Az év madarát természetvédelmi és szakbiológus kutatók választják meg, nem utolsósorban azért, hogy fölhívják a figyelmet egy-egy fajtára. A 2009-es év madarai a kék vércse és a vetési varjú. Mindkettő állománya fogyóban van, ezért ez évben többet foglalkoznak velük, és ezt várják el a velük találkozó emberektől is.

Költözőmadaraink nem egy időben érkeznek haza hosszú vándorútjukról. A kék vércsék a későn érkezők közé tartoznak, bár az idén változtattak szokásukon: március idusán Aradra megérkezett az előfutár, a tömeges érkezés április közepén kezdődött és május végén még javában tartott. Hajdan többezres állományuk élt hazánkban, ma 600-900 költő párról tudnak ornitológusaink.

A kék vércsék különlegessége, hogy telepesen költenek. Érdekes függőség alakult ki a vetési varjak költési szokásaitól, ugyanis amikor a kis varjak kirepülnek, akkor a kék vércsék foglalják el fészkeiket. Elég igénytelenek fészek szempontjából, mert úgy költöznek be a kész varjúfészkekbe, hogy még csak nem is tatarozzák; maguknak nem építenek fészket. Közben a varjútelepek is megfogyatkoztak, ezt költőládák kihelyezésével pótolják. Hosszú távon azonban ez nem megoldás, a varjútelepek növelése hozhat eredményt a kék vércsék szaporodásában. Ezért választották mindkét madarat az év madarává.

Hazaérkezésük után állandó repülésekkel próbálják megtalálni költőhelyüket. A meggyűrűzött állatok közül sok színes gyűrűs megkerült, köztük Iza, akit rádióval jelöltek és Jakab János, a kedvenc, aki az idén is a Vásárhelyi pusztán választott költőhelyet. Ha egy pár egymásra talált, hamarosan párzanak, majd 3-4, világos alapon téglavörös foltos tojást raknak. A kicsik 25-30 nap múlva kelnek ki, közülük újból meggyűrűznek néhányat, hogy követni tudják életútjukat és költési szokásaikat.

A sólyomfélékhez tartozó gyönyörű, szürkéskék tollú ragadozó madár az alföldi rónaságot kedveli. Ugyancsak nagyobb hazai állománya van a vörös vércséknek, amely széles elterjedésű faj, fészket szintén nem épít, szarkák, varjak fészkében költ, de homokbányákban, löszfalak üregeiben és egyre gyakrabban a nagyvárosokban is megtelepszenek. Az elmúlt évben Budapest első kerületében is fészkelt egy pár. Az idén stílusosan a Magyar Természettudományi Múzeum Ludovika téri épületének párkányán telepedett meg egy pár. Webkamerával figyelik a fiókákat és életüket; a madarakat a lakosság is nézheti. A webkamera képe a múzeum honlapjának nyitó oldalán látható.

A madaraknál maradva, francia kutatók megfejtették, hova tűnnek el élőhelyükről a makarónipingvinek hónapokig, és mivel táplálkoznak, mielőtt visszatérnek költőhelyükre. Az Indiai-óceán egyik szigetén apró műszert rögzítettek a pingvinek lábára, amely állandóan rögzítette helyzetüket. Visszatérésük után begyűjtötték a műszereket és kiderült, hogy a déli Indiai-óceánban töltik az időt. Meglepő sebességgel úsznak, hat hónap alatt több mint tízezer kilométert tesznek meg.

Néha olyan madárfaj is megjelenik a Kárpát-medencében, amely már régen nem él errefelé, mivel az élőhelyek gyökeresen megváltoztak. Így nagy örömöt jelentett madarászainknak, amikor az idei március 28-án és 29-én a Tömörkény melletti Csajtavon, majd a Hortobágyi-halastavakon megpillantottak két felnőtt, nászruhás borzas pelikánt. A két felnőtt példány nyilván a tavaszi meleg áramlatokon vitorlázva túlrepült fészkelőhelyén. Hazánkban utoljára a XIX. században fészkelt rokonával, a rózsás gödénnyel, de a mocsarak lecsapolásával elvándoroltak. A borzas pelikán globálisan veszélyeztetett, vöröskönyves faj; eszmei értéke 250 ezer forint.

A rovarok közül is okoznak látványos meglepetést például a pillangók. Június eleje óta milliónyi bogáncslepke árasztja el Európát, több kutató egyenesen az évszázad eseményeként emlegeti a pillangó-inváziót.

A bogáncslepke Észak-Afrikában kel ki és minden évben megteszi a hosszú utat Európán át egészen Nagy-Britanniáig. A narancsszínű, fekete-fehér pettyes pillangó a tarkalepkefélék családjába tartozik, és azért indul erre a hosszú útra, mert az afrikai szárazságban nem talál táplálékot.

