A gazdasági válság legnagyobb vesztesei között ott vannak a felső tízezer tagjai, köztük az állami cégvezetők is. Számszerűen legalábbis biztosan. Ahogy milliárdos vagyonok váltak semmivé a világ értéktőzsdéin és pénzpiacain, úgy az egyes országok egyfajta védekezési mechanizmust alkalmazva, sietve takarékossági intézkedéseket vezettek be, hogy példát statuáljanak és jó színben tűnjenek fel a lakosság, pontosabban a választópolgárok előtt. Chilétől Horvátországig, Csehországtól Kínáig mindenütt farigcsálják az állami vállalatokat irányítók juttatásait.

Magyarországon még a Gyurcsány-kormány kérte őket arra, hogy a 2008-as és 2009-es vezetői prémiumok és jutalmak egy részét közcélra ajánlják fel, ami meg is történt, január elsejétől pedig tíz százalékkal csökkent egyes állami cégek igazgatósági és felügyelőbizottsági tagjainak tiszteletdíja, igaz, az azóta kormányfővé lett Bajnai Gordon gazdasági minisztersége utolsó napjaiban miniszteri utasításban szabályozta a tárca tulajdonosi jogkörébe tartozó vállalatok vezetői fizetésének alsó határát, aminél kevesebbet nem kereshet az adott pozícióban ülő.

A Bajnai-kormány miniszterei 15 százalékkal kapnak kevesebbet, mint a korábbi tárcavezetők. Lengyelországban a kabinet néhány hete fagyasztotta be a béreket az állami vállalatok vezetőinél. Megtették ezt Romániában is, ahol az államtitkári fizetésben határoztak meg fizetésük maximumát. Kínában az állami tulajdonú pénzintézeteknél limitálták a béreket.

Szamárlétra

Persze nem mindegy, hogy milyen szintről csökkentik a fizetéseket. És az sem, hogy meddig tart a nadrágszíj megszorítása. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. április elején hozta nyilvánosságra az állami tulajdonú cégekre vonatkozó számokat. Nem önszántából, hanem mert a Fővárosi Ítélőtábla döntése kötelezte őt erre, miután egy napilap egy civil szervezet segítségével pert indított az adatokért. A 40 vállalat listája messze nem teljes, de akár reprezentatívnak is mondható: a legnagyobb árbevételű részvénytársaságoktól a kis erdőgazdaságokig terjed.

A legnagyobb havi összeget a legnagyobb árbevételű, egyben legnagyobb presztízsű cégek első emberei viszik haza. Bruttó 3,7 milliót keres Erős János, a Magyar Fejlesztési Bank Zrt. vezérigazgatója, alig marad el ettől Bodnár Zoltán, a Magyar Export-Import Bank Zrt. vezetőjének bére. 3 millió felett keres Tátrai Miklós, az MNV és Heinczinger István, a MÁV Zrt. vezérigazgatója is. Meghaladja a 2 milliót Szűts Ildikó (Magyar Posta Zrt.), Mártha Imre (Magyar Villamos Művek Zrt.), Szakács Tibor (Magyar Exporthitel Biztosító Zrt.) és Székely Gábor (Szerencsejáték Zrt.) havi bére. Ehhez jön még a prémium, ami rendszerint az éves bér 80 százaléka, ennek egy részéről mondtak le a cégvezetők tavaly és idén.

Könnyen kiszámítható, hogy a prémiummal együtt a csúcsmenedzserek évente akár bruttó 70-80 millió forintot is megkereshetnek. Ami az átlagos munkavállalót illeti, a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2008-ban a legalább 5 főt foglalkoztató vállalkozásoknál és a költségvetési intézményeknél a teljes munkaidőben alkalmazásban állók bruttó átlagkeresete 198 900 forint volt, ezen belül a vállalkozásokban dolgozóké 192 400 forintot, a költségvetési szektorban dolgozóké 219 000 forintot tett ki. Magyarországon tehát egy állampolgár átlagosan évente mintegy bruttó 2,4 millió forintot keres.

Tucatnyi olyan állami cégvezető van, aki nem évente, hanem havonta keres ennyit. Prémiumok és jutalmak nélkül.

Állami verseny

Nemcsak a vállalatokat irányítók, de az igazgatóságot és a felügyelőbizottságot vezetők (ahogy a tagok is) szép summához jutnak. Ők rendszerint havi 100-200 ezer forintot vihetnek haza adózás előtt, a nagyobb vállalatok esetében ennél valamivel többet. Természetesen nem főállásról van szó: bár komoly ellenőrző hatáskörrel bíró testületről van szó, egy felügyelőbizottsági tagság nem jár sok elfoglaltsággal, inkább amolyan (másnak a teljes hónapi fizetését jelentő) zsebpénzt jelent a helyi politikusoknak, a saját vállalkozásukat vezetőknek vagy a máshol vezető beosztásban dolgozó üzletembereknek, közgazdászoknak, jogászoknak.

Van-e olyan ok, ami indokolhatja ezeket a sok esetben horribilis kifizetéseket, az alapjuttatásokat, prémiumokat és a még ezen túli jutalmakat? Nos, sokan találnak ilyeneket. A leggyakoribb indok, hogy ezek az összegek nagyságrendileg megegyeznek a versenyszférában adott csúcsvezetői fizetésekkel, márpedig az állami cégek élére csak úgy lehet a legjobbakat elcsábítani, ha az állam megfizeti őket. Szerintük semmi sem indokolja, hogy kevesebbet keressenek, mint egy magáncég vezetői.

