A Fidesz határozott tiltakozása ellenére 204:163 arányban elfogadta a Parlament a privatizáció 1990–2007 közötti időszakáról szóló, a magánosítás folyamatát lezáró kormányzati jelentést. A 24 millió forintért megrendelt, mindössze 48 oldalas dokumentum a beígért alapos elemzés helyett mindössze az egyes tranzakciók összegszerű ismertetésére szorítkozik. Számos esetben más, jellemzően számvevőszéki jelentésekből emeltek ki részeket – azonban a kritikus megállapítások elhagyásával.

A privatizáció pénzügyi mérlege azonban még így is gyanakvást kelt: a magánosításból 2953 milliárd forint bevétele keletkezett az államnak, miközben annak költsége 1370 milliárd volt. A jelentés nem foglalkozik a privatizáció közben elszenvedett vagyonvesztéssel, a visszaélésekkel, az állami vagyon átjátszásával, s a privatizáció következményeivel: a társadalmi hatásokkal, a vállalások be nem tartásával, s főleg a bevételek hasznosulásával. Nem keres választ arra sem, hogy társadalmilag és gazdaságilag valóban indokoltak voltak-e az adott tranzakciók. Jellemző, hogy a dokumentum gazdasági bizottsági tárgyalásán még a szocialista Kapolyi László is kétkedve fogadta a megállapításokat.

– A magyar társadalom rendkívül rossz véleménnyel van a privatizációról, ezért azt nem lehet olyan pozitív színben beállítani, mint ahogy a jelentésben van – mondta.

Ködbe vesző kezdetek

A privatizációt 1990-ben 1857 állami és tanácsi vállalattal kezdték el a privatizációs szervek. Az ezt megelőző, úgynevezett spontán privatizációs jelenségekről mindössze fél oldal erejéig foglalkozik a dokumentum. S lényegében ebből is csak annyi derül ki, hogy „az állami vállalatok horizontálisan szervezett belső gyáraikat társasági formába szervezték, miközben a vállalati központ először vagyonkezelő szervezetté, majd részvénytársasággá alakult”.

A lényegről, hogy a folyamatot miért nevezték „spontán privatizációnak”, hogy ezek a kis leszervezett egységek sokszor a cégek legműködőképesebb részei voltak, amelyek fillérekért kerültek a helyi szocialista menedzserek tulajdonába, miközben az állam kezében ott maradt az értéktelenné tett, kiszivattyúzott „központ”, szó sem esik a jelentésben. Pedig néhány évvel korábban még 2900 állami vállalatot tartottak számon, vagyis több mint ezer eltűnt ebben a „féloldalas” időszakban.

Nem sokkal alaposabb az 1990–1994 közötti időszakról szóló rész sem. Bár ez az időszak oldalszámra a jelentés legterjedelmesebb része (mintegy tíz oldal), az érintett vállalatok és összegek felsorolásán kívül alig világít rá valamire.

Felsorolni pedig van mit. A privatizáció minden bizonnyal legátláthatatlanabb időszakában sok száz vállalatot és több ezer kisvállalatot értékesítettek. Az Első Privatizációs Program, Második Privatizációs Program, Előprivatizációs Program, Decentralizált Privatizáció névre keresztelt eljárásokról a társadalom döntő része nem is tudott, nem is értette, miről van szó, így akik közel voltak a tűzhöz, szabadon süthették pecsenyéjüket. Ekkor került sor a dúsgazdag külkereskedelmi vállalatok, a vendéglátóegységek, az építőipar, a szerszám- és gépgyárak, a ruházati üzemek, a bútorgyárak, a dohánygyárak és az élelmiszeripar magánosítására. A legnagyobb társaságok közül az időszak végén külföldi kézbe került a Matáv kisebbségi, és az Egis többségi részesedése.

A jelentésben nincs információ arról, az új tulajdonosok hányad része érkezett a határon túlról, más forrásokból azonban tudjuk: több stratégiai ágazat ekkor került külföldi kézbe. Ami pedig hazai tulajdonban maradt, sokszor tőkeszegény, kapcsolati tőkével érvényesülő, szakmailag alkalmatlan irányítók tulajdonába került, amit bizonyít, hogy e nagy múltú cégek többsége néhány év alatt eltűnt a színről. Hogy valami mégsem volt rendben, arról legfeljebb közvetve árulkodik a jelentés. A cégek hatalmas száma ellenére ugyanis az időszak mindössze 389 milliárd forint privatizációs bevételt hozott.

