– Hogyan találkozott a jazz-zel és a két világháború közötti dalok világával?

– A dédszüleim amerikás magyarok voltak, egyszerű parasztemberek, akik a nagy gazdasági válság idején az első világháború előtt kivándoroltak, majd később hazahozták az amerikai életszemléletet, és egy-két ládafiát. A bátyámmal feltévedtünk egyszer a dédszüleim padlására, és ott, a kincsek között ráakadtunk egy Amerikából hazahozott gramofonra és régi lemezekre. Így ismertem meg a magyar számokat, még mielőtt bármiféle zenei stúdiumba kezdtem volna. Később Siófokon a szüleim zeneiskolába írattak be, ahol a trombita tanárom, Apáti János által megismertem az amerikai dixieland zenét és Louis Armstrongot.

– 1985-ben, 21 évesen alakította meg a Hot Jazz Bandet. A fiatalok hagyományosan rockzenekarokat alapítottak. Önöknek mit jelentett a jazz műfaj?

– Sosem voltam pop-, beat- vagy rockember. Kamaszként sem. Mindig normális ruhákban jártam, annak ellenére, hogy a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában szinte kötelező volt hippinek lenni, és nem kedvelték azokat, akik rendes nadrágban és rövid hajjal jártak. Ösztönösen ez az ízlésvilág állt hozzám közel. Ma is azt gondolom, hogy egy férfi akkor elegáns, ha úgy öltözik, mint az 1920-as, ’30-as vagy akár a ’40-es években tették. Ez a korszak vizuálisan és zeneileg is megérintett engem, és ez azóta is így maradt.

– Bár nem lázadó rockzenét játszottak, 1989-ben a Vörösmarty téren adott koncertjüket a rendőrség mégis feloszlatta.

– Igen. Hiába mondják azt, hogy a nyolcvanas években már puha diktatúra volt, nem volt az. Inkább mindenki félt, és már nem volt lázadó ember az országban. 1985-től 1989-ig kijártunk zenélni az utcára, és erről az esetről a Magyar Nemzet is írt egy cikket. Az újságíró nem tudta, hogy kik vagyunk, csak egy életképet adott Budapest belvárosából, a külföldi turisták előtt aratott sikerről és arról, amikor elzavartak bennünket a rendőrök. Bár a feloszlatásnak már nem volt politikai színezete, hiszen csak arról volt szó, hogy betelefonált a rendőrségre egy öreg néni, hogy zavarja őt a zene. Érezhető volt, hogy a diktatúra utolsó öt évében a hatalom mindenáron meg akart felelni a nyugati társadalmaknak. Gesztusokat tett, hogy lám, lehet zenélni az utcán, tehát nincs diktatúra. Ennek a nagy engedékenységnek a hátterében az állt, hogy a Világbank csak úgy adott kölcsönt, hogyha a hatalom lazított a gyeplőn.

– A Hot Jazz Amerikában és Nyugat-Európában a század eleji zenét jelenti, itthon melyik korszakot öleli fel ez a stílus?

– Ugyanazt, amit az egész világon. Mi úttörők voltunk ezzel a műfajjal, idehaza egyáltalán nem is ismerték ezt a kifejezést, így egyfajta ismeretterjesztő szerepet is vállaltunk a névadással. A jazz és a hot jazz a háború előtt nagyon divatos volt Magyarországon. Simon Géza Gábor zenekutató erről több kötetet is írt. A két háború közti budapesti könnyűzenei élet nagyon akart hasonlítani az amerikaira, ezzel együtt magyar sajátosságok is hallhatóak, például az operett hangzásvilágából integrál egy-két dolgot. A jazz New Orleansból ered, ahol több nép kultúrája adódott össze. Nálunk hasonló helyzet alakult ki, hiszen Nagy-Magyarországon is már nagy volt a kulturális keveredés. A magyar nótáról is azt gondoljuk, hogy tisztán magyar, holott erősek benne a cigányzenei és zsidó népzenei motívumok is. A magyar nóta a jazz-zel egy időben fejlődött ki és hangzásában is rendkívül sok rokon vonás van. Ezzel együtt, ha kint Amerikában eljátszunk egy számot, akkor megdöbbenve hallgatják, hogy milyen amerikai ízű, és mégis egzotikus nyelven szól. A Hello Dolly vagy Az én babám egy fekete nő is jazz-zene, csak sokan nem tudják.

– Hogyan fogadják Amerikában a magyar dalokat?

– Kuriózumként. A szövegeket mindig lefordítom, ezeken jókat derülnek. A zene viszont közel áll hozzájuk, azzal hamar megbarátkoznak. Tudni kell, hogy az itthoni szerzőink tehetségben, felkészültségükben semmivel sem voltak kisebbek, mint az amerikaiak. Sok magyar szerzőnk írt világhírű slágereket. Elég, ha Seress Rezső Szomorú vasárnapjára gondolunk, ami Magyarországról indult el, és 1940-ben Amerikában már mindenki játszotta. De mondhatnám a kivándoroltak közül Romberg Zsigmondot, aki több mint 50 hollywoodi filmhez írt zenét, vagy Schwartz Jenőt, aki a Chinatown című világhírű dixieslágert írta. Ennek a generációnak itthon maradt tagjai ugyanazon a színvonalon alkottak és hasonló zenei világból táplálkoztak. Az ő szerzeményeik tökéletesen beleilleszkednek abba a dallamfolyamba, amit ma a jazz repertoárjaként ismerünk.

– A jazz-ről a feketék világa, a melankolikus előadásmód jut eszünkbe, ezzel szemben a magyar jazz inkább a könnyedebb témákat dolgozza fel. Ez a kontraszt belefér a műfajba?

