Ma már szinte bizarrul hangoznak azok az ígéretek és fogadkozások, amelyeket tavaly ősszel, a liberálisok huszadik születésnapján mondott a párt elnöke. Fodor Gábor beszédében szabadelvű fordulatot ajánlott a gazdaságpolitikában és a környezetvédelemben, és azt indítványozta, hogy tegyék az SZDSZ-t a huszonévesek pártjává. Azt állította, hogy „Magyarország bajban van, ezért jobban, mint valaha, szüksége van a szabad demokratákra.”

A vég kezdete

2009. június 7-e épp az ellenkezőjét bizonyította. A szabad demokraták koporsójába újabb szög került, és létezésük immár nem oszt és nem szoroz a magyar demokrácia jövője szempontjából. Azt viszont már sokkal nehezebb megmondani, hogy hol tévesztették el az utat. Ha egyáltalán eltévesztették, és a párt nem eleve a bűnben fogant, magában hordozva a bukást és elmúlást.

Utólag sokszor egyszerűnek tűnik minden. A 70-es évektől szerveződő ellenzéki csoportok egyikéből 1988 májusában létrejött Szabad Kezdeményezések Hálózatát és az ugyanezen év novemberében belőle kinőtt SZDSZ-t a rendszerváltozás éveiben a lázadás, a siker, a szakértelem, a tettrekészség, a modernitás aurája lengte körül. A szamizdat Beszélő szerkesztése és terjesztése, számos nemzeti sorskérdés felvetése, a kerekasztal-tárgyalásokon való részvétel, a négyigenes népszavazás eredménye, a harcias antikommunizmus mind erősítette ezt a képet. És ha az MDF győzelmét 1990-ben tragédiaként is élték meg, az országgyűlési választásokon megszerzett több mint egymillió voks, Göncz Árpád köztársasági elnökké és Demszky Gábor főpolgármesterré választása, a nagyvárosokban aratott elsöprő győzelmük önmagáért beszélt.

Nagyon éles szemű volt ekkor az a megfigyelő, aki (akár már a taxisblokád idején, sőt korábban) felfigyelt az ekkor még rendkívül képlékeny politikai palettán kialakuló és máig létező törésvonalakra, a doktriner és az önmagukat tévedhetetlennek tartó, a társadalom megjavítására törekvő liberálisok fundamentalizmusára, a népi-nemzeti oldallal való következetes szembenállásukra, és az össznemzeti ügyek iránti egyre fokozódó érzéketlenségükre.

1994-ben, négy év ellenzékiség után számszerűen ugyan megőrizték szavazótáborukat, de a magasabb részvétel miatt parlamenti mandátumaik közel negyedét elvesztették. A legnagyobb törés ekkor következett be: az MSZP-vel kötött koalíció, a Horn-kormányban való részvétel, a Bokros-csomag melletti markáns kiállás, a Tocsik-ügy végül azt eredményezte, hogy szavazóik kétharmadát elveszítették. Ezután azonban úgy tűnt, a megtartott 300-350 ezer SZDSZ-szavazóra bizton számíthatnak: 1998-ban, majd négy és nyolc évvel később is kitartottak a liberálisok mellett. Egészen Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választásáig, ekkor ugyanis rohamléptekkel kezdődött meg a liberálisok megsemmisülése.

A hangzatos ígéreteket és a Kóka János-féle „Dübörög a gazdaság”-kampányt először 2006 júniusában a Gyurcsány-csomag bejelentése, majd az őszödi beszéd kiszivárgása nullázta le, az SZDSZ egészségügyi miniszterei, Molnár Lajos és Horváth Ágnes kudarcai és a tavalyi szociális népszavazás pedig tovább amortizálták a pártot.

