Lapunk az elmúlt tíz évben sok tucat riportban tárta fel azt a vidéki valóságot, amelyről más sajtóorgánumok nemigen tájékoztatják közönségüket. A Demokrata igazán nem vádolható azzal, hogy nem verte meg a lármafát időben: nagy baj van! Mára pedig szinte kezelhetetlen állapotok alakultak ki azokban a térségekben, ahol jelentős számban élnek cigányok. Terménylopás, rongálás, garázdaság, rablás, megalázó fenyegetőzések, verekedések és számtalan rablógyilkosság – ez a falvak lakosságának mindennapi tapasztalata. A rendvédelemre hivatott állam szemlátomást tehetetlen.

Polgárháborúba hajló anarchia alakult ki, főleg Magyarország északkeleti térségeiben. A bűnüldözési statisztikák elkeserítőek. Az Országos Rendőr-főkapitányság hivatalos adatai szerint 2008-ban összesen 250 ezer bűncselekmény történt hazánkban. Ebbe beletartozik a közlekedés rendje elleni cselekményektől kezdve a lopásokon át az emberölésekig mindenféle gaztett. A felderítési arány viszont mindössze 44,9 százalékos volt, tehát kevesebb mint a bűncselekmények fele esetében került rendőrkézre az elkövető. Igaz, a legnagyobb közriadalmat kiváltó esetekben ennél azért jobbak a mutatók: a személy elleni bűncselekmények (emberölés, súlyos testi sértés, emberrablás, kényszerítés és így tovább) 77,7 százalékát, a garázdaságok 79,8 százalékát sikerült felderíteni, a vagyon elleni bűncselekmények esetében viszont mindössze 35,8 százalékban volt eredményes a rendőrség, ezen belül a zseblopások mindössze 6,8 százalékát, a gépjárműlopások 6,9 százalékát, a lakásbetörések 17 százalékát oldották meg sikerrel. A rablási ügyekben is csak 57,8 százalékban volt eredményes a nyomozás, a kifosztásoknak pedig 31,8 százalékban sikerült a végére járni.

Fele magyar, fele cigány

A bűncselekményekből igen nagy arányban veszi ki részét a cigányság. Egészen pontos mérési adatok ugyan nem állnak rendelkezésre, hiszen 1990 óta személyiségi jogi megfontolásokra hivatkozva tilos etnikumukra vonatkozó adatokat gyűjteni az emberekről (ellentétben például a demokratikus jogállam egyik mintapéldájának tekintett Egyesült Államokkal), de azért léteznek nagyon is beszédes felmérések.

Legutóbb 2000-ben készült ilyen irányú komoly vizsgálat dr. Póczik Szilveszter kriminológus, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa vezetésével. A több büntetés-végrehajtási intézményben reprezentatív minta alapján elvégzett, önkéntes válaszadáson alapuló felmérés tanúsága szerint a börtönben lévő elítéltek 50,1 százaléka magyar, 49,9 százaléka cigány. Vagyis fele-fele a büntetésüket töltő magyarok és cigányok aránya a börtönökben, tehát a cigányság országos számarányához képest, ami legfeljebb 10 százalék, ötszörösen felülreprezentált a börtönökben. Más kutatók, például Huszár László szerint a börtönökben csupán 30 százalék a cigány elítéltek aránya, mások viszont ezt az arány 60 százalék fölé teszik. Általános vélekedés továbbá, hogy a szabadságvesztéssel sújtott elkövetők esetében a rendszerint primitív vagyon elleni bűncselekményekhez gyakran súlyosan erőszakos magatartás társul. A magyar fogvatartottak körében 40 százalék körüli a visszaesők aránya, míg a cigány elítéltek között 80 százalék, vagyis duplája a magyarok közt mért értéknek, miközben a két csoport minden vonatkozásban sok hasonlóságot mutat egymással.

A fenti adatok csak a szabadságvesztésre ítélt elkövetőkre vonatkoznak, tehát nincsenek adatok a felderítetlen bűncselekmények elkövetőiről. Márpedig 2008-ban is számos, főként vagyon elleni cselekedet felderítetlen maradt. 2001 óta az állam gyakorlatilag kivonult azon térségekből, amelyeket leginkább sújtanak a vagyoni (megélhetési) és erőszakos bűncselekmények.

