Az első lövés

Tíz éve, 2013. november végén kezdődtek a tüntetések Kijev központjában. A hatalom elleni kezdetben békés, civil tiltakozásokra hamar rátelepedett az ellenzék, a helyzet radikalizálódott, és a történet első fejezete februárban a Nyugat asszisztálása mellett Viktor Janukovics államfő megbuktatásával végződött. Nevezzük nevén a gyereket, az ukrán olvasatban a „méltóság forradalmaként” emlegetett Majdan külföldről szponzorált puccs volt. Ez ma már nem titok, hiszen maguk a szponzorok is elismerik. Az Ukrajnát térdre kényszerítő nacionalistákat a geopolitikai játszma főszereplői mozgatták. Ezek után döbbentek rá előbb a Krímben, majd a Donbaszban, hogy Ukrajna már nem létezik, míg Moszkvában kétségbeesetten észlelték, miként csúszik ki Oroszország befolyási övezetéből a geostratégiai szempontból kulcsfontosságú Ukrajna. Ám azt, hogy miként fejlődtek 2023. november 21-től 2014. február 21-ig az események, mi volt a békés tüntetésekből tömeggyilkossággá fajuló, majd puccsba torkolló történet mozgatórugója, jelentős mértékben ma is homály fedi.

Először is felmerül a kérdés, hogy elkerülhetetlen volt-e a Majdan. Klasszikus értelemben vett forradalmi helyzetről nem beszélhettünk, növekvő elégedetlenségről annál inkább. A vállalkozókat a növekvő terhek, a gazdaság lassulása nyomasztották, az oligarchák egyre kevésbé akartak osztozni a hatalommal, a kormányzó Régiók Pártjában pedig az elnök családjának egyre inkább kiterjedő befolyása keltett feszültséget. A gyors európai integráció ígérete által mozgósított lakosságnak a még ukrán méretekben is botrányos korrupcióból lett elege, a fiatalok és a középosztály pedig Brüsszellel és Washingtonnal egyetemben felháborodott azon, hogy Kijev az utolsó pillanatban visszatáncolt a társulási megállapodás aláírásától.

S hogy miért nem írta alá Janukovics a társulási megállapodást? Az elnök eredetileg arra készült, hogy megköti a megállapodást az EU-val, majd a megszokott módon ennek birtokában alkudozik Oroszországgal és próbál engedményeket kicsikarni például a gázár kérdésében. Moszkva viszont egyértelműen azt várta Janukovicstól, hogy a kelet, a vámunió felé vigye országát. Az orosz vezetés ezt a helyzetet úgy értékelte, hogy elkezdődött a döntő csata Ukrajnáért a Nyugat és Oroszország között. Közben Brüsszel is fokozta a nyomást Kijevre, és Julija Timosenko szabadon engedését követelte. De Janukovicsék arra is rájöttek, hogy a társulási és szabadkereskedelmi megállapodás nem okvetlenül előnyös Ukrajnára nézve – ami később be is bizonyosodott –, és a vele járó megszorítások az államfő politikai végét jelenthetik. Janukovics tehát folytatta a pávatáncot. Végül meg is kapta, amit remélt, hiszen december 17-én Moszkvában megállapodást írtak alá, amelynek keretében Ukrajna számára a korábbi 410-420 dollárról 268-ra szállították le a gáz árát, emellett Kijev 15 milliárd dolláros kedvező kamatozású hitelt kapott, valamint orosz befektetéseket helyeztek kilátásba az ukrán iparba. Ukrajnának tehát nyilvánosan nem kellett elköteleződnie a vámunió mellett, és nem szorult rá a drákói megszorításokat követelő IMF hitelére sem.

Általánosan elfogadott vélemény szerint ez a visszalépés robbantotta ki a Majdant, de az Európai Unióval kötendő társulási és szabadkereskedelmi megállapodás aláírásának elmaradása önmagában még kevés volt egy tömeges elégedetlenségi mozgalom elindításához. Nem véletlen, hogy a bejelentés után, november 21-én csak kevesen mentek ki tüntetni, és ezek sem léptek fel agresszívan. Viszont a Régiók Pártjának belső ellenzéke – Valerij Horoskovszkij oligarcha és a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára, Andrij Kljujev – elérkezettnek látta az időt, hogy fellépjen a „Család”, Janukovics és köre ellen. Feltűnő volt, hogy kezdetben a tiltakozások nem igazán különböztek a korábbiaktól, a tüntetés azonban kezdeti kis létszáma ellenére hatalmas médiatámogatást kapott. A demonstrációkra három nap múlva kezdtek rátelepedni az akkori ellenzéki erők, a Haza (Jacenyuk), az Ütés (Klicsko), a Szabadság (Tyahnibok) és az oligarcha Petro Porosenko. Ehhez járult, hogy a Nyugat is aggódva szemlélte Janukovics oroszbarát fordulatát.

