alá tartozó milese magára öltött, azon hit szerint, hogy ezzel az aktussal vezetőjük ereje és bátorsága rájuk átruházódik.

A katonákat az érsek és a bíborosok alakítják, akik egy több méter hosszú fekete palástot öltve és azt húzva maguk után – innen a mise neve, „a ruhák húzása” – tesznek egy kört a templomon belül, míg az érsek a Krisztus testét szimbolizáló oltárt egy fekete-piros kereszttel díszített zászlóval leteríti, majd midőn a bíborosok visszatérnek az oltár mellé, a zászlót egyenként magukra terítve részesülnek abban a lelki megújulásban, amelyet Jézus bocsát rájuk.

„A bűnbánat vére folyik Quito utcáin. Ezernyi és ezernyi szent lélek menetel együtt a felvonulás során. Muzsikások hada, lila kámzsát öltő bűnbánók, magukat ostorozók, asszonyok, arcukat kék kendőkkel eltakarva, kétsornyi apáca, valamint sok-sok ismeretlen, akik láncokkal, keresztekkel vonulnak…” – a beszámoló egy jeles francia természettudós, Alcide D’Orbigny tollából származik, aki 1841-ben volt szemtanúja a nagypénteki körmenetnek.

Való igaz, ez a nap a leglátványosabb, mintegy 15 ezer ember vesz részt a körmenetben, és úgy 60-70 ezer ember szemléli az eseményt. Habár a menet csak délben kezdődik, amikor az evangéliumok szerint Pilátus kimondta Jézus felett a halálos ítéletet, már reggel tízkor nagy tömeg gyülekezik az Iglesia San Francisco előtti téren. A templom oldalához már odaállították a súlyos fakereszteket, hogy a vezekelni vágyók kedvük szerint válasszanak a kínálatból. A Centro Historicóba ezen a napon nemcsak a városiak jönnek, a hegyvidék különböző, kisebb-nagyobb településeiről is érkeznek indián közösségek.

A legnagyobb számban az Otavalóból valók képviseltetik magukat. Ez a Quitótól mintegy száz kilométerre, északra fekvő kisváros Dél-Amerika egyik leghíresebb indián piacával büszkélkedhet, legnépszerűbb portékáik az alpakka – egy lámára hasonlító állatfajta – szőréből készült pulóverek, sálak és egyéb szőttesek. Velük érkezett vallási vezetőjük kicsául szónokol, ami a már említett kicsua egyik változata. A curandero, azaz a gyógyító arra buzdítja közössége tagjait, hogy ezen a napon ők is tartsanak bűnbánatot, hiszen ez az a nap, amikor Jézus, Huahua Inti, vagyis a Nap fia értük is feláldozta magát.

Délelőtt tizenegy tájban kitárulnak a San Francisco templom ajtói, s kilépnek a templom hatalmas kőteraszára az első cucuruchók. A tölcsér formájú fejfedőt viselők – innen a név: „tölcséresek” – mind-mind bűnbánatot tartó férfiak, akik együtt gyalogolnak végig a történeti negyed utcáin a délután háromig tartó körmenetben. E különleges ruházat eredete a középkor Spanyolországába nyúlik vissza, ahol az inkvizíció korában az istenkáromlás vádjával halálra ítélteket a vesztőhely felé menet sárga színű kámzsába, illetve az arcot eltakaró, tölcséres maszkba öltöztették, így alázva meg őket.

A XVI. század második felében, Trent városában zajló zsinat dokumentumaiból értesülünk arról, hogy ekkoriban a ruhát már használták bűnbánati célokra a spanyolországi nagypénteki körmenetek során.

Napjainkban négy helyen vonulnak fel a cucuruchók a megfeszítés napján: a spanyolországi Sevillában, a guatemalai Antiguaiban és az ottani fővárosban, Guatemalavárosban, valamint itt, Quitóban, ahol a lila ruházat a legelterjedtebb, ami a bűnbánat jelképe a hagyomány szerint. Vannak, akik igen komolyan veszik vezeklési szándékukat, többen kétnapos böjtöt tartanak, mielőtt részt vesznek a körmenetben, egyesek köteleket hoztak magukkal, hogy azokkal korbácsolják magukat, mások csalánból készült csokrokkal csapkodják hátukat, karjaikat, annak ellenére, hogy a hivatalos szabályok szerint ez tiltva van.

