– Gőzerővel folytatódik az ország kincseinek végkiárusítása. Mi maradt még?

– A termőföld, az erdő, a víz és az infrastruktúra, az alaphálózat egy része. A termőföld megvásárlásának tilalma 2011-ben lejár, az erdőtörvényt a közelmúltban módosították. Az infrastruktúra-hálózat egy része még állami tulajdonban van, a nagyfeszültségű villamos hálózat átjátszását például sikerült megakadályozni. Ugyanakkor a közúthálózat fejlesztése során az autópálya-szerződéseket már eleve úgy kötik, hogy 30-40 évre átadják az üzemeltetés jogát is a külföldi cégeknek. De a vasút szétdarabolása is újult erővel folytatódik. És bár tagadják, a legszívesebben eladnák a vízközmű-vagyont is.

– Beszéljünk erről, mert úgy tűnik, vízkészleteink védelme nem kap elég hangsúlyt. Miért akarják ezt is dobra verni?

– Mert van érdeklődő. Abban mindenki egyetért, hogy a XXI. század legfontosabb stratégiai eleme az iható, öntözhető, hajózható, horgászható víz. Magyarország ebből a szempontból igen jó helyzetben van, úgynevezett alvízi ország lévén egyelőre gazdagok vagyunk felszíni és felszín alatti vizekben. Azért mondom, hogy egyelőre, mert Magyarországnak az úgynevezett vízkormányzási elképzelése évszázadok óta arra korlátozódik, hogy a felülről jövő vizet a lehető legkevesebb bajjal átengedje az ország területén és mielőbb megszabaduljon tőle. Ebben paradigmaváltásra van szükség, ami a bejövő vizek megőrzését és tárolását jelenti.

– Egy medárdos-árvizes időszak akár hasznos is lehet?

– Hogyne. Az éghajlatváltozás itt van, nem a távoli jövőben köszönt majd ránk valamikor. Észre kell venni, hogy az özönvízszerű esőzéseket gyakorta hetekig- hónapokig tartó aszályos időszak követi. A körülöttünk lévő országok, Ausztria, Csehország, Szlovákia, de még Ukrajna is tározókat épít. A Fidesz-kormány most már lassan tíz éve megkezdte a korszerű vízgazdálkodás kialakítását, a vízkészletek megtartását, még akkor is, ha a Tisza-völgyére készített Vásárhelyi terv elsősorban az élet- és vagyonbiztonságot szolgálta. A Kárpát-medencében nem új dolog, idestova 150 éve beszélünk a Duna–Tisza közének csatornázásáról, de nem sok minden történt: a félbemaradt tiszai vízlépcső miatt most több alföldi terület sivatagosodik. A víz tehát az egyik legfontosabb nemzetstratégiai kérdés, a folyami hajózhatóság csakúgy, mint a felszín alatti vízkészletek. Akár ivóvíz, akár geotermikus hasznosítás céljára.

– Igaz, amit gyakran hallani, hogy víznagyhatalom lehetnénk?

– Ezek mind-mind olyan lehetőségek, amelyek Magyarország számára reális, és még a birtokunkban lévő kitörési pontot jelenthetik.

– A kormány nem így gondolja?