Aztán november 30-án felgyorsultak az események, a hatalom durván fellépett a demonstrálókkal szemben. Formálisan azért indult meg a rendőri akció, hogy felszabadítsák a helyet az újévi fenyő számára, a berkutosok, a különleges egységek viszont válogatás nélkül elkezdtek verni mindenkit. A tüntetők többsége akkor már nem is diák, hanem Kijevbe szállított nyugat-ukrajnai volt, akik aktívan ellenálltak a rendőri beavatkozásnak. A történtek kapcsán felröppentek különböző elméletek, ám jó eséllyel a hatalom ostobasága vezetett az összecsapásokhoz. A tüntetők szétverését mutató felvételek gyorsan terjedtek, a felháborodás pedig egyre nőtt. Közben bekövetkezett az első nyílt törés Janukovics csapatában, tiltakozásul lemondott Szerhij Ljovocskin, az elnöki adminisztráció vezetője. Az ellenzék pedig másnapra tömegtüntetést hirdetett.

A százeres tiltakozás ismét összecsapásokba torkollott. A tüntetők elfoglalták a városi önkormányzatot, a Majdanon rátámadtak a rendőrökre, ostromolni kezdték az elnöki adminisztrációt, és úgy tűnt, Kijev teljesen az ellenzék oldalán áll. A felfordulás kezdeményezői nem provokátorok – mint azt az ellenzék terjesztette –, hanem a Jobb Szektor radikálisai voltak. Ők később ezt be is ismerték, hozzátéve, hogy az ellenzéki vezetők tudtával és beleegyezésével rohamoztak. Miután azonban világossá vált, hogy nem sikerül elfoglalni az elnöki adminisztráció épületét, az ellenzéki vezetők elhatárolódtak tőlük. A történtek megmutatták, hogy a hatalom kész ellenállni, nem fogja feltartott kézzel megadni magát. Ráadásul az akkor még viszonylag békés ukrán lakosság megdöbbenve látta, hogy maszkos alakok láncokkal és botokkal verik a rendőröket. Az már a hatalom híveit is aktivizálta. Janukovics ennek hatására elállt a tüntetők még novemberi követelésének teljesítésétől, és a tervekkel ellentétben mégsem menesztette Mikola Azarov kormányfőt.

Fontos kérdés, hogy kik finanszírozták a Majdant. Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkár még 2013. december 13-án a washingtoni Nemzeti Sajtóklubban azt fejtegette, hogy Washington ötmilliárd dollárt fektetett be abba, hogy ezt (Majdan) és egyéb céljait elérje. Az Egyesült Államok és az Európai Unió valóban komoly pénzügyi és politikai támogatást nyújtott a nyugatos ukrán ellenzéknek, így például nyugati pénzekből finanszírozták az ellenzéki Hromadszke tévécsatornát, de az is ismeretes, hogy radikális ukrán nacionalisták, például a később Olesz Buzina újságíró meggyilkolásában részt vevő két személy a kanadai nagykövetségen kaptak menedéket. Kevesebb szó esik ugyanakkor arról, hogy konkrétan a második Majdan fő pénzügyi támogatói a Viktor Janukoviccsal szemben álló ukrán oligarchák – köztük még az elnök pártjából is, mint Andrij Kljujev – voltak.

De az is érdekes, hogy kik nem hagyták az eseményeket nyugvópontra jutni. Amikor a Majdan már lanyhulni kezdett, 2013. december 25-én a boriszpoli repülőtérre vezető úton ismeretlenek megverték Tetyana Csornovol újságírót. Ezért persze az ellenzék a hatalmat tette felelőssé, a fordulat után az esetet vizsgáló bíróságok azonban nem tudtak megállapítani politikai indítékot. De hibát hibára halmozott a hatalom is, hiszen 2014 januárban már úgy tűnt, hogy a Majdan kifulladt, már csak az autós tüntetések maradtak, amikor egy január 16-i törvénnyel a kormány betiltotta az öt gépkocsinál nagyobb konvojokat, új lökést adva a tiltakozásoknak. Rá három napra a kijevi „vecsén” a tömeg azzal vádolta az ellenzéki vezetőket, hogy gyengék és nem képesek a hatalommal szembeszállni, erre a radikálisok megkezdték a parlament épületének ostromát. A hatalom azonban nem lépett közbe, mert Viktor Janukovics passzivitásával akarta demonstrálni békés szándékait a Nyugatnak.

Ez a napokig tartó passzivitás fordulópontot hozott a Majdan és a hatalom szembenállásában. A tüntetők megérezték, hogy az elnök gyenge és határozatlan. Az addig kiváró állásponton levők – például Ihor Kolomojszkij oligarcha – is ekkor kezdték el támogatni a Majdant. A hatalom megingását látva az ellenzék offenzívába ment át, az ellenőrzés pedig kezdett kicsúszni Janukovicsék kezéből, akiket az első halálesetek teljesen demoralizáltak. Január 22-én a Majdanon az első vizsgálatok szerint közvetlen közelről meggyilkoltak két tüntetőt, ami aligha állt a hatalom érdekében. Elszabadultak az indulatok és tömegesen jelentek meg Kijevben verőlegények („tyituski”), akik a Majdan résztvevőire támadtak rá, vagy egyszerűen csak törtek-zúztak. Ezek az akciók még jobban eltántorították az embereket a hatalomtól. Az események hatására a Régiók Pártja visszafordíthatatlan bomlásnak indult. Ekkor megkésve és kapkodva az elnök mégiscsak leváltotta a kormányfőt. Hibáját tetézve Azarov helyett ideiglenesen a „Családhoz” köthető Szergej Arbuzovot nevezte ki, majd defenzívába kerülve az ellenzékkel kezdett tárgyalásokat, és a kormányfői, illetve helyettesi tisztséget ajánlotta Arszenyij Jacenyuknak és Vitalij Klicskónak.