Már sejteni lehetett az idén télen, hogy óriási rajzás lesz, mert egy spanyol kutató Marokkóban, február közepén százezrével látta őket kikelni, miután a bőséges téli csapadék biztosította a hernyók számára az élelmet. Az Európában született új generáció augusztusban színpompás lepkévé változik, és szeptemberben ismét repülnek Afrikába. Minden jel arra mutat, hogy az idei lehet minden idők legnagyobb inváziója ennek a nappali pávaszemnél alig kisebb, hegyesebb szárnyú, narancssárga-szürkésbarna színű pillangónak.

És míg egyes védett fajok veszélyes ütemben fogynak, mások rohamosan szaporodnak. Az elmúlt években egy új katicafaj is megjelent Európában, amely veszélybe sodorhatja az itthon honos katicabogarakat, például a kedves hétpettyes katicát is. Az ázsiai harlekinkaticát biológiai védekezés céljából hozták be Európába, de sikeresen megtelepedett és rohamosan terjed. Elsőként Ukrajnában kezdték forgalmazni szabadföldi és üvegházi kártevők, levéltetvek ellen, majd 1982-től Franciaországban, 1993-ban Görögországban, 1997-től Belgiumban is szabadon engedték őket. Vadon élő egyedeit elsőként 2001-ben találták meg Németországban, Frankfurt mellett. Angliában 2004-ben bukkantak rá, hazánkban 2008 februárjában Szigetszentmiklóson Merkl Ottó zoológus talált rá. Megjelenése nem volt váratlan, mivel ma már 13 államban tudnak önfenntartó populációról.

Azóta a harlekinkaticát Dunántúl-szerte megtalálták, sőt Szegeden és Sátoraljaújhelyen is. Miután nálunk hivatalosan sohasem alkalmazták biológiai védekezésre, valószínűleg Ausztriából érkezett.

Az új faj rendkívül változatos megjelenésű. Alapvetően három változatát ismerik Európában: az egyik szárnyfedőjének alapszíne sárgás vagy vöröses, 0-19 fekete folttal; a másik fekete szárnyfedőjű, négy vörös folttal; a harmadik szintén fekete, de két vörös folttal, amelyek közepén apró fekete pöttyök vannak. Elterjedése nemcsak a hazai katicák kiszorítása miatt káros, hanem a mezőgazdaságban is, mivel szívesen fogyaszt gyümölcsöt, különösen szőlőt, és préseléskor a bogarak testéből keserű vegyület kerül a mustba, rontva annak minőségét.

Az ilyen idegen élőlényeket invazív fajoknak nevezik a biológusok. A különböző úton-módon idegenbe érkező élőlények jelentős része elpusztul, mások beilleszkednek a többi faj közé, néhány pedig olyan agresszívan kezd terjeszkedni, hogy kiszorítják az őshonos állatokat és növényeket.

Egy korábbi adat szerint a veszélyeztetett fajok 80 százaléka küzd világszerte az invádorokkal. Jelenleg jelentős pénzösszegeket fordítanak Európában az invazív fajok felmérésére és visszaszorítására, társadalmi összefogást sürgetve.

Veszélyes invádor békafaj okoz gondot például Ausztráliában. Az agavarangyot (Bufo marinus) eredetileg biológiai védekezés céljából vitték a szárazföldre még 1935-ben, hogy visszaszorítsák egy cukornádat pusztító bogarat. A varangy Közép- és Dél-Amerikában őshonos, általában 10-15 centiméterre nő, de találtak már 38 centis, 2,65 kilogrammos példányt is. Mára egyedszámuk meghaladja a 200 milliót.

A varangy mérge halálos az őt fogyasztó állatokra – gyíkok, kígyók, krokodilok – nézve, így azok egyre pusztulnak. Kutatók megfigyelték, hogy bizonyos húsevő hangyák fogyasztottak fiatal agavarangyokat. Így abban reménykednek a biológusok, hogy a húsevő hangyák szaporításával a vízpartokon véget vethetnek az óriás varangyok rémuralmának.

De vajon mivel állítják majd meg az esetleg túlszaporított húsevő hangyákat?

Hankó Ildikó

Csípős invázió

Szakemberek már most figyelmeztették a lakosságot, hogy az idén a szokottnál többet szenvedhetünk a különböző rovarok csípéseitől. Vándormadaraink közül ugyanis az apróbb énekesmadarak az idén nem tértek vissza olyan számban, mint az elmúlt években, mivel az ősszel igen korán beköszöntött hideg kettévágta vonulási idejüket. A táplálékukul szolgáló apró rovarok egy-két nap alatt elbújtak, így a kis madarak – különösen a fecskék – tömegével pusztultak éhen, amelyikük megmaradt, az is legyengülve indult neki a hosszú útnak, valószínűleg sok útközben is elpusztult. Így az idén a rekordmennyiséggel csökkent költöző énekesmadarak nem tudják megállítani a szúnyog- és légyinváziót. Mivel a Szahara területe évről évre nő, egyre nehezebb átrepülniük tartalék táplálék nélkül. A fecskék pusztulásával az idén legalább 10-15 százalékkal nő a rovarok száma.