– Lehet valóban száz százalékig önellátóvá tenni egy kistérséget? Milyen konkrét tapasztalataik vannak ezzel kapcsolatban?

– Lehet. Az 1996-os Naturexpóra építettünk egy autonóm házat, majd következő lépésként fogalmazódott meg bennünk az autonóm település, illetve kistérség gondolata. Végül Fazekas Miklós polgármester felkérésére a Dörögdi-medence átalakítására készítettünk egy tanulmányt. Bár a terv elemei ott még nem váltak valódi beruházásokká, a későbbi, Alpokalja kistérségre kidolgozott programból néhány nagyobb léptékű fejlesztés megvalósítása már elkezdődött. Az önellátás legnehezebb része azonban nem a napkollektorok és szélkerekek telepítése. Egy tönkretett, elhasznált tájat kell újra fenntarthatóvá tenni a mezőgazdasági művelés és a vízellátás szempontjából, ami sokkal összetettebb feladat. A megújuló energia potenciál vizsgálata során pedig kiderült, hogy – szerény becsléseink szerint is – saját szükségletük ötszöröse áll a kistérségek rendelkezésére. Tehát energetikai szempontból nemcsak az önellátás, de az exportra termelés is lehetséges. A fölösleges energiát a városok számára adhatnák el, ahol a lakosság számához képest kevesebb lehetőség van a megújuló energiatermelésre.

– Milyen reális, belátható időn belül megtérülő energetikai megoldások vannak?

– Az első lépés mindenképpen az energiahatékonyság és -takarékosság, ez a leghamarabb kifizetődő és legegyszerűbb eszköz a kiadások csökkentésére. Ma már viszonylag ismert módszer a passzív- vagy ahhoz közelítő, energiatakarékos ház, ami meglévő épületekből is létrehozható. A passzívház lényegében olyan erős hőszigetelést jelent, ami jelentősen lecsökkenti a fűtési igényt, akár nullára is. Számtalan példa van rá hazánkban, a legelsők közt készült el a dunaújvárosi Solanova panelház, ahol több mint nyolcvanszázalékos energiamegtakarítást sikerült elérni. Tehát kistérségi léptékben is a házaknál kell megtenni az első lépést, amihez nem kell központi vagy többségi akarat, csak egyéni. Magára az energiatermelésre pedig többféle lehetőség is van, vidéken kézenfekvő a biomassza, ami elsősorban tűzifát jelent, de csak fenntartható gazdálkodásból. A leggyorsabban, nyolc év alatt megtérülő beruházás a biogázfejlesztő telep, ami nemcsak nagyüzemi módon, hanem kisebb gazdaságokban is működhet, ha van elegendő szerves hulladék. Ausztriában gombamód szaporodnak az ilyen, kisebb üzemek. A biogáz pedig robbanómotorban elégetve kapcsolt hő és áram termelésére fordítható. Hasonlóan gazdaságos a szélerőmű is, amit ma már százméteres magasság fölött telepítenek, ahol gyakorlatilag nincs szélcsend. A szélerő természetesen változik, de az országos teherelosztó hálózat fejlesztésével az ebből adódó problémák kiküszöbölhetőek. Statisztikailag bizonyított, hogy minél több szélerőmű van egy országban, annál kiegyenlítettebb az összteljesítmény. Ugyanakkor saját termelés céljából is érdemes telepíteni, aminek költsége 8-10 év alatt kifizetődik. S míg napelemet a jelenlegi támogatások mellett egyáltalán nem éri meg alkalmazni, napkollektort igen. Még inkább ésszerűek az úgynevezett bioszolár fűtőművek, amelyek napkollektorok üzemeltetésével és biomassza elégetésével együttesen látnak el egy-egy falut hővel és meleg vízzel. Magyarországon a Vas megyei Pornóapátiban működik ilyen biomassza-falufűtőmű. Autonómia szempontjából nagyon jó példa Burgenland, ahol a helyi lakosok tulajdonában vannak ezek a rendszerek, ők nem is engedték bevezetni a gázt a településükre. Aki fogyasztóként rácsatlakozik erre a távfűtésre, egyúttal szövetkezeti résztulajdonossá válik, a fűtésért pedig fizethet pénzben vagy tűzifával a saját erdejéből. Mindez azért jó, mert nincs jelen külső befektető, aki profitot akarna kivenni a szolgáltatásból, csak helyi tulajdonosok, akiknek elemi érdekük, hogy hatékonyan működjön a rendszer.

– Egy kistérség vízellátását hogyan lehet javítani?

