Fedőneve: Marslakó

– Honnan származik az emigrációban élő XX. századi magyar tudósok elnevezése, a marslakó?

– A magyar származású Nobel-díjasokat és a Manhattan-tervben, majd a hidrogénbomba kifejlesztésében meghatározó szerepet játszó lángelméket furcsa nyelvük és különleges észjárásuk miatt nevezte tréfásan marslakónak a korabeli tudósvilág, arra utalva, hogy az Amerikában felbukkanó tehetséges magyar tudósok valójában nem is emberek, hanem űrlények. A legenda szerint a Nobel-díjas olasz fizikus, Enrico Fermi egy tudományos vitában a Földön kívüli civilizáció létezésének lehetőségeit firtatta, és arra jutott, hogy nem zárható ki, kérdés azonban, hogy hol vannak a nyomai. Szilárd Leó szólásra jelentkezett: itt vannak közöttünk, és magyaroknak nevezik magukat. Így ragadt rá a modern tudományos gondolkodás alapjainak lerakásában kimagasló érdemeket szerző magyar tudósokra a marslakó megnevezés.

– Mit értettek a magyar tudósok különleges észjárása alatt?

– A jellemzően zsidó származású tudósok többsége a századforduló környékén született, vagyonos családi háttérből jött, speciális tanrendű elit fővárosi gimnáziumokba járt, ahol kimagasló színvonalú, a különböző tudományterületeket ötvözni képes természet- és társadalomtudományi nevelésben részesült. Egyetemi tanulmányaikat pedig már jórészt Németországban végezték, politikai okok miatt azonban nem tértek vissza a Horthy-rendszer alatt Magyarországra, többségük a nácizmus elől menekülve Európát is elhagyta. Akadtak közöttük olyanok is, akik már a kommunizmus miatt emigráltak, mint például Szent-Györgyi Albert vagy Oláh György. De identitás- és összetartozás-tudatuknak fontos elemét alkotta a szülőföld.

– Vannak-e arra vonatkozó adatok, hogy hány magyar tevékenykedett fontos tudományos pozícióban az USA-ban?

– A Kádár-korszak titkosszolgálata által használt tudományos elemzés szerint csupán az amerikai egyetemeken legalább ötszáz magyar származású tudós tanított vagy kutatott. „Nem túlzás, ha azt állítjuk, ezernyi magyar tudós működik ma hazáján kívül” – olvasható az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) által őrzött egyik korabeli tanulmányban.

– Tudjuk, hogy közülük mennyi személyt figyelt meg a Rákosi-, illetve a Kádár-rendszer politikai rendőrsége?

– Nagyon nehéz lenne pontosan megmondani. Számbavételük évtizedeken át szisztematikusan folyt, és a magyar körök közötti kapcsolattartás, valamint a tudományos elismertség szempontjából legjelentősebb személyekhez igyekeztek kidolgozott terv szerint közel férkőzni. A hidegháborús fegyverkezésben meghatározó szerepet játszó „marslakók” tevékenysége állambiztonsági szempontból felbecsülhetetlen értékű volt, ezért ők a többi külföldön élő magyar tudóshoz mérten is kiemelt figyelmet kaptak.

– A magyar hírszerzés részéről?

– Igen, de a magyar hírszerzés tevékenysége nem volt független a szovjetétől. A hidegháború időszakában az atomkutatásnak különös stratégiai jelentősége volt a Szovjetunió számára. A keleti blokkhoz tartozó, szuverenitásukat elveszített országok a külföldi tudományos hírszerzés terén erős szovjet útmutatás és ellenőrzés alatt végezték tevékenységüket, lényegében a szovjet igények kiszolgálói voltak. A Fedőneve: Marslakó című kötet szereplőiről, Teller Edéről, Szilárd Leóról, Gábor Dénesről és Szent-Györgyi Albertről szóló hírszerző munka sem folyhatott a Szovjetunió közvetlen kontrollálásától függetlenül. Az említett tudósok magyar gyökereiből adódóan a hazai politikai rendőrség feladatkörébe tartozott, hogy róluk anyagot gyűjtsön, és ha szükségesnek tűnt, akár komolyabb közeledési akciót is kidolgozzon irányukba. A magyar politikai rendőrség számára azonban ezek a személyek mint a magyar emigráció tekintélyes tagjai is fontosak voltak. Célszemélyként, fedőnéven, operatív tervben kidolgozott iránymutatás szerint tartották szemmel őket. Teller a „Kárász”, Szilárd Leó a „Törő”, Gábor Dénes a „Carter”, Szent-Györgyi a „Bogarász” fedőnevet kapta.

– Könyvében leírja, hogy a politikai rendőrség különböző csatornákon keresztül, több irányból próbált közelebb férkőzni ezekhez a tudósokhoz. Teller Edét, a hidrogénbomba atyját például Magyarországon maradt rokonain keresztül próbálták megközelíteni. Hogyan?