– A vízgazdálkodás magánkézbe adását, az eladás szándékát a kormány részéről mindenki tagadja. Ugyanakkor Oszkó Péter pénzügyminiszter előzőleg egy nemzetközi ügyvédi iroda tagjaként francia megkeresésre a magyar vízvagyon vagyonkezeléséről írt dolgozatot. Vagyis a téma szakértője… Amikor feláll és ártatlan szemekkel előadja, hogy ő ezt nem is érti, akkor gondoljunk arra, hogy nagyon is érti… A korábbi szakmai egyetértést akkor törte meg a kormány, amikor a nemzeti vízvagyont, pontosabban annak kezelését és hasznosítását elkezdte magánkézbe adni. Azért hangsúlyozom a kezelést és hasznosítást, mert a felszíni és felszín alatti vizek forgalomképtelenek, tehát magát a vizet, mint matériát nem lehet eladni, de a kitermelését, a hasznosítását, vagyis a csapot igen. A rendszerváltás után a volt nagy vízügyi cégekből mintegy négyszáz kisebb-nagyobb önkormányzati víziközmű-társaság jött létre. Mára öt víziközmű-társaság maradt, túlnyomórészt állami tulajdonban. Erre régen fáj a külföldi befektetők foga, nem véletlen, hogy például a Fővárosi Vízművekben 15 százalék francia és 15 százalék német tulajdonhányad van. 2007-ben, amikor a tartósan állami tulajdonban lévő vagyontárgyakról törvényt alkotott az Országgyűlés, a szocialista–liberális többségű kormánykoalíció a tartósan állami tulajdonban tartandó vagyontárgyak listájáról levette az öt víziközmű-társaságot. Mi ez ellen akkor is tiltakoztunk, és igazunk lett, mert tavaly, amikor az akkor még hivatalban lévő, Gyurcsány nevű miniszterelnök meghirdette az új tulajdonosi programot, abban ezek a víziközmű-társaságok már mint privatizálandó vagyontárgyak szerepeltek. Ahol tudtunk, tettünk ellene: amikor a stratégiai vállalatokról szóló törvényt megalkottuk, amely Lex Mol néven híresült el, Ékes József képviselőtársammal közösen elértük, hogy bekerüljön ebbe a törvénybe az öt víziközmű-cég is mint stratégiai vagyon. A Molra tekintettel akkor ezt be is fogadták. Az új tulajdonosi program miatt tiltakozott a szakma, az érdekvédelmi szervezetek, azonban a felgyorsuló események elterelték róla a figyelmet, és idén tavasszal mindenkit meglepett, hogy a Nemzeti Vagyonkezelési Tanács minden különösebb előkészítés nélkül megkezdte az öt vízi közmű összevonását. Pontosabban a Dunamenti és Tiszamenti Regionális Vízműnek Észak-magyarországi Vízműhöz való beolvasztását. S bár a szocialisták mindvégig azt mondták, hogy ők a vizet nem akarják eladni, a társaságokban lévő állami vagyonra ezek a korlátozások már nem vonatkoznak.

– Alakítsd át, azután már eladhatod?

– Valahogy úgy. Mi kézzel-lábbal tiltakoztunk, de tiltakoztak pártállásra való tekintet nélkül az érintett önkormányzatok is. A víz miatt elemi erejű ellenállás bontakozott ki, és a parlament a tavaszi ülésszak utolsó napján a javaslatunkra visszatette a tartósan állami tulajdonú vállalatok közé az öt víziközmű-társaságot 75 plusz egy kötelező állami tulajdonnal.

– De hisz ez óriási győzelem.

– A csatát megnyertük, de még nem nyertük meg a háborút, mert a háború a vagyonkezelésről és a használatról szól. Sajnos továbbra is át lehet engedni a vagyonkezelést, a használati jogokat. Meg kell nézni a kormánypárti sajtót, arról szólnak a cikkek, hogy nagyon sok pénz kell a hálózatok fenntartásához, a vízminőség nem megfelelő, a gyerekek nitrites vizet isznak… Pedig a magyar vízminőséget jónak tartják, európai viszonylatban mindenképpen a felső harmadba tartozunk. Félreértés ne essék, teendők valóban vannak, a vízminőség fenntartására azonban a lakosság által befizetett nem kevés vízdíj fedezetet ad, a nagy fejlesztések finanszírozására pedig azt lehet mondani, hogy talán a legjobban pályázható szakmai terület. Elvileg 80-100 százalékos EU-s támogatásokat is lehet nyerni.

– Meg lehet akadályozni a vízközmű privatizációját?

– Annak érdekében, hogy ezt a zsilipet végleg el lehessen zárni, beadtunk egy törvénytervezetet, amelyben azt javasoltuk, hogy az eladás tilalma ne csak az állami vállalatokra, hanem az állami tulajdonban lévő gazdasági társaságokra is terjedjen ki. Most adtuk be, a bizottsági vitára ősszel kerül sor. A magyar vízgazdálkodásnak egyébként megvannak az alapjai: a közszolgáltatás zavartalan fenntartása, az ehhez szükséges hálózat magas szinten tartása, szükség szerinti fejlesztése, a közszolgáltatás megfizethetősége, és egy ésszerűbb, átláthatóbb szervezet kialakítása, amit azonban nem úgy kell megvalósítani, hogy eladjuk a külföldieknek, hogy azután csinálja, ahogy akarja, és fizessünk neki a szolgáltatásáért annyit, amennyit kér érte. Egy magára valamit adó állam a vízgazdálkodását nem adja ki a kezéből.

– Egy magára valamit is adó ország védi a környezetét és a minden eszközzel csökkenteni igyekszik a környezeti terheket. Ezért egy valamit magára adó ország fejleszti a vasúthálózatát és a vasúti infrastruktúrát. Nálunk nem. Mi ennek az oka?