– Ez ma már egyre fontosabb kérdés, tekintve, hogy a külföldi befektetők már nemcsak a földtulajdonra, hanem a ivóvízbázisokra is pályáznak. Az autonómia elérésének pedig a legalapvetőbb feltétele a saját tulajdon. A vizeket így védeni kell, helyi vagy közösségi tulajdonban tartani. Ezenfelül pedig helyre kell állítani a tájat és a klimatikus viszonyokat, hiszen a legtöbb térségben kiszáradtak a patakok és kutak, kivágták az erdőket, ezért a csapadék sem marad helyben. Egy komplex stratégiára van szükség, amiben egyaránt szerepel az erdőművelés, a szennyvíztisztítás, a vízrendezés és a takarékos vízhasználat. A cél nemcsak az önellátó, hanem a fenntartható fogyasztás. A települések zömére az jellemző ugyanis, hogy egyelőre van elég vizük, de folyamatosan felélik a bázist, vagyis többet fogyasztanak, mint amennyit a csapadék vissza tud pótolni, és a vizük egyre szennyezettebb is. Jól tudjuk, hogy az Alföldön, különösen a Homokhátságon a reformkori folyamszabályozások óta csökken a talajvízszint. Szikes puszták jöttek létre, aztán egy ingalengéshez hasonló folyamat alakult ki, egyszer aszály van, egyszer árvíz. Valamiféle tájrehabilitáció ebben az esetben is több szempontból hozna javulást, nemcsak a víz- és élelmiszer-ellátás terén.

– Mi lehet a szerepe az egyes embernek a vízgazdálkodás szempontjából?

– Hasonlóan az energetikához, itt is a takarékosság az első. Gyűjteni kell az esővizet, amit öntözésen kívül a mosógéphez és a toalett öblítésére is lehet használni, valamint a mosógép szürkevizét még egyszer vissza lehet forgatni a vécé öblítésére. A fekete víz tisztítását a településen kell elvégezni, hiszen a regionális tisztítóművek magas technológiaigénnyel utaztatják a szennyvizet, majd a tisztítás után nem hozzák vissza, holott vissza kellene juttatni a talajba. A növényi tisztító rendszerek azonban alacsony költségű, energiafogyasztást szinte nem igénylő, korlátlan élettartamú megoldások. Illenek a tájba is, hiszen lényegében egy elkerített, alulról jól szigetelt nádasról van szó. A szennyvíz először egy oldómedencébe kerül, és utána a fóliával kibélelt nádágy gyökérzónájába. A nád vállalja át a szennyvíztisztító telepek levegőztető berendezéseinek szerepét, mivel oxigént szállít a gyökerek közé, ahol pedig a talajbaktériumok vonják ki a szerves anyagokat a szennyvízből. A megtisztult víz pedig szépen lassan összegyűlik a lejtős nádágy alján. Ezt utána akár élővízbe is lehet ereszteni, de célszerűbb öntözésre felhasználni. Magyarországon számos helyen alkalmazzák ezt a megoldást, például a Zala megyei Kacorlakon, illetve a Veszprém megyei Kám faluban.

– Mennyi idő alatt érhető el az autonómia egy kistérség számára?

– Tizenöt-húsz év alatt. Osztrák települések sora bizonyítja, hogy ez reális. De ezt a helyieknek kell eldönteni és keresztülvinni; aki arra vár, hogy akármelyik kormány határoz majd erről, és törvényekkel, támogatásokkal segít, téved. Csak úgy teszik meg, ha a közösség akarata kikényszeríti.

– Milyen beruházások valósulnak meg Alpokalján?

– Itt már eredetileg is voltak biomassza-ültetvények, s ez a fejlesztés azóta is folytatódik. A mi javaslataink alapján pedig egy szélerőműprojekt is beindult Répceszemere falu térségében. Bár ez az eredeti tervekkel ellentétben nem saját ellátásra termel, hanem becsatlakozott az országos hálózatba, az autonómia szempontjából pozitív eleme az, hogy eltérően a többi magyarországi erőműtől, az önkormányzat nem adta el a területet egyszeri bevételhez jutva, hanem az ingatlannal szállt be a vállalkozásba, így minden évben kap osztalékot. Helytelen az a magyarországi gazdaságpolitika, ami csak a befektetőknek kedvez, visszaszorítja a helyi tulajdont, s így elszegényíti a közösséget. Az autonóm településekre, az ökologikus építészetre nemcsak azért van szükség, hogy reagáljunk a klímaváltozásra, hanem azért is, hogy javuljon az emberek és a közösségek önfenntartó képessége. A klímaváltozást már nem fogjuk tudni elkerülni, s a túlélés érdekében is szükség van erre. Az energetikai, víz- és élelmiszer-önellátás lenne az igazi stratégiai cél bármely település számára.