Tovább fokozta a feszültséget, hogy a Majdan vezetői február 17-én Angela Merkelhez utaztak, ami a másnap kezdődött összecsapások fényében máig találgatásokra ad okot. Egyesek szerint a német kancellár áldását adta az erőszakos hatalomátvételre, míg mások úgy látják, éppen hogy nyugalomra és kompromisszumra szólította fel őket, ami nem tetszett az ellenzékieknek, és az események radikalizásával akarták visszafordíthatatlanná tenni a történéseket. Tény, hogy február 18-ára mindkét fél készült, rendőri erők és különleges alakulatok érkeztek Kijevbe a Majdan megtisztítására. De készültek a harcra a tüntetők is. Miután a radában a leszavazták a 2004-es alkotmányhoz való visszatérést, radikális ellenzékiek megtámadták a parlament épületét, a rendőrök azonban szétverték és visszaszorították a tüntetőket. Másnapra a főváros központját megtisztították a barikádoktól, csak a Majdan maradt a felkelők ellenőrzése alatt. Janukovics azonban itt megállt, és ismét az ellenzékkel tárgyalt. Február 19-én este bejelentették, hogy megszületett a megállapodás az ellenzék és a hatalom között. Másnap pedig Kijevbe érkezett a lengyel, a német és a francia külügyminiszter a szembenállás rendezésére.

Ehelyett ez a nap lett a Majdan legvéresebb napja, egyben legnagyobb és legszörnyűbb titka. A máig elterjedt hivatalos verzió szerint a hatalom elkezdte leöldösni a tüntetőket, míg a másik nézet szerint provokációról van szó. Tény, hogy először a Majdanból kezdtek lőni a rendőrökre, és ezt a lvivi illetőségű Ivan Bubencsik hírhedt 2016-os beismerő interjúja, majd az ellene rendőrök meggyilkolása miatt indított eljárás és az egyéb tényfeltáró munkák után már nehéz megkérdőjelezni. Talán az sem véletlen, hogy az évekig tartó vizsgálat ellenére a több mint száz halottat követelő lövöldözés miatt egyetlen jogerős ítélet sem született volt rendfenntartóval szemben. A rendőri erők menekültek, a felkelők utánuk, ekkor azonban mesterlövészek kezdték lőni a tüntetőket. Éppen akkor, amikor megkezdődött Viktor Janukovics találkozója a lengyel, német és francia külügyminiszterrel. Janukovicsot sokkolták a történtek, a hatalom láthatóan megingott, az elnök lényegében kapitulált, a rendfenntartó erőket kivonták Kijev központjából. A Majdanon elkezdett lövöldözés elérte a célját.

Janukovics – ezt Vlagyimir Putyin elbeszéléséből tudjuk – még február 21-én délelőtt is azt hitte, hogy nem veszett el minden, az ekkor született megállapodás szerint ő maradt volna az elnök 2014 őszéig, az előre hozott választásokig. A nyugati diplomaták állítólag figyelmeztették az ellenzéket, hogy a megállapodás esetleges felrúgása háborúhoz vezethet, a Majdan vezetői azonban este kijelentették, hogy nem ismerik el a hatalom és az ellenzék megegyezését. Az ukrán elnök ekkor hagyta el a fővárost, és Harkivba sietett. Reggelre azonban megtörtént a hatalomátvétel, az életveszélyben lévő, összeomlott államfőt pedig az oroszok mentették ki Ukrajnából. A Majdant támogató erők Olekszandr Turcsinovot tették meg parlamenti elnöknek, azonnal visszaállították a 2004-es alkotmányt, megszüntették az orosz nyelv addigi státusát, meglebegtették a krími orosz katonai bázisról szóló harkivi megállapodás felmondását, és megfosztották Viktor Janukovicsot államfői tisztségétől. A Majdan alkotmánysértő módon, de győzött, a puccs beteljesedett. Az új ukrán vezetés első törvényhozási aktusa az orosz nyelv addigi státusának megszüntetése volt. Sem a kezességet vállaló külügyminiszterek, sem az Európai Unió nem ítélte el a puccsot. Az eszkalálódást az ezt követő nyolc év során még többször meg lehetett volna állítani, ám mivel nem történt meg, az események innen már mondhatni logikusan vezettek 2022. február 24-ig, az orosz–ukrán háború kirobbanásáig.