Nemrég a Magyar Nemzet televízió- és rádióműsor mellékletében jelent meg egy cikk: Az Uráltól indulnak. Vajon kik indulhattak onnan? Lázár Fruzsina jegyzi a cikket és így ír: „A Magyar Televízió új ismeretterjesztő adása Krisztus előtt 4000-től napjainkig, az Urál hegységtől a Duna–Tisza közéig követi nyomon a magyar nép históriáját.”

Lázár Fruzsinát nem hibáztatja senki, hogy elhiszi ezt az ordító ostobaságot, hiszen életkoránál fogva ezt tanították neki az iskolában. Csakúgy, mint az osztrák–magyar kiegyezést követően mind a mai napig, mindenkinek. Ha a családban nem hallották az idősebbeket beszélgetni ősi néphagyományainkról, vagy nem érdeklődött a sok rászedett fiatal bővebben a magyar őstörténet iránt, bízvást hiheti, hogy eleink egy alacsony kultúrával rendelkező, minden életformát, növénytermesztést, állattartás, földművelést, vallást, néptáncot más „fejlettebb” népektől tanult. Pedig jó néhány éve, amióta az örökítőanyag (DNS) megnyitotta a biztos azonosítási módszert a különböző etnikumok származásának megfejtéséhez, már nem kétséges, hogy honnan jöttek a magyarok ősei és kik a rokonaink.

Minden tudományosnak számító nemzetközi szaklap lehozta a hatalmas munka végeredményét: a magyaroknak semmiféle genetikai közük nincs a finnugor népekhez, legközelebbi rokonaink a belső-ázsiai ujgurok. Őket próbálta megkeresni Kőrösi Csoma Sándor, de betegsége, a magyar akadémia nemtörődömsége, pénztelensége megakadályozta ebben. Pedig jó helyre indult, zseniális gondolkodása megsejtette az igazságot.

Akkor miről is beszélünk? Arról, hogy a hivatalos történetírás a mai napig nem vesz tudomást az egyre szaporodó – és korábban is ismert – tényekről. Máig a finnugor nézet szerepel történelemkönyveinkben, máig azt hallják fiataljaink, hogy a magyarok elődei a kalandozások során végigdúlták Európát, Atilláról, a nagy szkíta királyról nem is szólva. A kereszténységet István király tűzzel-vassal terjesztette, írásunk nem volt, mint afféle nomád nép száguldoztunk a sztyepéken, amíg be nem űztek a Kárpát-medencébe…

A Turáni-alföldről, a turul madárról mint totemállatról, gazdag kultúránkról, rovásírásunkról, a hunokról, a székelyekről, Csaba királyfi mondáiról, népmeséinkről csak suttogni lehetett évtizedekig.

Most érdekes módon újra napirendre került a téma, de csak kiválasztott történészeket hívtak meg a nagy csúsztatás megerősítésére. A televíziós adás (m1-es csatorna) mellett, azzal egy időben huszonnégy kötetben megjelentetik a „Magyarország története” című sorozatot, amelynek köteteit „az egyes témák elismert szakértői írják.” Az utóbbi megállapítás igaz, mert ha végignézzük a szerzők névsorát – amitől most eltekintünk – ők eddig is azt az utat járták be, amit elvártak tőlük.

Az első kötet címe: „Őstörténet és honfoglalás”, Fodor István munkája. Nem tudni, a szerző megrendelésből, feladatból vagy más politikai okból írta e kötetet, mert olyan fokú tájékozatlanságot és a magyar néppel szembeni rosszindulatot áraszt, ami a XXI. században anakronisztikus. Negyven éve harcolunk sok kollégámmal azért, hogy múltunkat tisztázhassuk, és most saját adónkból olyan nemzetárulásnak is minősíthető őstörténetet dobnak elénk, amely megalázza a magyarságot. Egy népnek erős gyökértudattal és múlttudattal kell rendelkeznie ahhoz, hogy a pillanatnyi gazdasági és politikai nehézségeket túlélje; ezzel a sok hamisítással teli kötettel ezt igyekeznek megakadályozni. Ezzel teljesülni látszik Francois Talleyrandtnak, Napóleon külügyminiszterének örökérvényű megállapítása: „Vedd el egy nép múltját, és azt teszel velük, amit csak akarsz”.