1995–1998, a Horn-kormány időszaka a magyar történelem legnagyobb privatizációs hajszáját hozta. Az államcsőd elkerülése, a rendkívül magas külföldi adósságállomány lebontása érdekében ugyanis a 72 százalékos többségben levő szociálliberális kabinet az állami vagyon felpörgetett kiárusításába fogott. Az előző négy évvel ellentétben itt már nem rúghattak labdába a belföldi spekulánsok, pártejtőernyősök, zavarosban halászók. A kormány igazi nagyhalakat dobott piacra, amelyeket csak a külföldiek tudtak megfizetni. 1995-ben – a világon egyedülálló módon – eladták az áramszolgáltatókat, a gázszolgáltatókat s a villamos erőművek nagy részét. 1996-ban privatizálták a TVK-t és a Borsodchemet.

1997-ben folytatódott a tőzsdei cégek magánosítása: sor került a Matáv utolsó részének kiárusítására, a Mol, a Richter, az OTP jelentős részének értékesítésére. Ugyanekkor került sor a bankok kampányszerű eladására: a Magyar Hitelbank, a Polgári Bank, a K&H Bank és a Mezőbank is külföldi kézbe került. Nem véletlen, hogy ez a négy év hozta a privatizáció történetének legnagyobb bevételét, összesen 1100 milliárd forintot. Az alapvető szektorok ily gyors magánkézbe adása talán példa nélküli a világtörténelemben, a jelentésben mégsem szerepel egyetlen utalás sem a döntés társadalmi következményeiről. Csupán annyit írnak nagy lelkesen: 1995-ben átlagban 160 százalékos áron sikerült értékesíteni a cégeket.

Ami ugyan 1996-ban 104 százalékra csökkent, ám 1997-ben a jegyzett tőke 278 százalékra ugrott. Ami nem is csoda: hisz az energiaprivatizációnál például az állam hosszú távú árgaranciákkal tette biztossá az üzletet, a bankokat pedig a megelőző konszolidációk során lényegesen nagyobb összegekkel javította fel, mint amennyit végül kapott értük. Ezekről azonban megint nem esik szó a jelentésben.

Minden eladó

1999–2002, a Fidesz-kormány időszaka privatizáció szempontjából meglehetősen eseménytelenül telt. Egyrészt, mert az értékes vagyon döntő részét eladták az előző években, másrészt a polgári kormány másként vélekedett az állami vagyon szerepéről. Az ugyanis biztonságot jelenthet a közösség szempontjából fontos ágazatokban, segítségével fejlesztések, szociális problémák oldhatók meg. Jellemző, hogy 2000-ben a tervezett 128 milliárd forinttal – s az 1997-es 347 milliárddal szemben – mindössze 19 milliárd forint bevétele keletkezett az ÁPV Rt-nek. Sőt, a Postabank, az M1-es autópálya, a feloszlatott TB-önkormányzatok vagyonának visszavétele miatt az időszakban még bővült is az állami vagyon köre.

Amit azonban a Fidesz-kormány őrzött és ápolt, a szocialista kormányok 2002-től ismét kioszthatónak tekintették. A Medgyessy-kormány hatalomra kerülése után azonnal jelentősen csökkentette a tartósan állami tulajdonban tartani szándékozott (úgynevezett stratégiai) cégek körét. S 2003-ban máris sikerült megtizenháromszorozni (!) a 2002-ben szerzett privatizációs bevételeket. Amik ezen a szinten maradtak a következő két évben is – majd 2006-ban, afféle utolsó présként, még ezt is megduplázták.

A koncepciót úgy is megfogalmazhatjuk: lényegében minden eladó volt. Az első évben az állam túladott az előző kormány által feljavított Postabankon, az állami lakáshitelezés segítésére létrehozott Földhitelbankon, a Konzumbankon, a Dunaferren, a Maharton.

