A gáborok (a „kalapos gáborok” vagy „gábor-cigányok”) nem tagjai a magyar népnek, őshazájuk távol esik a miénktől, más az életmódjuk, ruházatuk és szokásaik, mégis részei örökségünknek. Erdély sajátos színfoltjai; befogadtuk őket és történelmünkhöz tartoznak. Őshazájukat pontosan nem ismerjük; nagy valószínűség szerint India északnyugati részéből költöztek több hullámban Európába, és egy sajátos csoportjuk Erdélyben talált új otthonra. Nagy részük már a XV. században beilleszkedett a magyar társadalomba; erre utal Hunyadi Jánosnak besztercei grófként 1455-ben kiadott oklevele, amelyben néhány cigányt birtokukon telepített le és megtiltja bármiféle háborgatásukat. A hálás cigányok a Hunyadiak, majd később a Barcsayak birtokának jó működéséhez szakszerű fémmunkával járultak hozzá.

Erdély nagyvárosai – Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben – magisztrátusának oklevelei bizonyítják hasznos alkalmazásukat. Ellátogattak ugyan Magyarország nagyobb városainak vásáraiba (Szegedre, Debrecenbe, Békéscsabára stb.), később Európa más országaiba (Franciaország, Svájc, Ausztria) is eljutottak, de mindig hazatértek. Erdélyben kétféle cigányság él; az egyik csoportot a falvak „házi cigányként” tartanak számon, a másik pedig a gáborok nemzetsége. Amíg a „házi cigányok” elvesztették ősi cigány kultúrájukat, addig a gáborok mindezt megtartották; nyelvüket, öltözködésüket, viselkedésüket és szokásaikat; ragaszkodnak nyelvükhöz és hagyományaikhoz.

„Gábornak” csak az számít, akinek szülei, rokonai és házastársa is „gábor”. Családi ünnepeiket télen tartják, ekkorra mindenhonnan hazatérnek. Érdekes a gáboroknak a magyarsághoz való kötődése; sohasem támogatják a román politikai pártokat, mindig a magyarsághoz tartozónak vallják magukat.

Nagycsaládjaik együtt élnek, igyekeznek minél nagyobb és impozánsabb házakat építeni, ahova a Magyarországon vagy külföldön végzett munka után mindig visszatérhetnek. Leggazdagabbak a Maros megyei gáborok, a „telunék”, szemben a szegényebb kelet-erdélyi „felföldiekkel”, az oprunékkal. A helyiek megbecsülik és szeretik őket; még a boltokban is vásárolhatnak hitelre, mert a kereskedő tudja, hogy tartozásaikat mindig megfizetik. Általában elkülönülnek környezetük magyar vagy román lakóitól, hiszen gazdagok és erős az összetartozás- és a hagyománytudatuk. Helyhez nem kötött szabad mesterségeket űztek; legfontosabb tevékenységük a bádogosmunka volt.

Többnyire az adventista (szombatosok) szektájához tartoznak; egyistenhívő, vallásos emberek. Hitük érdekében leszoktak az alkoholfogyasztásról és a dohányzásról. Lehetőségeik szerint minden szombaton eljárnak az adventista imaházba, hiszen a vallás kapcsán ugyanolyan közösségbe kerültek, mint családjuk körében. Korán megismerkedtek a katolikus és a református vallással, de a hitelvekkel sohasem voltak tisztában, hiszen ősi istenképüket ezek a vallások nem támasztották alá.

A gábor nemzetségek között létezik egy ranglista, amely szabályozza, hogy a házastársak közel azonos társadalmi fokon állókból kerüljenek ki. Jól ismerik az egymástól távol lakó nemzetségeiket is és házasságkötéskor sokszor több száz kilométert is megtesznek. A család igen fontos számukra, ha megtehetik, a családtól távol dolgozó férfiak hét végére hazatérnek.

Munkát nem kell keresniük, mert szeretik megbízhatóságukat, így a környék lakói kézről kézre adják őket. Valamikor maguk dolgozták fel a bádogot eresznek és másnak; ez ma „készen” kapható, ezért ez a szakmájuk csökkenni látszik. A munkánál nem csalnak, mert „Istennek a tisztességes munka tetszik, ők meg szakemberek, jó munkát végeznek, amit meg is kell fizetni”.

Bizonyos kulturális elemek – a nyelv, a vallás, a rítusok és az ezekből fakadó viselkedési formák – számukra a fennmaradást és az együttmaradást jelentik. Évszázadok óta kétnyelvűek; az idősebb gáborok székelyes magyar akcentusával szemben a fiatalabbak hanglejtése mesterkéltebb és régies. Példát mutatnak arra, hogy az értékrend alapja a gyökerek ismerete és megtartása.

Hankó Ildikó