– Az a felfogás, amit leginkább úgy jellemezhetnénk, hogy „utánunk az özönvíz”. 2002-ben, amikor átadtuk a kormányzást, a MÁV-nak 40 milliárd forint volt az adóssága, a fejlesztési hiteleit pedig a kormány átvette. 2003-tól a szocialista–liberális kormányok, előbb a Medgyessy-, később a Gyurcsány-kormány nem fizették ki mindazt a közszolgáltatási teljesítményt, amire szerződésben kötelezettséget vállaltak, 2005-től pedig már közszolgáltatási szerződést sem kötöttek, így már nem is volt mit betartani. Ezekben az években a MÁV folyamatosan likvidhitel-felvételre kényszerült, aminek következtében a teljes alaptőkéjét elveszítette, és ha nem az ország legnagyobb vállalata lenne, már rég fel kellett volna számolni. 2007-ben az adósságállománya már meghaladta a 400 milliárdot. 2008-ban visszapótolták az alaptőke egy részét. Jelenleg a MÁV tartozása mintegy 250 milliárd forint, és év végére mintegy 70-80 milliárdnyi veszteséget várnak úgy, hogy közben eladták az egyetlen üzletileg eredményes üzletágat, a teherszállítást, 103 milliárdért, amiből azután a különböző jogviták miatt végül alig több mint 70 milliárdnyi bevételhez jutott az állam. Mi néha megkérdezzük, hogy hol vannak azok a mozdonyok, amiket ebből a pénzből vettek, vagy az a pályaszakasz, amit ebből újítottak fel. Mondanom sem kell, nem tudnak ilyet mutatni. A mellékvonalakkal kapcsolatos szándékok is jó ideje ismertek.

– Eladják az Andrássy úti székházat is. Erre miért van szükség?

– Elköltöztek egy magánkézben lévő irodaházba, de a székházat szerencsére még nem sikerült eladniuk. Azt mondják, hogy ezzel a cserével megtakarítanak mintegy egymilliárd forintot, de ez nem igaz. A bérleti díjat ugyanis a jövőben kell majd kifizetni. Egyébként az egész gazdálkodásra ez a jellemző. A magyar vasút működő részét eladták, de ezzel még nincs vége. Az úgymond jövőt szolgáló reformintézkedések sorában megjelent, hogy újabb 40 milliárdot el akarnak vonni és a MÁV Zrt.-t három részre akarják darabolni. Az egyik a pályavasút, a másik a személyközlekedés, a harmadik pedig egy vagyonkezelő, amely azután a még megmaradt MÁV-vagyon felett diszponál. Több szakmai elemzésben felvázolták, hogy az átalakítás költségeit a gépészet, illetve a vontatás, vagyis a mozdonyok és járműjavítók eladásából kívánják finanszírozni.

– Eladnák a mozdonyokat?

– A vontatás és a gépészet eladásának szándéka több anyagban is szerepel. Természetesen nem azt a 15-20 korszerű, illetve mintegy 70 régebbi mozdonyt akarja valaki megvenni, hanem a teljes piacot. Vontatás nélkül ugyanis a vasút teljesen kiszolgáltatott: abban a pillanatban, ha a MÁV-tól már nem tud a személyszállítási üzletág mozdony bérelni, szolgáltatóként megjelenik az osztrák vagy a német vasút, az általa meghatározott árakon és feltételekkel, amelyek azután a személyszállítási díjszabásban is meg fognak jelenni. A másik nagy veszély, hogy a gépészet eladásával több ezer munkahely szűnhet meg. Ha nem lesz magyar mozdonyállomány, nem itthon fogják a gépeket javítani, karbantartani, hanem kiviszik külföldre. Ezzel a MÁV gerincét adó, utolsó néhány ezer járműjavító munkahely is megszűnik.

– Van kiút ebből a helyzetből?

– A magyar vasutat már nem lehet tovább reformálni. A magyar vasutat újjá kell építeni. Ez a Fidesz programjában is szerepel, a múlt héten kaptam kézhez Orbán Viktortól az erre vonatkozó felkérését. Újjáépítjük ismét, ahogy újjáépítették 1920-ban, amikor a trianoni határcsonkítás következtében elveszítette a pályaszakasz csaknem kétharmadát, és több mint ötven helyen vágták el a pályát, vagy ahogy újjáépítették 1945–46-ban, a második világháború után.

Hernádi Zsuzsa