A második évben a Mol 14 százalékának eladására került sor, hat agrártársaság privatizációjára, valamint 2009-ben átváltható kötvények formájában előre eladták a Richter Gedeon 25 százalékát. 2005 legvégén pedig sor került a magyar privatizáció történetének legnagyobb bevételt hozó tranzakciójára: a Budapest Airportért 464 milliárd forintot kapott az állam. A privatizáció utolsó nagy dobása után – melynek összege nagyrészt a 2006-os bevételeket gyarapította – az apróságokat is gondosan kisöpörték a padlásról. 2006-ban sor került a Mol utolsó néhány százalékának, az MTV-székháznak az eladására, 2007-ben a Földhitelbank maradékának és a Malévnak a privatizációjára. Bár ezekkel az ügyletekkel kapcsolatban különösen sok kritika érte a privatizátorokat az Állami Számvevőszék részéről (átláthatatlannak, fölösleges sikerdíjakkal, indokolatlan állami kötelezettségvállalással terheltnek minősítve az akciókat) – sőt legújabban fővárosi ügyészi vizsgálat is indult a Bábolna, a Mol, a Földhitelbank, és a Lóversenyfogadást Szervező Kft. privatizációjával kapcsolatban – a pusztán összegszerűséget szem előtt tartó jelentésben mégis ilyenek olvashatók: „a 2003 évi bankprivatizáció az állami vagyon lebontása 15 éves történetének legnagyobb sikerét hozta”.

A siker árnyaltabb értelmezése érdekében érdemes részletesebben végigmenni a számvevőszék elmúlt évekre vonatkozó főbb megállapításain. A Földhitelbank esetében például nehezményezték, hogy a privatizáció mindössze egy nap alatt, meglepetésszerűen ment végbe, a tanácsadó kiválasztása és maga az ügylet is átláthatatlan volt, ráadásul a mai napig nem állapítható meg bank valódi tulajdonosi köre.

A Budapest Airport eladását nem előzte meg vagyonértékelés, s a bevont tanácsadó cég kiemelkedően magas sikerdíjat kapott. A MÁV-Cargo 2007 végi eladását pedig egyenesen ésszerűtlennek nevezték a számvevők. A Mol esetében túl alacsony eladási árat, s a tanácsadói díjak többszörös elszámolását hánytorgatta fel a számvevőszék. Nem is beszélve a Malév értékesítéséről, ahol a jelenlegi nehézségeket lényegében előre megjósolta a szervezet.

A felelősség elkenése

„Mi is ez a jelentés? Régen úgy hívták, hogy bőrpapír, ami igazol mindent, akár visszaélést is. Ez egy menlevél” – értékeli a dokumentumot internetes honlapján a fideszes László Tamás. A dokumentum országgyűlési elfogadása ugyanis közjogilag azt jelenti: a magyar törvényhozás legfölső szerve áldását adta a privatizáció 17 éves folyamatára. Másképp fogalmazva: felelősséget vállal érte. A hiányosságok „társadalmasítása” – vagy elkenése – egyébként szó szerint is felmerült a dokumentumról tartott pénzügyminisztériumi sajtótájékoztatón.

– A privatizációban a teljes politikai elit érintett, mivel az ellenőrző bizottságokban minden parlamenti párt képviseltette magát – fejtette ki Keller László államtitkár. Aki hozzátette: a privatizáció eredményeként lényegesen csökkentek az állam terhei. Bár ezzel kapcsolatban a fideszes László Tamás megjegyzi: az ezredforduló óta épp azokban az években nőtt jelentősen az államadósság, amikor a legnagyobb privatizációs bevételek keletkeztek.

Hogy ez hogy történhetett, példázza a Budapest Airport esete: a befolyt 464 milliárd forintból – a kormányzati ígéretekkel és a törvény-előterjesztéssel ellentétben – mindössze 60 milliárdot fordítottak adósságtörlesztésre, a többit elnyelte a költségvetés feneketlen gyomra.

Hogy mennyire másképp is lehet értékelni a privatizációt, legszembetűnőbben a 2004-es ÁSZ-jelentéssel való összevetésből derül ki. Ebben ugyanis az olvasható: a 12 200 milliárd forintnyi induló állami vagyonból mindössze 6 900 milliárd forintnyit lehet nyomon követni. Az eredeti vagyontömeg mintegy tizede ismert okok miatt tűnt el. A maradék 4000 milliárd azonban szőrén-szálán elveszett.

Kárász Andor