– Az antikommunizmusáról híres Teller valószínűleg tudományos hírszerzés céljából már 1948-ban az államvédelem látókörébe került. A családját ért későbbi atrocitások magukon viselték a Rákosi-rendszer kíméletlen módszereit. Emigráns tudóstársai még hazánk német megszállása előtt kimenekítették a családjukat Magyarországról, ami Tellernek nem sikerült. Osztályidegennek minősített édesanyját, Emma nevű, a háború alatt megözvegyült nővérét és annak 14 éves fiát 1951-ben feltételezhetően Teller személyétől függetlenül, nagypolgári származásuk miatt kitelepítették Tállyára. Ugyanakkor nem zárható ki, hogy éppen a Budapestről likvidálandó személyek környezetének feltérképezése során akadt horogra az óriási értékkel bíró „kapcsolati szál”, amire akár operatív akciót is lehetett építeni. Emma és értelmiségi családja megalázó körülmények között élt Borsodban. Miközben folyamatosan megfigyelték és zaklatták őket, édesanyja egészségi állapota tovább romlott, fia nem folytathatta középiskolai tanulmányait, őt magát pedig azzal vádolták, hogy a briteknek kémkedik.

– Miként végződött a történetük?

– Másfél év után telepítették őket vissza Budapestre, ahol Emmát az 50-es évek viszonyaihoz illeszkedve, drámai körülmények között, brutális módon szervezték be. A nagy fekete autó 1953 tavaszán jött el érte. Három napig bántalmazták és tartották fogva a Belügyminisztérium egyik épületében, míg végül „megdolgozták”. A szervek azonban elégedetlenek voltak ügynökük teljesítményével, aki a dokumentumok tanúsága szerint „a majdnem kétévi foglalkoztatás során még egyetlen alkalommal sem hozott értékes anyagot…” Teller Emma nem vált tudós testvére árulójává.

A család végül 1959-ben, éppen Szilárd Leó nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően vándorolhatott ki az USA-ba. A tudós, nővére és édesanyjuk több mint két évtized elteltével ölelhették meg újra egymást.

– Milyen módszerekkel próbáltak meg a szintén a Manhattan-projektben részt vevő Szilárd Leó közelébe férkőzni?

– Szilárd a hidegháborús fegyverkezés korlátozásának élharcosa lett. A békeharcban vállalt vezető szerepe az amerikai politika hangos kritikusává tette. Így éppen az ellenkező oldalra került, mint a Manhattan-programban szereplő többi magyar tudós. A szocialista blokkon belül különutasként tekintettek rá. A rá irányuló állambiztonsági munka legfőbb célja az volt, hogy ideológiai alapon megkíséreljék a kaptalista világ fegyverkezési politikája elleni propaganda népszerűsítésére felhasználni. A klasszikus módszerrel ismerősein, iskola- és tudóstársain, illetve a New York-i magyar külképviseleten keresztül is próbáltak róla és tőle információt gyűjteni. Mindemellett a megfelelő irányba akarták terelni a gondolkodását, erősíteni fellépésének szovjetbarát vonulatát és Amerika-ellenes élét. Leginkább egy reprezentatív, Magyarország nemzetközi presztízsét növelő hazalátogatásra szerették volna megnyerni. De miután magyarországi puhatolózásra Szilárd Leó kijelentette, hogy a hazautazást kizárólag az 1956-os forradalom elítéltjeinek szabadon bocsátása esetén fontolná meg, a politikai rendőrség terve kudarcba fulladt. És bár a magyar politikai foglyokat érintő 1963-as amnesztia után már hajlandónak mutatkozott elfogadni az MTA hivatalos meghívását, a hazautazás a professzor szívrohama miatt örökre elmaradt.

– Gábor Dénest, a holográfia Nobel-díjas feltalálóját többek között a hírszerzés fedőszervén, a Magyarok Világszövetségén és hazánk londoni külképviseletén keresztül figyelték meg a kádári konszolidáció idején, a korábbiaktól eltérő módszerekkel. Miért nem gyanakodott?

– A szövetséget még a Horthy-korszakban alapították a szétszakított magyarság összefogására és a revíziós törekvések külföldi támogatására, de a háború után sem oszlatták fel. A Kádár-rendszer rendezte a Magyarok Világszövetsége helyzetét, és a strukturális átszervezések után maximálisan kiaknázta a benne rejlő lehetőségeket. „A Világszövetségnek bizonyos tekintéllyel és súllyal rendelkező társadalmi szervezetnek kell lennie. Ez is olyan kérdéskomplexum, ahol gyakran jobb, ha nem hivatalos állami szó vagy pártdeklaráció hangzik el, hanem a Világszövetség hallatja a szavát” – fejtette ki Kádár János a Politikai Bizottság ülésén 1963-ban. A megnövelt költségvetésű, „civilként” nyilvántartott szervezet főtitkára Beöthy Ottó lett, akit mint szociáldemokratát korábban Recskre internáltak, így iránta mint a kommunizmus üldözöttje iránt azok az emigránsok is bizalommal viseltettek, akik elutasították a Kádár-rendszert. Ő vette fel a kapcsolatot Gábor Dénessel is. Első levelében az Új magyar lexikon első példányát küldte el neki Londonba, és nem a marxista ideológiára építve próbálta a tudóst megkörnyékezni, hanem mivel Magyarországon anno iskolatársak voltak, a közös gyermekkori élmények és a szülőföldhöz való kötődés megidézésével, tehát kizárólag érzelmi alapon igyekezett nosztalgikus légkört teremteni és honvágyat ébreszteni benne. A levél Gábor Dénes lelkébe talált. Kettejük bizalmas hangvételű levelezése anélkül, hogy a professzor sejtette volna a főtitkár valódi szándékát, értékes információkkal szolgálhatott az állambiztonság számára az emigráns értelmiség helyzetéről.

