– Miért alakult meg a Szeretetiskola?

– Három éve indult el a jezsuita rend Katolikus Karitászon keresztül támogatott, cigányokat segítő programja, kifejezetten azzal a céllal, hogy a cigányság körében az analfabéták és a funkcionálisan analfabéták számát egy modellértékű képzéssel csökkentsük. Szeretnénk, ha megtanulnának írni-olvasni, számolni, hogy aztán valamilyen szakirányú képzésben részt tudjanak venni. A program sajátossága, és ebben rejlik a sikere, hogy nemcsak az egyén oktatására fektetünk hangsúlyt, hanem a családtagok közvetlen bevonására is. Én kapcsolattartással, családok látogatásával foglalkozom, kolléganőm, Szemes Zsuzsanna a program kidolgozója, az oktatást vezeti. És vannak pedagógusok, akik tanítanak – önkéntesek, szerzetes nővérek, nyugdíjas tanítók –, ami kemény feladat, hiszen ezek az emberek hosszú évek óta kiesetek az oktatásból. Tápiószecsőn, falusi környezetben indítottuk el a programot, a régi tanyasi iskolákhoz hasonlóan, ahol húsz embert tanítottunk, családias légkörben. Korábbi pasztorációs helyemen, Köröm faluban tanulás mellett együtt főztünk az asszonyokkal. A cigány férfiak látták, hogy ez a család életszínvonalát emeli, engedték, hogy a nők eljárjanak a tanórákra. A cigányságnál a család a legerősebb kötelék, ezt kihasználva kifejezetten lehet őket ösztönözni. Megváltozik a családban a tanulás presztízse, ha látják a gyermekek, hogy a szülők is küzdenek a tanulással, s asszonyok, akiknek nagy a hatásuk a családra, azt sugározzák, hogy a tudás kincs.

– A budapesti nyolcadik kerületben is működik a program?

– Működik. Tanulóink nagy részét úgy toboroztuk, hogy a helyi családgondozóktól megkaptuk azoknak a címét, akiket érdekelhet a tanfolyam. Szemes Zsuzsa naponta elment három-négy családhoz, akik pedig hozták az ismerőseiket. De egészen mások a városi környezetben élő cigányok, mint a falusiak. Itt a nagyvárosban sok a szirénhang: kocsmák, játéktermek, plázák, nagy a csábítás, a fogyasztói szemlélet nagyon megrontotta őket, mint általában a társadalom valamennyi rétegét. A felnőttek közül egyre többen látják be, jó lenne szakmát tanulni. De vannak más motivációk is: egy 54 éves tanítványunk azért tanult olvasni, hogy az unokájának könyvből mesélhessen esténként. Ám azt, hogy eljárnak erre a tanfolyamra, én éppen olyan értékesnek tartom, mint ha dolgoznának. Hiszen ez egy olyan elfoglaltság, mikor tenniük kell valamit magukért, másokért, a tananyagban előbbre járók ugyanis kikérdezik az újakat, segítik egymást. Ez belső fegyelmet ad, rendszerességre és kötelességtudatra szoktat. Ezek az emberek nem épülnek le szellemileg, mint az otthon tévét bambuló társaik, s aki tud írni-olvasni, már nem lehet félrevezetni.

– De hogyan lehet megnyerni egy ilyen zárt közösséget, mint a cigányságé?