Alapvető tévedése a szerzőnek, hogy kiemeli Árpád népét és azokkal foglalkozik, holott a magyarokat a szkítáktól a kunokig számítjuk, belőlük ötvöződtek. Az ebben az időben Kelet-Turkesztánból a Kárpát-medencébe költözött nagyállattartó lovas népeknek azonos élettani jellege, kultúrája és nyelve volt. Egy népet élettani tulajdonságai, nyelve, szellemi és tárgyi kultúrája határoz meg. Az utóbbihoz tartozik népművészete, zenevilága, hitvilága mese- és mondavilága, tánckultúrája, ételkultúrája, írásbelisége. Fodor István megállt a XIX. század közepén, amikor Schlözer és Hunzdorfer (Hunfalvy Pál) „hősiesen” harcolt a magyarság igaz történetét képviselő Vámbéry Árminnal és társaival szemben. Hogy a genetika mára egyértelműen megállapította a magyarság belső-ázsiai származását, hogy kutatóink járják Turkesztánt, elolvassák a Kínai Császári Évkönyveket, néprajzi, zenei, embertani anyagot gyűjtenek, mindez hidegen hagyja a szerzőt. Ragaszkodik ahhoz, hogy néhány nyelvi megjegyzés mellett kizárólag régészeti tárgyi leletekből próbálja a magyarság eredetét levezetni. Újraéleszteni a régen idejétmúlt, mesterségesen fönntartott származáselméletet.

A kötet bevezető képe osztjákokat ábrázol egy elejtett rénszarvas mint áldozati állat mögött, aztán a 27. oldalig uráliakról, finnugorokról és ugorokról szól az előtörténet. Magam is ismerem ezeket a népeket; becsülöm, szeretem őket, de a magyarokhoz semmi közük sincsen; gyűjtögető halászó, vadászó kultúrájuk nem a miénk. Mivel nehezen tagadható, hogy minden földművességgel és állattartással kapcsolatos szavunk török, a 25. oldalon ezt olvashatjuk: „a régi iráni nyelvből (vagy nyelvekből) kölcsönöztük tehén, tej, nemez szavunkat, a szarvasmarha- és juhtartás perdöntő bizonyítékait. Lótartásunk szinte minden szava az ugor korból származik: ló, nyereg, fék, zabla, ostor, kengyel stb. kifejezések.”

Felvetődő kérdés: hol és mikor vették át „az iráni nyelvekből” ősi belső-ázsiai török szókincsünket, ha Perzsia és a finnugorok lakta terület jó néhány ezer kilométerre esik egymástól? (Azért ahhoz is nagy bravúr kellett, hogy úgy rendezzenek meg egy szkíta kincsekről szóló kiállítást, hogy a látogatóknak még véletlenül se jusson eszébe a kapcsolat a két nép között.) Ezután jön a nagy durranás: „Az önálló ősmagyar nép kialakulásának helye a nyugat-szibériai ligetes sztyepp övezetében fekvő Irtis-Isim-Tobol vidéke lehetett”.

Lehetett. Volna. De nem ott volt. Ősi egyistenhitünkről ezt olvassuk: „A magyarság ősi hitvilágáról már rég megállapították a szakemberek, hogy az a Szibériában… ma is meglevő samanizmushoz lehetett hasonlatos”. Ezek szerint a szerzőnek a magyarság ősi vallásáról nem sok fogalma lehet. A magyarok a kereszténységgel már a Kaukázus térségében megismerkedtek, vezetőik közül többen megkeresztelkedtek, mielőtt beérkeztek a Kárpát-medencébe.