– A többiek történetéhez képest a Szent-Györgyi Alberté azért is különleges, mert ő nem a II. világháború előtt, hanem 1947-ben hagyta el az országot. Igaz, hogy szó szerint az élete forgott veszélyben?

– Nem tudhatjuk biztosan, hogy tervezte-e a politikai hatalom a nemzetközi tudományos életben is hatalmas tekintélynek örvendő, kivételes személyiség végleges elhallgattatását, de tény, hogy az ellenállási mozgalomban vele együtt részt vevő kör tagjai az 50-es évek elejére szinte valamennyien emigrációba menekültek, kitelepítésben, börtönben, internálótáborban sínylődtek vagy a közélettől teljesen elszigetelve éltek.

– Szent-Györgyi tehát 1947-ben jó ösztönnel érezte meg, hogy személye egyre kellemetlenebb a kommunista hatalom számára?

– Igen, a politikai rendőrség számára fokozatosan célszeméllyé vált. Nemcsak kiváló tudós, hanem jelentős közéleti szereplő is volt. Az ellenállás ismert vezetőjeként a kormány tudtával 1944-ben Isztambulba utazott, hogy a szövetségesek képviselőivel Magyarország háborúból való kiugrásáról tárgyaljon. Bár 1945 után még a Szovjetunióba is meghívták, sőt a neve mint új köztársasági elnök is felmerült, a kommunisták nem bíztak meg benne, reakciósnak tartották. „Nem a mi emberünk” – jelentett ki róla Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetője. De Szent-Györgyi az emigrációban sem számított feddhetetlennek, mivel a vasfüggöny mögül érkezett. Az FBI és a CIA évekig megfigyelte, végül csak 1955-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot. A világpolitikai változások fényében azonban a 70-es években kétszer is járt Magyarországon. 1978-ban annak a delegációnak a tagjaként, amely a magyar Szent Koronát kísérte haza az Atlanti-óceán túlpartjáról. A korona hazahozatala nagyon fontos esemény volt Magyarország elszigeteltségéből való kitörésének reprezentálására. Szent-Györgyi utazásainak megszervezésében jelentős szerepet vállalt kedvenc szegedi tanítványa, Straub F. Brunó, aki mind tudományos, mind politikai téren fényes karriert futott be. Ő lett a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának utolsó elnöke. Éveken át beszervezett ügynökként jelentett világhírű tanáráról és mesteréről…

– Sejthette Szent-Györgyi az árulást?

– Nem valószínű. Azt azonban tudjuk, hogy magyarországi látogatásai során pontosan látta, hogy Straub F. Brunó milyen bizalmi viszonyban van a magyar politikai rendszer vezetőivel, miközben Szent-Györgyi számos, a diktatúrával kollaborálni nem hajlandó tehetséges tanítványa hátrányos helyzetbe kerül a tudományos érvényesülés útján. Visszatérve Amerikába nyíltan is hangot adott felháborodásának, amivel kellemetlen helyzetbe hozta Straubot.

– A politikai rendőrség évtizedeken át hatalmas energiákat mozgósított annak érdekében, hogy a kommunista hatalom oldalára fordítsa a „marslakókat”. Mi lehet az oka annak, hogy nem tudták őket a rendszer propagandistáivá tenni?

– Úgy vélem, egyrészt jellemző volt rájuk egyfajta morális tartás, ami többek között családi neveltetésükből is fakadt, ugyanakkor azt a közeget, amelyben gyermekkorukat töltötték, a századforduló Magyarországának nagypolgári világát a kommunista rendszer üldözte. Másrészt a tudományos eredményeikre épülő nemzetközi nagyrabecsülés jelentett védelmet a számukra. Az is a politikai rendőrség gyengeségét mutatja, mennyire nehezen értették meg, hogy ezek a holisztikusan gondolkodó, szabad szellemű tudósok nem szoríthatók merev ideológiai keretek közé, egyaránt elvetik a nácizmust és a kommunizmust is, mert mindenféle diktatúra kiszolgálását visszautasítják.