Póczik Szilveszter álláspontja szerint mindez alapvetően a szegénységre és az azzal összefüggő alulcivilizáltságra vezethető vissza, ami – etnikumtól függetlenül – nagyon súlyos társadalmi probléma. Ez pedig csak több évtizeden keresztül következetesen végigvitt felzárkóztatási projektekkel oldható meg. A társadalomtudományok kutatási eredményei azonban ugyanúgy nem mutatják a társadalmi valóság teljességét, ahogy az egyéni vagy csoportos tapasztalatok is csak egy kis szeletét érzékelik – véli a kriminológus, aki ezért óv az elhamarkodott általánosításoktól, előítéleteket generáló következtetésektől, így a cigánybűnözés fogalmának használatától, de a túlzott büntetéspártiságnak sem híve.

Erélytelenség

A nyugtalanító statisztikákból kiderül, hogy tavaly több mint 6700 személy elleni és több mint 151 ezer vagyon elleni bűncselekmény történt Magyarországon. Ugyanakkor 2008-ban átlagosan közel 15 ezer ember töltötte szabadságvesztését valamely hazai büntetés-végrehajtási intézetben. Ebből – persze kissé elnagyolva – viszont az tűnik ki, hogy a büntetések nem egészen arányosak a bűncselekményekkel.

Mi több, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága által összeállított 2008-as évkönyvben ez olvasható: „A bűnözés mennyiségi adatait alanyi oldalon nem követte az ismertté vált elkövetők és elítéltek számának hasonló mértékű emelkedése. Ez egyrészt a felderítési arány mérséklődésével, másrészt a bűnözés szerkezetének átalakulásával magyarázható.”

További figyelemre méltó gondolatok az évkönyvből: „Az ítélkezési adatok tanulmányozása alapján azt állapíthatjuk meg, hogy az 1980-as évek közepe óta csökken a végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek aránya, ami az ítélkezési gyakorlat változását, leegyszerűsített fogalmazással enyhülését bizonyítja.”

Vagyis a „kisebb súlyú” bűncselekmények elkövetőit a régebben szokásban volt szigorhoz képest egyre enyhébb büntetésekkel sújtják a bíróságok, legalábbis a statisztikai adatok ezt bizonyítják. Innentől pedig szakpolitikai, tehát politikai kérdésről kell beszélni. A balliberális kormányok tévesen értelmezett humanizmus felfogásukból fakadóan rendre kinyilatkoztatták, hogy nem hívei a szigornak, sokkal inkább a megengedő magatartást támogatják. Ezen álláspont tarthatatlanságát a számadatok világosan igazolják, hiszen például az utóbbi években emelkedett a személy elleni bűncselekmények száma, s a vagyon ellenieké is, bár ezek egy része – miután az MSZP–SZDSZ-kormány döntése értelmében a lopás a korábbi tízezer forintos értékhatár helyett csak húszezer forintos értékhatártól minősült bűncselekménynek – nem jelent meg a statisztikákban, amik ezért e téren hamisak.

Szertefoszlott közbizalom

Ma általános közvélekedés hazánkban, hogy a polgárokat a pitiáner tolvajoktól az állam legkülönbözőbb szerveiig mindenki fosztogatja, hiszen ahol egy állami nagyberuházás alvállalkozóit nem fizetik ki, ott a közbizalmat csak negatív skálán lehet mérni. A polgárok joggal teszik fel maguknak a kérdést: „Ki véd meg minket?” Általános tapasztalat szerint a bűncselekmények áldozatai gyakran nem tesznek feljelentést, mert nem bíznak a rendőrségben, hiszen legtöbbször azzal zárul egy-egy nyomozás, hogy a tettes ismeretlen.

Főleg vidéken olyan hangokat is hallani, melyek szerint a rendőrség mintha igyekezne elhárítani magától azokat az ügyeket, amelyekben vélhetően vagy akár köztudomásúlag cigányok az elkövetők. Ezzel egyrészt nem kell attól tartaniuk, hogy ők is áldozattá válnak, másrészt javul a statisztika.