Fodor a kazáriai tartózkodást arra használja fel, hogy egy feltételezést, amely szerint minden földművességről, állattartásról és másról való ismeretünket valakitől át kellett vennünk, igazoljon: ez a nép – szerinte – a kazár volt. Zavart okoz, hogy nem tudja összeegyeztetni a finnugor népeknél hiányzó írásbeliséget, így ősi (sokezer éves!) írásunkat is a kazárok nyakába varja. „Sajnos a kazár rovásírást mindeddig nem sikerült megfejteni” – mármint Fodor Istvánnak. Miután a magyarság türk jellege azért nem tagadható, a 61. oldalon így ír: „Valószínű a volgai bolgárok egy néprésze is a magyarokhoz csatlakozott…”

Valószínű… Ezzel elintézte a magyarság legjellegzetesebb vonását. A Kárpát-medence tudatos visszafoglalása helyett a magyarságot mint fejvesztetten menekülő népet jeleníti meg, akik a besenyők támadása következtében kénytelenek voltak bemenekülni a Kárpát-medencébe. És ha nem támadják meg őket, hova mennek, kívül maradnak a Kárpátokon?

A kötet „favorizált” része a X. század. Ebben a részben jó nagyot lehet „ütni” az Európába beszabadult magyarokon. Erre a forrásra bármelyik „európai kultúrnép” bátran építhet ideológiát. Ugyanis az addig békés európai népeket rablóhadjáratokkal zaklatták a magyarok, mindenütt pusztítottak, mindent felégettek, raboltak. „A nyugati városokat tüzes nyilaikkal felgyújtották, s az porig égett… ezután Dél-Franciaországot dúlták… sokakat megöltek…” Majd: „a Kárpát-medencébe beköltözött magyarság megtelepedését meglehetősen tükrözik a régészeti leletek”, őseink állítólag itt is gyűjtögető életmódot folytattak. „Az Alföldön nomadizáló közösségek” éltek… „A nagycsaládok létének igazolása máig ható érvényű. Ez a családtípus volt jellemző a nomád társadalmakban, ez volt a legkisebb, működőképes termelési egység a pásztornépeknél”. „A sztyeppi művészet nem egyéni, hanem kollektív jellegű volt, egy-egy közösség igényei szabták meg formai sajátosságát”. „A behozott tömérdek nemesfém nem a gazdaságot építette elsősorban, hanem a régi vágású elit pompakedvelést elégítette ki…” (Ez már a Rákosi-időkből köszön vissza.).

A kötet végén irodalmat is ajánl a szerző: Hajdú Péter, Zsirai Miklós, Kristó Gyula, Fodor István, Pusztay János, Róna-Tas András és Veres Péter jeles kutatók neveit olvashatjuk, akik hasonló utálattal értekeznek a korai magyarságról.

Sokat lehetne még írni, de nem érdemes. Tudatos rombolása ez múltunknak, sziszifuszi munkával, minden támogatás nélkül elért eredményeinket akarják hitelteleníteni. Soha nem hallottak genetikai eredményekről, az egyre több, Belső-Ázsiából előkerült forrásmunkáról, a népzenei, néprajzi, néptáncbeli, az ételkultúra sajátosságáról, soha nem ismert ősi, sok ezer éves írásbeliségünkről, arab, bizánci, kaukázusi, szogd, baktriai, ótibeti forrásmunkákról és a 4600 év óta vezetett Kínai Császári Évkönyvek tartalmáról.

Néhány szót kell ejteni a filmesített változat – régi kifejezéssel szólva – „eszmei mondanivalójáról”. Az egész film hangulata gunyoros, mintegy karikatúrája a magyar őstörténetnek. Zaklatott, vibráló, összefüggéstelen képsorait tetézi Fodor merev, komolykodó szövege, Nagy György pedig – lazításképpen – humorizálgat az igencsak komoly dolgokon. Az egész azt a benyomást kelti, hogy ez az ügy nem komoly. Magyarok, ugyan már, vicc az egész…

Hogy mennyire fontos valakiknek ez a megújult félrevezetés, mutatja hogy az első kötetet irreálisan olcsón, 495 forintért árulják az újságárusok – beetető áron. Pedig a könyv minősége, papírja, illusztrációja míves, nagyon sokba kerülhetett. Hogy kik lehetnek a dílerek megbízói, hiszen a többi kötet is csupán 1590 forintba kerül, az több mint érdekes kérdés.

Kiszely István