A lila tömegben fel-feltűnnek Jézust alakító férfiak, súlyos fakeresztek alatt görnyedve, ők a chacatallcak, ami kicsául megfeszítettet jelent. A férfiak lassan megindulnak lefelé a templom külső lépcsőin, hogy megnyissák a körmenetet, s hogy helyet adjanak a templomból kilépő Veronikáknak. Ezeket az asszonyokat szintén lelkiismeretük vezérelte ide, lila kendőkkel rejtik arcukat a többiek elől. Többen, ahogy előzőleg a cucuruchók közül is, kereszteket, szentek képeit és szobrait tartják a kezükben. Nevüket az után az asszony után kapták, aki a katolikus hagyomány szerint megtörölte Jézus véres arcát a Golgota felé menet.

Pontban délben a templom előtti téren már óriási a tömeg, mindenki izgatott, hiszen bármelyik pillanatban kihozhatják a város patrónusát, a szenvedő Krisztust ábrázoló Jesús del Gran Podert, a Nagyhatalmú Jézus-szobrot. A fából faragott szobrot egy ferences mester készítette 1620-ban, s azóta minden megrendezett húsvéti körmenet alkalmával három órára kilép a templom egyik mellékhajójában található oltárról Quito utcáira, hogy jelenlétével megszentelje a várost a következő egy évre.

A ferences főapát Pilátus szerepét alakítva hirdeti ki Jézus felett a halálos ítéletet, s ezzel hivatalosan is kezdetét veszi a nagypénteki körmenet. A menet során a cucuruchók, a Veronicas, a zenét szolgáltató rezesbandák, a civil ruhában menetelő egyéb résztvevők és a szobor bejárják az óváros majd minden fontosabb utcáját, a Plaza Grandét, valamint a Calle de la Siete Cruzest, hogy aztán együtt térjenek vissza az Iglesia San Francisco elé. Jesús del Gran Poder ekkor visszatér a templom félhomályába, hogy majd jövő húsvétkor újfent, üdvrivalgások közepette tegye meg azt az utat, amit immáron mintegy 400 éve, nagypéntek alkalmával megtesz.

Szombaton csend van, az emberek várakoznak. A délután folyamán a főváros különböző templomaiban misét tartanak Mária tiszteletére, vele együtt gyászolják a halottat. A mintegy kétórás mise során imák, énekek, himnuszok hangzanak el a Szűz tiszteletére. Az este beköszöntével a San Francisco templom megtelik emberekkel. Több misét is hirdetnek egymást követően. Mindegyik során megáldják a tüzet, amely az oltár mellett, fáklyaként lobog, s amely Jézusnak a halálból az örök életbe való átlépését reprezentálja.

Húsvét vasárnapja a Megváltó Krisztus feltámadását hirdeti. A város több pontján fiesztákat tartanak. A legfontosabb esemény a történeti negyed egyik terén zajló bikaviadal. Az Ibériai-félszigeten oly meghatározó kulturális esemény Quitóban is nagy népszerűségnek örvend. Mivel a spanyolok mindent bikaviadallal ünnepelnek, a gyarmatokon is hamar elterjedt. A közönség vallásos tagjai az ördög felett aratott isteni győzelmet látják az állat halálában, míg a földhözragadtabbak csupán a jó hangulat kedvéért jöttek el.

A publikum egyként biztatja a két ifjú, ecuadori matadort, trombitaszó harsan fel, ha a hidegvérű, piros palástot lengető fiúk mellett épphogy csak elviharzik a mintegy féltonnás bika. Az egyes viadalok végén szinte megváltás a vérben úszó állatnak, amikor a matador kardja keresztülhatol a szívén.

A nagyheti ünnepi események véget értek. A férfiak visszapakolták lila öltözetüket a ruhásszekrénybe, az indiánok visszatértek falvaikba, a virágvasárnapi csokrok elszáradtak. Ám egy év múlva újra kezdődik minden.

Zajta Lóránd