– A decentralizáció, az önigazgatás felé haladás egy erősebb, civil öntudattal rendelkező társadalmat feltételez, ami Magyarországon nem annyira jellemző.

– Jellemző volna, csak leszoktatták róla az embereket. Ugyanakkor nem mi mentünk a Dörögdi-medencébe vagy az Alpokaljára, ők hívtak minket. Tehát már megszületett az igény néhány polgármesterben, akik szerint az, amit a központi költségvetésből kapnak, az éhenhaláshoz sem elég. De hozhatnám példaként Erdélyt is, a székelyek sokkal közelebb vannak az önellátáshoz, mint a magyarországi falvak.

– Tehát az autonóm kistérség megvalósítása az autonóm embereken múlik.

– Úgy van. Kacorlakon, ahol az első nádgyökérzónás szennyvíztisztító megvalósult, az akkori polgármester, Takács István fogalmazott így: autonóm faluhoz autonóm ember kell. Ő is ilyen ember, aki e beruházással súlyos terhet vállalt fel. Ugyanis a legnehezebb az összefogást megteremteni. Például a legtöbb panel- vagy társasház lakói képtelenek arra, hogy közös akaratot fogalmazzanak meg és érvényesítsenek a saját érdekükben, még akkor is, ha van számukra elérhető panelprogram vagy távfűtés-korszerűsítésre vonatkozó támogatás. Ha nem is a legjobb, de mégiscsak egy előrelépési lehetőség lenne. Ez egyrészt a kommunizmus öröksége, hiszen az állam mindent elvett az emberektől és központilag gondoskodott róluk. De az emberek még most sem tudtak olyan tőkét, tulajdont – például földbirtokot – teremteni, amiből szorgalmas munkával gondoskodhatnának magukról. Ezt a jelenlegi, gazdasági alapon központosított rendszer megnehezíti. Ebből csak az autonómiával lehet kiszabadulni. Ha ezt nem sikerül megteremteni, látható, mi lesz a következménye, hiszen Magyarország nagyon közel áll hozzá, hogy teljesen kiszolgáltatott legyen. S ha a nagypolitika nem segíti az önfenntartást, sőt ellene dolgozik, akkor a településnek vagy az egyes embernek magának kell kitűznie ezt a célt és haladni ebbe az irányba.

– S az egyes ember számára nem utópia ez, kisétálni a társadalomból?

– Nem. A globális gazdasági és klímaválság most rengeteg embert rádöbbentett arra, hogy ez így nem mehet tovább. Ha például valami miatt megszűnik az üzemanyag-szolgáltatás, napok alatt összeomlik az ellátási rendszer. Ez bizonyosodott be két éve Spanyolországban a fuvarozók sztrájkja idején, amikor három nap alatt kiürültek az üzletek. Nekem is vannak olyan megrendelőim, akik azzal az igénnyel jelentkeztek, hogy ki akarnak költözni a városból, vettek egy kis földet, tervezzek rá önellátó vagy közel önellátó tanyát. Ezt lehet önző hozzáállásnak is tekinteni, de az emberek egy része rájött, hogy ki kell vonnia magát abból a szisztémából, amiben ma élünk, mert az a többség számára leépülés.

– Hogyan működik az az autonóm ház, amit az expóra dolgoztak ki?

– Ha minden jól megy, újra felállítjuk szeptembertől a Millenáris Parkban. Kicsit úgy néz ki, mint Nemo kapitány Nautilusza. Talán ijesztőnek tűnhet egy ilyen ház metszete, de ha belegondolunk, sokkal ijesztőbb egy városi lakás: különböző köldökzsinórokon lóg, az egyik végén egy atomerőmű van, a másik végén egy szibériai gázmező, a harmadik végén egy szeméttelep, a negyediken egy vízmű. Ezekből bármelyiket elvágjuk, a lakók élete ellehetetlenül. Mi mindezt a szolgáltatást egy házba és udvarába gyömöszöltük. Egy alaposan hőszigetelt épületről van szó, amit bioszolár fűtés, vagyis biomasszakazán és napkollektor fűt, nagy puffertárolóval. Az áramot napelem és szélkerék adja, amelyek egy akkumulátort táplálnak, de akár a hálózathoz is kapcsolódhat a ház egy áramátalakító és egy oda-vissza mérő villanyóra segítségével. Ezenkívül az épület gyűjti az esővizet, van ciszterna, az ivóvíz pedig talajvízből, rétegvízből származik.

– Városokat is lehet önellátóvá vagy közel önellátóvá tenni?