Az is tény, hogy a rendőrség súlyosan elbizonytalanodott, a testület tagjai félnek beszélni az esetleges etnikai összefüggésekről. Emlékezetes eset Pásztor Albert miskolci rendőrkapitányé, aki az év elején kijelentette, hogy a városban az utcai rablások mindegyikét cigányok követik el. A rendőri vezető szavait felzúdulás követte a politika baloldalán, ám e felzúdulásra valóságos népharag volt a válasz Miskolcon, s több ezren demonstráltak egyetértőleg Pásztor Albert mellett a borsodi megyeszékhely főterén, pártállástól függetlenül. Vagyis a köztapasztalatokból kirajzolódó kép sokkal drámaibb, mint amit a hivatalos felmérések mutatnak.

Az általános közvélekedés pedig magántapasztalatok sokaságán alapul. Ezeket előítéleteknek nevezni felelőtlenség, sőt, nagyon is oda kell figyelni rájuk, mert rendkívül fontosak, hiszen kiegészítik és árnyalják a száraz statisztikai adatokat.

Közbiztonsági ötletbörze

Ki véd meg minket? – teszik föl a kérdést egyre gyakrabban a magyar emberek. Megnyugtató válasz nemigen érkezik. Ezért a feszültség és az elkeseredés egyre nő, s könnyen önbíráskodásig fajulhat, miként arra néhány helyen már volt példa. A rettegő magyarok kezdik elveszíteni türelmüket. Tehát sürgősen oldani kell a feszültséget, drasztikusan vissza kell szorítani a bűncselekményeket, az elkövetőket pedig példásan meg kell büntetni. Ebben ma már szinte mindenki egyetért, a lehetséges megoldások tekintetében azonban egyelőre csak ötletelés folyik.

A kormánypártok mindössze addig jutottak, hogy Draskovics Tibor rendészeti miniszter felszólította a rendőrséget, tegyen rendet. Ehhez azonban nem biztosítanak megfelelő feltételrendszert. Addig bizonyosan nem lehet eredményesen dolgozni, amíg az egyenruhásoknak a járőrkocsikban üzemanyagkvótákra kell figyelniük.

A Fidesz év elején amerikai mintára előhozakodott a „három csapás” ötletével. Ennek lényege, hogy aki háromszor követ el erőszakos, személy elleni bűncselekményt, az a harmadik esetben a büntetési tétel maximumának kétszeresét kaphatja, ha pedig ez meghaladja a húsz évet, akkor a bíró köteles ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztést kiszabni. A javaslat előrelépést jelent az eddigiekhez képest, ugyanakkor a mindennapos rettegésben élők joggal tehetik fel azt a kérdést, hogy miért kell megvárni, amíg egy erőszakos bűnöző harmadszor is megtámad valakit.

A Jobbik a Magyar Gárdát mint civil önvédelmi szerveződést mutatja fel, illetve programjába belevette a csendőrség újbóli felállítását. A Magyar Gárdához hasonló szerveződések több országban is léteznek, Itáliában például nemrég jött létre az Olasz Nemzeti Gárda az Olasz Szociális Mozgalom bábáskodásával. Egyenruhájuk sokak szerint túlontúl emlékeztet a hajdani fasiszta uniformisra, olyannyira, hogy még a nemzeti radikális Északi Liga által delegált belügyminiszter, Roberto Maroni is rosszallását fejezte ki emiatt, ugyanakkor egyetértését fejezte ki a szervezet céljaival, mondván, szükség van önkéntes rendvédelmi szerveződésekre. A társaság egyébként afféle polgárőrségként működik, tagjai fegyvertelenül járőröznek és együttműködnek a rendőrséggel.

Ami a csendőrség gondolatát illeti, az ötlet alaposan megosztotta az egyébként rendpárti közvéleményt. Sokan jó kezdeményezésnek tartják, mások viszont anakronizmust látnak benne. Még többen egyáltalán nem ismerik a csendőrség történetét. És bár számos erény fűződik a csendőrség működéséhez, ám az 1945 után feloszlatott és megbélyegzett testület újjáélesztése vélhetően jókora politikai viharokat kavarna, hiszen az 1945 utáni elfogult történetírás jobbára csak az újvidéki „hideg napokhoz” és a zsidók deportálásához köti a csendőrség nevét. Pedig számos európai uniós országban, például Ausztriában, Romániában, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Svájcban, Portugáliában, Németországban, sőt még a Vatikánban is eredményesen működik csendőrség.