– Több út lehetséges. Például úgy, ahogyan egy átlagos plébánián folyik a munka, megpróbálni a templomhoz kapcsolni a testvéreket, hitoktatás, egyházi ünnepségek, rendezvények keretén belül. Mi azonban egy preevangelizációs módszert választottunk. Azzal, hogy megtanulnak írni-olvasni, kapcsolatba kerülnek az igével, a szóval, szakrális és profán értelemben is. Pontosan tudják, hogy ez egy keresztény alapokon álló kezdeményezés, a Jóisten iránti szeretet, és az Ő emberszeretete az, ami idehozott minket. Ahogyan mondani szoktam nekik, Jézus az én barátom, és bemutatom őt nektek mint barátaimnak. Mikor együtt vagyunk, imádkozunk, meghívom őket zarándoklatra, vagy felajánlom nekik, hogy végezhetünk házszentelést, ezekre nagyon nyitottak. A cigányság vallásos beállítottságú nép, szeretik a karizmatikus formákat, például az áldásosztást. Egy cigány találkozón az istentisztelet után történt, hogy áldásért ki lehetett jönni hozzám az oltár elé. Ott döbbentem rá, nem elég a szokványos mondat, hogy „Áldjon meg téged az Úr, az Atya, a Fiú, Szentlélek nevében, Ámen”, hanem beszélgetni kell. A fiatalasszonytól, aki először odajött hozzám, kérdeztem: „hány éves vagy?” „Tizennyolc.” „Van férjed?” „Igen, van egy gyerekem is, beteg.” Kiderült azért jött áldásért, hogy gyógyuljon meg a kisfia. Odalépett hozzánk a férje is, akkor elmondtam: „nézd Istenem, itt van ez a kedves asszony, nézd, a férje mennyire szereti a családját, erősítsd meg őket, add, hogy gyógyuljon meg a kisfia”. No, mikor a mondandóm végére értem, hát azt látom, hogy a férj, egy marcona cigány ember, áll megrendülten, tele hittel, áhítattal attól, hogy ő részt vesz ebben a szent cselekményben, és potyognak a könnyei. Az asszonynak aztán jöttek a barátnői, kérdeztem tőlük, mit akartok? Azt felelték, nekünk is csinálja azt, amit nekik. Így órákon keresztül csak áldottam. Fantasztikus, mennyire meg lehet őket érinteni. A család éppen ilyen fontos az életükben. Bármilyen ellenségesen áll hozzám egy cigányember, ha a családjáról, rokonairól kezdünk el beszélgetni, rögtön nyitottá válik, abban a pillanatban feltolulnak benne az ősi érzések, ösztönök, az, hogy a családjáért a lelkét odaadná.

– Kicsiben jól működik a Szeretetiskola programja. De hogyan lehetne ezeket a bevált módszereket beemelni a hazai intézményrendszerbe?

– Szeretnénk a képzést akkreditáltatni, mert ez elengedhetetlen lenne, hogy pályázhassunk, ugyanis sem az állam, sem az egyház nem szán ránk egy fillért sem, csak külföldről érkeznek pénzadományok Egyelőre azonban nincs eredmény. De fontos lenne az is, hogy a magyarok megismerjék ezt a népet, például úgy, hogy cigány népismereti tantárgyakat oktassanak az iskolákban. Mivel más kultúráról van szó, sok félreértés adódik. Elmondok egy történetet. Volt egy nagyon tehetséges, éles eszű tanítványunk, egy cigánylány, aki állami gondozott volt, és mikor levizsgázott az általános iskolai tanagyagból, elhatározta, hogy dajka lesz. A tanfolyamra azonban nem akarták felvenni, mert az első alkalommal egy kivágott, finoman szólva merész ruhában, két karján, a derekán tetoválásokkal állított be. Pedig nem volt más szándéka, csak az ő fogalmai szerint csinos lenni. A tanfolyam szervezői meg kétségbeesve hívtak minket, hogy ezt a lányt nem lehet így gyerekek közé engedni. A kolléganőmmel leültünk vele beszélgetni, s mondtuk, Mária, nem akarunk magából apácát csinálni, de legalább egy derékig érő fehér blúzt vegyen fel. No, nem is volt aztán semmi probléma, a lány kitűnőre végezte az iskolát. Ezért is fontos a korai szocializáció, az óvoda, ahol el lehet elsajátítani a közösségi gondolkodás, viselkedés szabályait. A szociális segélyezési rendszert is meg kellene változtatni, a hátrányos helyzetűek esetében például a segélyt ahhoz kellene kötni, hogy míg a gyerek az óvodában van, az édesanyja járjon gazdasszonyképzőbe, ahol életvezetési tanácsokat kapna, megtanítanák hogyan kell beosztani a pénzt, tervezni, a jövőben gondolkodni. De ahhoz sem kell óriási pluszköltség, hogy például a cigány tanulókból álló alsó tagozatos osztályokba dadusokat fogadjanak, mint Gyöngyösorosziban: az ottani általános iskolában minden osztályban volt egy cigány asszony, aki vigyázta, irányítgatta a gyerekeket. Míg magyarázott a tanító a táblánál, a kisgyerek fegyelmezését a cigányasszony oldotta meg.