– Végeztünk tanulmányokat egy belvárosi lakóházra és egy panel lakótömbre is. A hőszigeteléssel és a napenergia hasznosításával akár 80 százalékos megtakarítást is el lehet érni, a maradék energiaigény kielégítésében pedig a városellátó övezetek kapnak szerepet. Ez az ötlet nem újdonság, Budapestet is körülvette valaha egy olyan sáv, ahol megtermelték a város élelmiszerszükségletének hatvan százalékát, és ahol erdőgazdálkodás is folyt. Ezt építettük tele az elmúlt húsz évben bevásárlóközpontokkal, lakó- és ipari parkokkal. Ezek a területek most szélerőműparkoknak is helyet adhatnának, a városhoz közelebbi kistérségek energiafeleslege pedig szintén hasznosítható. A vízfogyasztásban 50-60 százalékos megtakarítás érhető el. A városban azonban az egyik legfontosabb feladat a klimatikus viszonyok radikális javítása, amit a zöldfelület arányának 50-70 százalékra emelésével lehet elérni, zöldtetők és zöldhomlokzatok, a tömbbelsők parkosítása révén. Németországban a három százaléknál kisebb lejtésű tetők esetében már kötelezően előírták a zöldtetők létesítését, nálunk is ideje volna megtenni, főképp az ipari parkok, bevásárlóközpontok esetében, amelyek hatalmas felületeket vesznek el a zöldből. Nyáron a tetők és a burkolatok hőmérséklete 80 fokra is felmehet, míg egy zöldtetőnél ez legfeljebb 30-35 fok. Ezenkívül vizet párologtat és csapadékot tárol. Nem utolsósorban kellemesebb lakókörnyezetet kell teremteni. Például a tömbbelsőkbe mélygarázst építeni, s az utcát visszaadni a gyalogosoknak, kerékpárosoknak. Panelház esetében javasoltuk a földszint köré egy lepényépület létesítését, ami üzleteket, parkolókat, kávéházakat és egyéb szolgáltatásokat tud befogadni, a teteje pedig parkosított. Ez ugyanis többek között segíti a közösség erősödését. A dunaújvárosi Solanova projektnél az volt az egyik legérdekesebb tanulság, hogy a felújítás során összekovácsolódtak a lakók, például az új tetőteraszon tartott összejövetelekkel. Tehát szükség van közös terekre. S a hiányzó városi funkciókra is, ami munkahelyeket is hoz. Erre a közlekedés volumenének csökkentése érdekében van szükség.

– Most, hogy a klímaváltozás hatásai egyre inkább érezhetőek, van, aki a modern technológiákban hisz, hogy az megoldja majd ezeket a problémákat, míg mások a vissza a természetbe elvét hirdetik. Mi lenne a járható középút?

– Az úgynevezett szelíd technológia, amire jó példa a komposztáló toalett vagy a nádgyökérzónás szennyvíztisztó, ahol a természet végzi el a munkát. Egy szennyvíztisztító telepen mindezt gépek végzik vegyszereket és energiát felhasználva. Ez lényegében felesleges energiapocsékolás. Ehelyett meg kell figyelni és át kell venni a már létező természeti folyamatokat. Ha pedig valamely feladat megoldására ez már nem járható út, kompromisszumokat kell kötni: ilyen például az áram használata. Nem fordulhatunk vissza a fejlődés útján sem, hogy újra ősemberek legyünk. De bizonyos eszközöket el kell vetni, ha teljes életciklusuk során olyan károkat okoznak a környezetnek, amit a Föld már nem bír el. De van minta: tudjuk régről akár a nagyszüleink és a dédszüleink korából, hogy az ember képes a Földdel együtt élni, és ezek az értékek még ma is élnek és működnek. Ám azok a változások, melyekre a világnak szüksége van, nem várhatóak a piacgazdaság önmozgásától, sem az államtól mint gyámtól. Csak a felelősséget érző emberektől és közösségektől.

Fehérváry Krisztina

ERTSEY ATTILA

1961-ben született.

1985-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán.

Még egyetemi hallgatóként kapcsolódott a Duna-mozgalomba, alapító tagja lett a Dunatáj Tájvédelmi Egyesületnek, majd a Duna Körnek, ahonnan azonban 1985-ben kilépett. Jelenleg a Duna Charta tagja, és az Élőlánc Magyarországért ökopárt elnökségi tagja.

1989 óta dolgozik a KÖR Építész Stúdióban, 2004 óta a Kós Károly Alapítvány kuratóriumi elnöke.

Rendszeresen publikál többek között az Ökotáj, az Országépítő, a Magyar Építőművészet és a Szabad Gondolat című folyóiratokban.

Óraadó az ELTE Humánökológia Szakirányán, és a Sapientia csíkszeredai karán. Számos munkája közül a Budakeszin épített családi háza 2007-ben Az év szolárháza díjat nyerte el.