Akárhogy is, e kérdésben csak az Országgyűlés dönthet, kétharmados törvénnyel, miként arról Cservák Csaba alkotmányjogász tájékoztatta a Demokratát. Ez pedig mostanság nem tűnik realitásnak.

Évtizedek óta létezik Magyarországon polgárőrség, mely eredményesen segíti a rendőrség munkáját. A polgárőrök persze fegyvertelenek, így az erőszakos bűncselekmények megakadályozására nincs igazán eszközük. De jelenlétük, járőrözésük elrettentő hatással lehet a kisebb bűncselekményeket elkövetni szándékozókra, információik pedig nagyban növelhetik a rendőri munka eredményességét. Így ez az út, a civil önkéntesek helyben történő megszerveződése járható lehet. Magyarországon az elmúlt egy-két évben több városban és faluban jött létre településőrség, így például Esztergomban, Kenderesen, Szeghalmon, Lőkösházán, Miskolcon, de Budapest XI. és V. kerületében is történtek ilyen irányú kezdeményezések. Ezek a szervezetek a polgárőrséghez hasonlóan önkéntes alapon jöttek létre, tagjaik megkülönböztető ruházatban járőröznek, gyakorlatilag a rendőrség szemeként és füleként működnek, de adott esetben elsősegélynyújtásra is képesek.

Miskolcon többnyire cigányok jelentkeztek a városőrségbe, köztük akadnak olyanok, akik korábban a helyi éjszakai élet nehézfiúiként váltak ismertté. Ők a város legkritikusabb részein járőröznek, így például az avasi lakótelepen vagy a főként cigányok lakta Lyukóbányán, ahol igyekeznek szót érteni a problémás családokkal. A költségeket, eddig mintegy húszmillió forintot, a miskolci önkormányzat állja.

Hasonló megoldással kísérleteznek a Vezúv tövében. A „Nápolyt látni és meghalni” szállóige a riasztó közbiztonsági helyzet miatt mostanában sajnálatosan új értelmet nyert, ezért a helyhatóság merész lépésre szánta el magát. Egykori bűnözőkből, köztük börtönviselt elemekből – rablóból lesz a legjobb pandúr, tartja a mondás – a hazaiakhoz hasonló városőrséget szerveztek. Bármilyen abszurd e próbálkozás, a visszajelzések egyelőre jók, bár az emberjogi harcosok erről másképp vélekednek, a nehézfiúk ugyanis gyakran a kelleténél erélyesebben lépnek fel a zsebtolvajok és hasonló turistariogató kisebb bűnözők ellen…

A hazai településőrségek gyenge pontja a finanszírozás lehet, ezeket ugyanis az egyre nehezebb helyzetben lévő helyhatóságoknak nem könnyű előteremteni. E szerveződések amúgy sem képesek átvenni a bűnüldözés és a szankcionálás intézményeit, melyeknek továbbra is állami monopóliumoknak kell maradniuk. Esetükben tehát részmegoldásokról beszélhetünk.

Vízfejű rendőrség

– Harmadával csökkenthetők lennének a költségek, és harmadával növelhető lenne a tényleges utcai szolgálatot teljesítő létszám, ha a mai centralizált és bürokratikus rendőrséget átalakítanánk – mondta a Demokratának dr. Finszter Géza, az Országos Kriminológiai Intézet Büntető-jogtudományi Osztályának vezetője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem állam- és jogtudományi karának docense. A rendészeti jog, a kriminológia és a büntető tudományok szakértője szerint nem régi-új rendvédelmi szerveket kell létrehozni, ellenben gyökeresen át kell alakítani a határőrség 2008. január 1-jei beolvasztása óta nagyjából 42 ezer fős rendőrséget. Finszter Géza úgy véli, ez a létszám elegendő lenne ahhoz, hogy a legkisebb településnek is legyen jól kiképzett, helyismerettel rendelkező, állandóan elérhető rendőre.