A paradigma bomlása

A liberálisok sorsa ekkorra már összenőtt az MSZP-ével, és bizonyos értelemben Gyurcsány Ferencnek is köszönhető a szabad demokraták összeomlása. Ezt maga Kóka János hangoztatta, amikor azt rótta a szocialisták és különösen a volt kormányfő szemére, hogy minden liberális témát és programpontot elszívott előlük, és szavakban liberálisabb volt a liberálisoknál.

Gyurcsánynak biztosan voltak az SZDSZ gyengítését célzó tervei. Emlékezetes: 2003 őszén, amikor a szabad demokraták az előző évben elért gyenge országgyűlési választási eredmény ellenére az Orbán-kormány megbuktatása és a parlamentbe való bejutásuk miatt rendkívül optimistán ünnepelték megalakulásuk 15 éves évfordulóját, a születésnapi bulin egyetlen szocialista politikus jelent meg. Gyurcsány Ferenc akkori sportminiszter.

Ahogy napjainkban a párt prominensei és meghatározó alakjai menekülnek a pártból, és születnek az SZDSZ-ről írt, egyelőre azért még korainak tűnő nekrológok, a rekviem mondása közben lassan kirajzolódik a szabad demokraták legendáriuma is. Talán ebből érthető meg leginkább az ő húsz évük: abból a képből, amelyet ők rajzoltak fel saját maguknak saját magukról.

Ez a világkép egyenes vonalat húz az 1970-es évektől 2009-ig, a gyökereket pedig a demokratikus ellenzék mellett az 56-osokban véli felfedezni, sőt visszamegy a „liberális elődökhöz”, Eötvösig, Deákig, Kossuthig, illetve a polgári radikálisokig és Bibóig. A közép-európai régióban szinte egyedülálló, a parlamenti ciklusokat kitöltő stabil négyéves periódusok létét, a kormányválságok kis számát szintén a maga politikájából eredezteti, többek között az 1990-es MDF–SZDSZ-paktumból vezeti le, és a pártot egyébként is a demokratikus átmenet motorjának tartja. Büszke az SZDSZ szája íze szerint végrehajtott privatizációs stratégiára, az euroatlanti külpolitika és az emberi jogok védelmének következetes képviseletére és a 90-es évek második felének gazdasági sikereit is egyértelműen a liberális politikának tulajdonítja. A magyarországi modernizáció felgyorsítása mellett sikeresnek ítéli a párt szomszédságpolitikáját, és hangoztatja, hogy két évtizede küzd a Kádár-rendszerben jogellenesen keletkezett dokumentumok nyilvánosságáért. A meg nem értett jóakarók és liberális hazafiak végül a maradi magyar lakosság és a retrográd jobboldali erők szervezett ellenállásán véreznek el, és a világgazdasági válság hullámai is a lehető legrosszabbkor csapnak össze a fejük felett, ezzel a szabadság és a szolidaritás, a gazdasági racionalitás magyarországi esélyei is csökkennek, a bal- és jobboldali populizmuséi pedig nőnek – zárható a legendárium.

Persze léteznek kritikusabb hangok is, és akadnak mai és egykori szabad demokraták Pető Ivántól Tamás Gáspár Miklóson át Bauer Tamásig, akik elismerik tévedéseiket. A mai napig nem egyértelmű az 1994-es koalíciókötés megítélése (bár nem söpörhető szőnyeg alá a tény: akkor elsöprő többséggel szavazták meg a liberálisok), és elismerik, hogy a 2002. évi Medgyessy-féle száznapos program felelőtlen osztogatásában való részvételtől kezdve tevékenyen, sőt döntő mértékben részt vettek az ország padlóra juttatásában. Ezt persze nehéz is tagadni, és azt az önkritikára a mai napig nem vagy alig hajlandó kemény mag (Demszky Gábor, Magyar Bálint, Eörsi Mátyás, Kóka János és mások) is pontosan tudják, hogy a tavaly kirobbant küldöttgyűlési botrány, vagy az idei, a Jobbikot több százalékkal erősítő, elhibázott EP-választási kampány tízezernyi szabad demokrata szimpatizánst távolított el az SZDSZ-től.

