Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, tartja a mondás. Annyit beszéltek már a szocialisták szakadásáról, annyi tippet adtak már hívei Gyurcsány Ferencnek, és a sajtó az MSZP ellenzékének a kivonulásra, hogy ha ez a kérdés korábban nem merült volna fel a vezetőkben és a párt boszorkánykonyhájában, akkor most már biztosan elemzések is készülnek róla. Persze a szakadás bizonyos értelemben már megindult, hiszen az ország több önkormányzatában folyamatosan olvadnak vagy szűnnek meg a még megmaradt szocialista közgyűlési többséget biztosító frakciók, legutóbb Pécsett, az új polgármester, Páva Zsolt győzelme után.

Korábban a Kapolyi László vezette Magyarországi Szociáldemokrata Párt is begyűjtött jó néhány elégedetlen párttagot. Se szeri, se száma az MSZP-ben a „különutas” státusukra kényesen ügyelő és magukat így menedzselő politikusoknak Szili Katalintól Szanyi Tiboron és Suchman Tamáson át Szekeres Imréig és Karsai Józsefig. Ezek azonban csak cseppek a tengerben.

A Demokrata szeretne segítséget nyújtani a Magyar Szocialista Pártnak és röviden áttekinti, hogyan lehet visszatérni a gyökerekhez, és egy középtávon sikeres, baloldali renegát pártot felépíteni.

Bázisszocialisták

Népszerűséget csak népszerű vezető tud hozni. A német Baloldali Párt (Die Linke) népszerűségét jelentős részben Oskar Lafontaine-nek köszönheti. Ő a magja és a motorja a szerveződésnek, amely ma Németországban (három-négy hónappal a parlamenti választások előtt) a szavazópolgárok voksainak több mint tíz százalékára számíthat, a negyedik legnagyobb párttaglétszámmal büszkélkedik és az ötödik legerősebb frakciót tudhatja magáénak a Bundestagban. Több keletnémet tartományban a képviselői helyek negyedét. Pedig öt éve még nem is létezett.

Oskar Lafontaine a nyugatnémet Saar-vidék erős embere, ahol népszerűsége meghaladja a húsz százalékot. Pályájának elején hosszú évtizedekig volt Saarbrücken polgármestere, majd a tartomány miniszterelnöke. Fokozatosan emelkedett Németország Szociáldemokrata Pártjának (SPD) ranglétráján, amelynek 1995 és 1999 között elnöke volt. Korábban, 1990-ban őt jelölte pártja kancellárnak, de a német újraegyesítést követő felfokozott hangulatban és eufóriában nem sok esélye volt Helmut Kohllal szemben. Az SPD 1998-as választási győzelmében pártelnökként kulcsszerepe volt, rövid ideig a pénzügyminiszteri posztot is betöltötte Gerhard Schröder kormányában.

Nem sok híja volt, hogy nem fordítva történt: Lafontaine is harcba szállt a kancellárjelöltségért, de végül vereséget szenvedett a centrista Schröderrel szemben. A közöttük lévő feszültségek 1999-ben növekedtek akkorára, hogy Lafontaine lemondott, de a pártból csak 2005-ben lépett ki.

Az időzítés nem volt véletlen, hiszen akkor Schröder válságos helyzetbe került, és a Bundestag feloszlatása után közeledtek az előrehozott választások. Lafontaine részt vett az új baloldali tömörülés, a Baloldali Párt létrehozásában, amely a keletnémet posztkommunista utódpárt, a Demokratikus Szocializmus Pártja és a nyugatnémet (kiábrándult szociáldemokratákból és szakszervezeti vezetőkből álló) Munka és Szociális Igazság – A Választási Alternatíva egyesülésével jött létre 2007-ben. Koalíciójuk még külön pártokként 8,7 százalékot ért el és jutott be 2005 őszén a Bundestagba. A Die Linke-nek a mai napig ő (Lothar Biskyvel együtt) a társelnöke.

A nagy szegénységben felnőtt, ma hatalmas Saar-vidéki villájában élő Lafontaine rövid időn belül tehát közel kétszeresére növelte a Demokratikus Szocializmus Párttól korábban megszokott 4-5 százalékos népszerűségi indexet, ám az utóbbi időben a párt nem tudott elszakadni a 10 százalékos holtpontról, sőt korábban magasabb szinten is volt a társadalmi támogatottsága. Pedig ideológiája és eszmerendszere (demokratikus szocializmus, eurokommunizmus, a kapitalizmus meghaladása, küzdelem az esélyegyenlőségért, a nők és a homoszexuálisok jogaiért és a rasszizmus ellen) a világgazdasági válság idején különösen vonzónak hathat. Meg is kapják a támadásokat a német politikai centrumtól, amely egyszerűen baloldali populistáknak és szélsőségeseknek nevezi őket (a párton belül valóban létezik keményvonalas kommunista platform). Azzal is vádolják őket, hogy retorikájukban alkalmanként, hivatalos álláspontjukra rácáfolva, a bevándorlók elleni ellenszenvre játszva próbálnak szavazatot gyűjteni. A pártot vélt szélsőbaloldalisága és alkotmányellenes magatartása és tervei miatt szövetségi megfigyelés alatt tartják.