– Ehhez a mai központosított szerkezetet le kell építeni, s át kell térni az önkormányzati rendőrségek felállítására. Ez annyit jelent, hogy a városi helyhatóságok felügyeletével a városi rendőrségek felelnének a körzetükhöz tartozó települések közrendjéért. E rendőrségeknek nem a nyomozás, hanem az utcai jelenlét, a folyamatos járőrözés, lehetőség szerint a megelőzés, illetve a rendfenntartás lenne a feladatuk. Ezzel párhuzamosan centralizált bűnüldözésre és két-három nagyobb földrajzi területen létrehozott karhatalmi, készenléti alakulatokra van szükség – ismertette tudományos kutatásai alapján kialakított elgondolását Finszter Géza. Példaként megemlítette Franciaországot, Németországot, Ausztriát és Svájcot, ahol szintén körzetesített rendőrségek működnek. A szakértő ugyanakkor nem látja okát a büntető törvénykönyv szigorításának, de úgy látja, gyorsabb ítélethozatalra lenne szükség, hogy a közvélemény lássa, a bűn nem marad büntetlen.

E koncepció több szempontból figyelemre méltó. Egyrészt azért, mert gyökeresen szakítana azzal a központosított rendszerrel, mely egyébként is számtalan területen nehézkessé teszi a közigazgatás működését. Másrészt azért, mert az elgondolt térségi szerkezeti felépítés és a szűken vett nyomozati munkától történő különválasztás voltaképpen a csendőrség korabeli struktúráját idézi, ha nem is e megnevezéssel. Akárhogy is, a határozott cselekvés lehetősége az állam egyedüli joga és kötelessége. Ehhez ráadásul minden eszköz rendelkezésre áll. Szinte biztosra vehetjük, hogy a csendőrség visszatér.

Ágoston Balázs

Kik azok a kakastollasok?

A Magyar Királyi Csendőrség a maga idejében évente átlagosan 90 százalékos felderítési mutatóval büszkélkedhetett, ezáltal közbiztonsági szempontból Magyarország az európai élmezőnyben volt. A katonai hierarchia szerint szervezett testületet kifejezetten a vidék közbiztonságának őrzésére hozták létre, feladata a személy- és vagyonbiztonság megóvása, a közbéke és a közrend fenntartása, a törvények és rendeletek megszegésének megakadályozása, az ezek ellen vétők kinyomozása és az illetékes hatóságoknak való átadása volt. Létszáma körülbelül 12 ezer főt tett ki, ebből 500 volt tiszt. Felügyeletét a belügyminisztérium látta el. Struktúráját területi alapon építették ki, Magyarország hat csendőrkerületre oszlott, éspedig a budapesti (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei hatáskörrel), a kolozsvári, a szegedi, a kassai, a pozsonyi és a székesfehérvári csendőrkerületekre. A testület tagjai, kalapdíszük után közkeletű elnevezéssel a kakastollasok, csak katonaviselt, büntetlen előéletű emberek lehettek, szigorú fizikai és mentális feltételeknek kellett megfelelniük, s az állományba vételt hároméves próbacsendőri időszak előzte meg. A csendőrök jellemzően paraszti sorból rekrutálódtak, szolgálati helyüket úgy állapították meg, hogy jó helyismerettel rendelkezzenek. Ez bizalmat is teremtett a falusi lakosság és a testület között, hiszen gyakran falubelijük járőrözött. A csendőrök széles, de szigorúan ellenőrzött jogkörrel rendelkeztek, jogukban állt fegyvert használni bárki ellen, aki erőszakosan vagy fenyegetőleg lépett föl velük szemben, felszólítás ellenére nem adta meg magát vagy nem jött elő rejtekhelyéről, netán lefogása után szökést kísérelt meg, illetve aki gyanúsan viselkedett, a kikérdezésre nem adott kielégítő választ, esetleg elmenekült. Ha a fegyverhasználat súlyos sérülést, netán halált okozott, a hadbíróság kivizsgálta az ügyet, s ha a csendőr mindenben törvényesen járt el, azt napiparancsban kihirdették. Osztatlan tekintélyük, az egyszerű emberek körében kivívott vitathatatlan felsőbbségük máig élő tréfás bizonyítéka a „csendőrpertu” kifejezés.