A párt nem volt képes a megújulásra sem. Míg a többi parlamenti párt színeiben már politizálnak azok, akik a rendszerváltozás éveiben (leginkább a koruk miatt) még a közelében sem lehettek mai feljebbvalóiknak, az SZDSZ irányítói a legutóbbi időkig ugyanazok maradtak, legfeljebb a kilépők esetében figyelhető meg lemorzsolódás. A változatlanság megdöbbentő. 1990-ben Budapesten az egyéni választókerületekben indult többek között Szent-Iványi István, Béki Gabriella, Eörsi Mátyás, Bauer Tamás, Tamás Gáspár Miklós, Demszky Gábor, Magyar Bálint, Pető Iván, Mécs Imre, Hack Péter, Kőszeg Ferenc, Tölgyessy Péter és Iványi Gábor. Az 1999-ben alakult Új Generáció csődöt mondott, és az SZDSZ legfeljebb a kívülről jött Kóka Jánost vagy Horváth Ágnest, Gusztos Pétert és John Emesét tudja felmutatni azoknak, akik az új SZDSZ-nemzedéket keresik az első vonal hátterében. Szegényes felhozatal, negyedik kategória.

Magyarország lomtalanítása

A neoliberalizmus vádjával való hiábavaló küzdelem, a szellemi kiüresedés évei közepette is persze számos olyan szabad demokrata tettet találni, amelyek előrevitték az ország szekerét, szakpolitikai és szimbolikus politikai kérdésekben egyaránt. A „rendszerváltásban vitt történelmi szerep”, a „szélsőjobboldallal szembeni következetes harc” vagy a „nyugatos külpolitika képviselete” mellett például tény, hogy megakadályozták Szili Katalin köztársasági elnökké választását, bevezettették a diplomás minimálbért, sokat tettek az internetelérhetőség országos növekedésért és a számítógép-ellátottságért, az országos infrastruktúra fejlesztéséért.

Hosszú évekig a párton belül is példaértékű demokratikus verseny volt, a rendszerváltás hajnalán az SZDSZ-ben még a Liberális Konzervatív Unió és a Szabadelvű Kör küzdött egymással, és átlagosan kétévente cseréltek pártelnököt. Más kérdés, hogy sokan éppen a centralizáció hiányát, majd az SZDSZ-nek a tömegpártból fokozatosan kialakuló budapesti és városi elitpárt jellegét okolják a belső problémák felhalmozódásáért és a most tapasztalható széthúzásért.

Ám a mérleg másik serpenyőjében jóval nagyobb súlyok sorakoznak. Miniszterelnök (Medgyessy Péter) és SZDSZ-elnök (Retkes Attila) is beszélt már nyíltan a párt kapcsán korrupcióról. A 2004-es és 2008-as népszavazások kampánya vagy Gergényi Péter főpolgármesteri kitüntetése a 2006. őszi tüntetések brutális és jogszerűtlen leverése után nemcsak a párt elemi nemzeti elkötelezettségét, de az emberi jogok és a demokrácia kérdésében vitt elvi álláspontját is hiteltelenítették. Az ország versenyképességének tragikus romlása, eladósítása, a gazdasági-pénzügyi szuverenitás részleges elvesztése, Gyurcsány Ferenc hosszú éveken keresztül történő lankadatlan támogatása pedig a legendás „szürkeállomány” szakértelmét kérdőjelezte meg.