– Ezek szerint nem az integrált oktatáson keresztül vezet az út a felemelkedéshez?

– Nem csak az integrált oktatáson keresztül! Ez főleg akkor káros, ha minden áron erőltetik A cigány gyerekek szabadabban nevelkednek otthon, mint a magyarok, s ha bekerülnek egy poroszos oktatási intézménybe, nagy valószínűséggel ki is fognak esni. De nem azért, mert ostobák, hanem mert nem bírják a kötöttséget. Tudomásul kell venni, hogy vannak mentalitásbeli különbségek. Ezért egy szabadabb mozgásteret engedő pedagógiára volna szükség, ügyes, szívós pedagógusokkal. Amilyen például keresztény alapokon álló Don Bosco-i modell, amely a szeretettel irányított nevelésre épül, az öröm, a vidámság légkörében működő és kiteljesedő emberalakító programra. S majd negyedik osztálytól, mikor megszokták, hogy teljesíteni kell, el kell végezni a feladatokat, akkor lehetne integrálni őket. Egyébként ezt nemcsak én mondom, mielőtt rám sütnék a rasszista, szegregáló pap bélyegét, hanem Choli Daróczi József is, az ismert cigány költő. Az erőltetett integráció csak arra jó, hogy mesterségesen keltsék a fesztültséget a többség és a kisebbség között.

– Ön szerint kit terhel a felelősség a cigányság mostani helyzetéért?

– Ha egy társadalom gazdasági, politikai téren rendben van, nincs rasszizmus, vagy kirekesztés. Ma viszont azt látjuk, hogy bizonyos érdekcsoportok, akik ezt a gazdasági válságot előidézték, a saját pozíciójuk megtartása érdekében manipulálják a társadalmat, és ehhez eszközként használják a cigányságot. Ez a rákfenéje a társadalmunkban kialakult ellentéteknek. A cigány vezetők többsége fizetett embere e politikai csoportoknak, ők mind népük árulóivá váltak. A cigány kisebbségi önkormányzatok nagy részében egy-két elemivel rendelkező, erőszakos vezetők vannak pozíciókban, akik maffia-módszerekkel kézbe vették a falujuk sorsát, nekik köszönhető például a sok helyütt működő uzsorarendszer. De a politika nyomorította meg az egészségügyi rendszerünket is, amelyben a cigányok vannak a legnagyobb hátrányban, hiszen eleve tíz évvel előbb halnak meg, mint mi. Egy igaz cigány vezetőnek a nagy egészségügyi liberalizáció alatt torkaszakadtából ordítania kellett volna, hogy ha van Magyarországon rasszizmus, akkor ez az! Egyébként meggyőződésem, hogy a multiknak, és az őket kiszolgáló politikai erőknek érdekük, hogy tudatlanságban tartsák a cigányság jó részét, hiszen a gondolkodó ember kérdéseket tesz fel, a lezüllesztett tömeg viszont jó rabszolgának. De ennek a játszmának nem csak a cigányok, a magyarok is áldozatai, a többségi társadalmat lezüllesztik a cigányság szintjére, a cigányokat pedig mélynyomorban tartják. Ezért is lenne fontos azokat a fiatal cigány értelmiségieket támogatni, helyzetbe hozni, akik még nem fertőződtek meg a politikától.

Farkas Anita, Szentei Anna

HOFHER JÓZSEF S. J.

1953-ban született Budapesten

1971-ben a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban érettségizik

1981-ben a Budapesti Hittudományi Akadémián végzi teológiai tanulmányait. Mint világi pap a Székesfehérvári Egyházmegyében végez szolgálatot

1992-ben lép be a jezsuita rendbe, dolgozik Szegeden, Miskolcon, Budapesten és Csobánkán

2000 óta vesz részt cigánypasztorációban

2007-ben a Semmelweis Egyetem Mentálhigiénés Intézetében végez családterápiás szakon