– A jazz százéves, sok minden keveredik benne. Bár a feketéknek óriási szerepük van a műfaj kialakulásában, a közhiedelemmel ellentétben a jazz európai zenei gyökerekből táplálkozik, másik alkotóeleme, az improvizáció, az extatikus érzés, a felszabadultság azonban afroamerikai. Ami a szomorúságot és a műfaj filozofikusságát illeti, az egy sokkal későbbi, az amerikai ’40-es évek utáni dekadens életérzésből fakad, amikor a showbiznisz és a jazz világában túltermelés alakult ki, és rengeteg zenész állás nélkül maradt. A bankban nincsen betétem, és az ehhez hasonló dalok még a legegyszerűbb emberi érzéseket közvetítik, szórakoztató könnyed jellegükkel. A jazz célja kezdetben tánczeneként a szórakoztatás volt, témájukat tekintve a dalok a legtöbb esetben a szerelemről és az udvarlásról szóltak.

– Mennyire rétegzene, amit játszanak?

– Ez a műfaj mindig is tömegzene volt, ahogy ma is az. Amint eljut a nagyközönséghez, azonnal megszületik a régi hangulat, az a világ elevenedik meg, amikor a taxisofőrtől a professzorig mindenki erre mulatott. A mai zenékhez képest a jazzben van intellektuális tartalom és zenei felkészültség. A popbizniszben ezzel szemben felkészületlen, kevés munkával is sikerre lehet vinni valamit.

– Jövőre 25 éves lesz a zenekar, négy nemzetközi díjat és két Emerton-díjat is nyertek. Nincs menedzserük, saját maguk szervezik a koncertjeiket, a profi világ sodrásában hogyan tudtak megmaradni?

– Az én receptem az, hogy érdekes zenét kell játszani, hitelesen előadni, és az sem baj, ha szívből jön. Utóbbi már nem megy mindenkinek. Az a tapasztalatom, hogy a nyomulás nem célravezető, csak egy darabig működik. Mi annak idején nem azért kezdtünk el magyar számokat játszani, mert a piacon nem volt senki, hanem azért, mert tetszik. Ráadásul az is spannol bennünket, hogy úgy játsszuk ezeket a dalokat, ahogy egy akkori jazz-zenekar tenné. Nem vagyunk trendik, nem próbálunk megfelelni a modernségnek. Ahogyan Bach zenéje is úgy jó, ahogy ő játszotta. Máshogy interpretálni a művet a szerzővel és a zenével szemben is bűn. Ez egy olyan út, amit kevesen járnak.

– Elégedettek az itthoni elismertséggel?

– Azt hiszem, hogy nincs a helyén kezelve a zenekar, és itt nem a közönségre gondolok, hanem a döntéshozókra, a kultúra támogatóira és a médiára. 45 évesen úgy gondolom, hogy hangot adhatok a méltatlanságomnak. Szomorú, hogy ma sokan még mindig nem érdemeik és elért eredményeik alapján kapnak díjakat, szerepelnek a médiában. Itt nem csak saját együttesem nevében beszélek. Sok világhírű zenészünk van, akiről még csak nem is tud a hazai közvélemény.

– Tehát a régi kapcsolatok és mechanizmusok működnek tovább.

– A háború után a kontraszelekció volt a meghatározó a magyar társadalomban, egyszerű munkásokból lettek gyárigazgatók, és tönkretették az egész gazdaságot, mert nem értettek hozzá, de ugyanez történt az állami apparátusban és a művészeti életben is, tisztelet a kivételnek. A rendszerváltás után sem szűnt meg ez a kontraszelekció, ugyanúgy hozzá nem értő emberek ülnek fontos pozíciókban, és ezért fordul fejére a világ. Ezt kéne visszabillenteni. Vegyünk egy egyszerű példát. Bár a Hot Jazz Band két világháború közötti zenét játszik, tehát az Amerikában ma élő magyarok fiatalságának a zenéjét, sajátosan magyar jazzt, ami az amerikai közönségnek is érdekes, ennek ellenére New Yorkban a magyar évadra minket meg sem hívtak. A másik gond, hogy az állam már régen kiszállt a művészeti életből, és mindenki magát tartja el szinte, de ha magunkra hagytak, akkor legalább ne nehezítsék az életünket a 25 százalékos áfával. De mehetünk tovább is. Vidéken a városi ingyenes rendezvényeken tartott koncertekre lehet uniós pénzre pályázni. A demokrácia jegyében a kormány megadott egy hatvanas listát, és csak azokat a zenekarokat lehet meghívni ezekre a rendezvényekre. Mi ez, ha nem diktatúra és diszkrimináció? Csak bízni tudok abban, hogy egy szebb világ következik.

– A szebb világot önök is megteremtik dalaikkal fellépésről fellépésre. Ez egyfajta nosztalgia, vagy a választott daloknak üzenete van a modern kor számára is?

– Itt nem nosztalgiáról van szó, hiszen az én generációm sem nosztalgiázik már, hanem a huszadik század elejének, a modern kornak egy emészthetőbb változatában kellene felfedeznie a jót. Ezekből a dalokból elsősorban a határtalan életöröm árad, és egy olyan világba visznek vissza, amit már elfelejtettünk. Elfelejtettük, hogy milyen szép, amikor egy férfi udvarol egy nőnek, és nem üvöltő zenében csapódnak egymáshoz egy tömegben. Elfelejtettük, hogy vannak konvenciók, amiket be kell tartani. Ezt az értékrendet meg kéne próbálni visszahozni. Ugyanabban a formában, nem kell lefordítani modernre. Attól, hogy a modern világ eszközei a kezünkben vannak, még tisztelhetjük egymást.

Usztics Anna