A történelem szemétdombjára egykor jól működő és értékkel teli tárgyak is kerülhetnek. Csodaautók és számítógépek, csúcsminőségű bútorok vagy éppen ruhaköltemények köthetnek ki a roncstelepen vagy a kukában. Milliók hitték húsz, de még tizenöt évvel ezelőtt is, hogy az SZDSZ más. Más, és a jó értelemben más. Más és jobb, mint az állampárt utódszervezete, az MSZP és más és jobb, mint a nemzeti-konzervatív oldal. A szabad demokraták újra és újra, háromszor is lehetőséget kaptak a bizonyításra, a kormányzati munkában való részvételre, az ország felemelésére. Nem éltek vele, sőt. Nem is lehet más a sorsuk, mint a pusztulás. Az SZDSZ mai fagyott, lebénult, szétszakadt állapota már csupán annak felismerése, hogy nincs visszaút.

Monostori Tibor

Mérföldkövek

1988. május 1. Létrejön a Szabad Kezdeményezések Hálózata.

1988. november 13. Megalakul az SZDSZ.

1989. november 26. A „négyigenes” népszavazás.

1990. március–április Az országgyűlési választások eredményeként az SZDSZ a második legnagyobb frakciót alakíthatja a parlamentben.

1990. április 29. MDF–SZDSZ-paktum, az SZDSZ jelölheti a köztársasági elnököt (Göncz Árpád).

1990. szeptember–október az önkormányzati választásokon Demszky Gábor lesz Budapest főpolgármestere.

1990. október 25. A taxisblokád első napja.

1994. június 24. Az MSZP–SZDSZ-koalíció aláírása.

1997. április-május Pető Iván a Tocsik-ügy miatt lemond a pártelnökségről, utódja Kuncze Gábor lesz.

1999. október 30. Létrejön az Új Generáció, amely később a párt ifjúsági tagozata lesz.

2004. augusztus-szeptember Az SZDSZ tevékeny szerepet vállal Medgyessy Péter kormányfő megbuktatásában és Gyurcsány Ferenc hatalomra juttatásában.

2004. december 5. Népszavazás a kettős állampolgárságról és a kórházprivatizációról.

2006. június 9. Megalakul a második, Gyurcsány Ferenc vezette koalíciós kormány.

2008. március 9. Népszavazás a kórházi napidíjról, a vizitdíjról és a képzési hozzájárulásról.

2008. április 27. A párt rendkívüli küldöttgyűlése úgy dönt, az SZDSZ kilép a koalícióból.

2009. június 7. Az európai parlamenti választáson a párt a szavazatok 2,16 százalékát szerzi meg.

Húsz év, négy kormány

HORN-KORMÁNY

Fodor Gábor

művelődési és közoktatási miniszter, 1994–1995

Magyar Bálint

művelődési és közoktatási miniszter, 1996–1998

Kuncze Gábor

belügyminiszter, 1994–1998

Lotz Károly

közlekedési, hírközlési, vízügyi miniszter, 1994–1998

MEDGYESSY-KORMÁNY

Magyar Bálint

oktatási miniszter, 2002–2004

Kóródi Mária

környezetvédelmi és vízügyi miniszter, 2002–2003

Persányi Miklós

környezetvédelmi és vízügyi miniszter, 2003–2004

Csillag István

gazdasági és közlekedési miniszter, 2002–2004

Kovács Kálmán

informatikai és hírközlési miniszter, 2002–2004

ELSŐ GYURCSÁNY-KORMÁNY

Kóka János

gazdasági és közlekedési miniszter, 2004–2006

Magyar Bálint

oktatási miniszter, 2004–2006

Persányi Miklós

környezetvédelmi miniszter, 2004–2006

Kovács Kálmán

informatikai és hírközlési miniszter 2004–2006

MÁSODIK GYURCSÁNY-KORMÁNY

Kóka János

gazdasági és közlekedési miniszter, 2006–2007

Kákosy Csaba

gazdasági és közlekedési miniszter, 2007–2008

Molnár Lajos

egészségügyi miniszter, 2006–2007

Horváth Ágnes

egészségügyi miniszter, 2007–2008

Persányi Miklós

környezetvédelmi és vízügyi miniszter, 2006–2007

Fodor Gábor

környezetvédelmi és vízügyi miniszter, 2007–2008