A 2007-es egyesülést követő hónapok a Baloldali Párt erősödését hozták a volt NSZK területén. Bejutottak több tartományi törvényhozásba, sőt tavaly az is felmerült, hogy a hesseni szociáldemokrata–zöld kisebbségi kormányhoz külső támogatást adnak. Tavaly szeptemberben a közismerten konzervatív Bajorországban egy voksoláson 4,3 százalékot értek el.

Most vagy soha

A koncepció és a stratégia tehát adott. Egy erős, jó szónoki képességekkel, szűkebb pátriájában jelentős támogatottsággal rendelkező pártvezetőt kell keresni, aki korábban kormányzati tisztséget (például miniszterséget) vagy más jelentős hivatalt is viselt. Keresnie kell a szélsőbaloldal támogatását és radikális retorikával is élnie kell.

Igaz ez Magyarországra is. A szélsőbaloldal amolyan politikai senkiföldje Magyarországon. Tamás Gáspár Miklós, a radikális zöldek vagy a Munkáspártok esetében fel sem merül, hogy szalonképesek-e vagy sem, olyan jelentéktelenek. A hosszú éveken át a neoliberalizmus bűvkörében élő szocialistáknak természetesen a radikalizálódás jelenti a legnagyobb kihívást. Pedig logikailag nem lenne védhetetlen, hogy az egykori állampárt utódpártja, az MSZP nem tesz mást, mint visszatér a gyökereihez, és újra felfedezi magának a marxizmust és annak modern változatait, amelynek egyébként a nyugati világban komoly elterjedtsége és támogatottsága van. Ehhez azonban a jelek szerint mind az elméleti felkészültség, mind a bátorság hiányzik az MSZP vezetői és a gombnyomogató párttagok között.

Az MSZP hét platformját és azok vezetőit végignézve olyan szerveződéseket találni, amelyek vagy egyértelműen támogatják a kormány politikáját (Társulás a Szociáldemokrata Értékekért, Harmadik Hullám, Magyar Progresszív Társaság), vagy nagyon csekély súlyúak (Észszerűség és Felelősség, Népi Platform), vagy csak nagyon korlátozott kritikát engednek meg maguknak (Baloldali Tömörülés).

Az egyetlen kakukktojás a Szocialista Platform, amelyet Baja Ferenc vezet, és amelynek Szili Katalin és Juhász Ferenc is a tagja. Tényleges szakadás (Gyurcsány Ferenc esetleges önjáróvá válása mellett) csak innen indulhat ki. A nevezettek eddigi politikai pályája azonban (bár valamennyien részt vettek az MSZMP és társszervezetei életében, Baja például 1988-ban lépett be az állampártba) nehezen teszi elképzelhetővé, hogy balra tolódjanak.

Szili Katalin pozícióját a pécsi választási vereség is meggyengítette, Juhász Ferenc pedig már félig visszavonult a politikától. Szilinek, az MSZP egyik erős emberének azonban, támogatóival együtt lépnie kell, ha nem akar politikai hullává válni pár hónapon belül. Ahogy Oskar Lafontaine tette 2005-ben, a németországi előrehozott választások előtt.

Monostori Tibor

————————–

Az MSZP platformjai és néhány ismert vezetőjük jelenlegi legfontosabb pozíciójukkal (a párt honlapján található adatok szerint)

1. Baloldali Tömörülés Platform

Kiss Péter (elnök), társadalompolitikai miniszter

Simon Gábor (ügyvivő), az MSZP Választmányának elnöke

Hegyi Gyula (ügyvivő), európai parlamenti képviselő

2. Ésszerűség és Felelősség Platform

Kertész Krisztián (elnök) kongresszusi küldött

3. Harmadik Hullám Platform

Mesterházy Attila (elnök), az MSZP országgyűlési frakcióvezetője

Harangozó Gábor (alelnök), európai parlamenti képviselő

4. Magyar Progresszív Társaság Platform

Ficsor Ádám (elnök) polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat vezető miniszter

Molnár Csaba (alelnök), a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter

5. Népi Platform

Fekete Zoltán (elnök), az MSZP fóti szervezetének elnöke

6. Szocialista Platform

Baja Ferenc (elnök), a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára, infokommunikációért felelős kormánybiztos

Suchman Tamás (alelnök), országgyűlési képviselő

Juhász Ferenc (ügyvivő), az MSZP elnökségi tagja

Teleki László (ügyvivő), országgyűlési képviselő

7. Társulás a Szociáldemokrata Értékekért Platform

Vitányi Iván (elnök), országgyűlési képviselő

Hiller István (társelnök), oktatási és kulturális miniszter

Baráth Etele (alelnök), országgyűlési képviselő