Valójában az a helyzet, és ezt számos különböző felmérés és statisztika igazolja, hogy míg a magyar bérek messze elmaradnak az uniós átlagtól, a cégvezetők, menedzserek bére az elmúlt évtizedben mind a magánszférában, mind a közszférában szorosan felzárkózott az uniós társak mögé. Egyfajta ördögi kör alakult ki: a betelepült multik és a hazai cégek vezető testületei maguknak (magyar viszonylatban) horribilis fizetéseket szavaztak meg, és ehhez volt „kénytelen” igazodni az állam saját cégvezetői esetében is. Azaz, miközben az úgynevezett „reálkonvergencia”, az unióhoz történő magyarországi élet- és bérszínvonalbeli felzárkózás továbbra is várat magára, ez a konvergencia a felső vezetők körében sokkal előrehaladottabb állapotban van. És most úgy tűnik, hogy a világgazdasági válság végeztével majd minden a régi lesz. Az állami cégvezetők legalábbis hosszabb távon nem mutatnak hajlandóságot az önmegtartóztatásra. Heinczinger István, a MÁV első embere, aki most szintén nem veszi fel a prémiumait, például leszögezte, hogy álláspontja szerint a fizetése arányban áll az elvégzett munka mennyiségével, minőségével és a hozzá kapcsolódó felelősséggel is, és meggondolná, hogy feleennyi pénzért vállalná-e.

A baloldali sajtó igyekezett példákat találni arra, hogy ezek a jövedelmek (a politikusi fizetésekhez hasonlóan) nem kiugróak nemzetközi összehasonlításban. A német vasúttársaság vezetője évi 600 millió, az osztrák rádió és televízió elnöke 100 millió forintnak megfelelő eurót keres, de még Romániában is van példa az évi 100 millió feletti jövedelemre. Ugyanakkor jócskán akad példa arra is, hogy a havi 10 ezer euró, azaz 2,5-3 millió forintnyi összegű jövedelem viszonylag átlagosnak számít Nyugat-Európában.

A zaragozai Pla-Za Európa egyik legnagyobb logisztikával foglalkozó társasága, amelyben a spanyol aragón provincia és a zaragozai önkormányzat többségi tulajdonnal rendelkezik. Ügyvezető igazgatója évi bruttó 110 ezer eurót (évi mintegy 30 millió forintot) keres, és a helyi sajtó értetlenkedve kérdezi, hogy miként kereshet másfélszer annyit, mint az aragón kormány feje. A magyar sajtó nem furcsállja, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalat vezérigazgatója többet (mintegy 1,5 millió forintot) keres, mint Demszky Gábor (mintegy 900 ezer forint)…

Vannak kirívó esetek is. Ilyen, hogy az amerikai és a magyar jegybank elnökének jövedelme közül utóbbié a nagyobb. Simor András (jelenlegi dollár-forint árfolyamon) mintegy kétszer annyi (havi 7,4 millió) után adózhat, mint Ben Bernanke, és a maga 4,3 millió forintnak megfelelő jüanjával az egyik legnagyobb kínai kereskedelmi bank, a Bank of China elnöke, Jang Csao is elbújhat mellette.

Nyílik az olló

Az átlagbér és az állami cégek csúcsvezetői közötti tíz-hússzoros különbség talán még az elfogadhatóság határán mozog, hiszen a jövedelemkülönbség a társadalmi mobilitás egyik legfőbb hajtóereje, és egy több ezer embert foglalkoztató céget vezetni különleges felelősséggel jár. Sokaknak inkább az fogadható el nehezebben, hogy ha egy menedzser 50-60 millió forintot keres, akkor ennek az összegnek a felét-egészét prémiumként még megkapja, gyakran eredményességtől függetlenül, gigantikus veszteséggel működő, hiányt hiányra halmozó cégek esetében is. A jutalmakról és az egyébként törvényileg szabályozott végkielégítésről nem is beszélve. A valós teljesítményhez igazítás persze a bérek esetében olykor nehezen lenne kivitelezhető, mert legtöbbször kötve van a cégvezető keze: az állam mint finanszírozó egyszerűen nem biztosítja a működés minden feltételét, vagy pedig olyan vállalatról van szó, amelyik nem elsősorban nyereségorientált. A bérrel gyakran csaknem megegyező összegű prémiumoknál azonban csupán szándék kérdése lenne ez eredményorientáltsághoz kötés, kormányoldalon azonban egyelőre erre sem mutatkozik szándék.

Az érv, hogy a magánszféra és a közszféra között verseny van, és a jó szakembert (értsd: csúcsmenedzsert) meg kell fizetni, képmutató, hiszen egymás árát srófolják fel a cégvezetők, akik elvárják, hogy olcsó munkaerővel, de nyugati fizetésért dolgozzanak. Pedig nem kétséges, hogy az MNV listája csak a jéghegy csúcsa. Budapesten, a megyékben, városokban százával működnek ilyen állami cégek, és a felügyelőbizottsági és igazgatósági helyekről gyakran a helyi politikai erőviszonyok alapján születik döntés.

A nemrég nyilvánosságra hozott lista nemcsak a vállalkozói kultúra, de a magyar közélet látlelete is. Kortünet, mert kiderül belőle, hogy melyek azok a társadalmi-gazdasági tevékenységek, amelyek úgymond felülreprezentáltak a fizetési listán. Pénzügyekkel foglalkozni ma ugyanolyan jó befektetés, mint öt vagy tíz éve.

A kulturális tevékenység ellenben szinte már alig szalonképes. A Művészetek Palotáját vezető Kiss Imre tavalyi közel egymilliós havi keresete kiugróan magasnak számított, akárcsak Jordán Tamásé, aki a Nemzeti Színház igazgatójaként keresett (költségátalánnyal együtt) ennyit. Utóbbi 65 évesen keresett harmadannyit, mint az éppen feleannyi idős Mártha Imre a Magyar Villamos Műveknél. Igaz, ő közgazdászként végzett.

Monostori Tibor