Mindenben a harmóniát keresem

– Mi inspirálta a Hajadonok című darab megszületését?

– Régi barátság fűz ifj. Csoóri Sándorhoz, akivel több közös munkánk volt már. Rajta keresztül ismertem meg a párját, Caussannell Izabellát, aki Orbay Lillával Ephemere néven hozott létre saját zenei formációt, az ő zenéjük, egyéniségük és dalaik hangulata ihletett meg, így jött az ötlet, hogy velük készüljön egy előadás.

– A darab középpontjában a női princípium, a nőiség áll: férfiként nagy kihívás volt erről a témáról gondolkodni?

– Koreográfusként sok előadásomban foglalkoztam a nőiséggel, az egyik kritika egyenesen úgy fogalmazott, hogy szeretek a néptáncos lányaimból nőket varázsolni. Több női témájú koreográfia van mögöttem, de ennek ellenére minden ilyesfajta munka embert próbáló, hiszen a női lét olyan izgalmas mélyrétegeivel találkozom, amelyek jócskán adnak töprengenivalót. Az alkotási folyamat sosem egyszerű, főleg ha erős egyéniségekkel, egészen másféle karakterű és másféle műfajban alkotó művészekkel fog közös munkába az ember – elsőre talán meg sem találja velük a közös nyelvet. Ennél a darabnál az volt az izgalmas, hogy a négy lány közül hárman nem szoktak hozzá a színpadi mozgáshoz, az énekesek sokszor csak egy mikrofon előtt állva vannak jelen a színpadon. Komoly kihívást jelentett tehát számukra a mozgás és az, hogy megértsük egymást: mit miért kérek tőlük, vagy hogy egy-egy mozdulat, egy-egy színpadi kép miért születik meg, és hogyan csatlakozik az előadás dramaturgiájához. A lányok nemcsak nőiségük, hanem életkoruk okán is távol állnak tőlem, ők már egészen más generációt képviselnek, mint én; már csak ezért is izgalmas volt a közös munka. Alapvetően alkalmazkodó típus vagyok, fontosnak tartom, hogy a művészek jól érezzék magukat a próbateremben. Mindenben a harmóniát keresem, és ez a próbatermi munkára is igaz: tiszta, érzékeny, inspiratív közegben szeretek dolgozni.

– Koreográfusként van egy erős víziója, pontosan tudja, mit szeretne végeredményként látni a színpadon, vagy a kezdeti ötlet képlékeny, mindvégig alakul és változik?

– Valóban él bennem egy nagyon erős vízió arról, hogy honnan hová szeretnék eljutni az előadás folyamán. Én abban hiszek, hogy érzetekre, képekre építkezve is megszülethet egy előadás, amit azonban nehéz szavakra lefordítani, ahogyan egy táncmozdulatot is elég nehéz szóban elmagyarázni egy olyan előadónak, akinek nem a mozgás az anyanyelve. Ennek ellenére apróbb kitérőkkel, de végső soron gördülékenyen készült az előadás.

– A szereplők különböző művészeti területekről érkeztek: e műfaji sokféleséget hogyan lehetett összeszőni a színpadon?

– Caussannell Izabella énekes, a színművészetire felvételizett, így a verbalitás sincs tőle távol, Vrencsán Anita népdalénekes, aki Gyimesből érkezett a próbaterembe, Kovács Anita a Duna Művészegyüttes táncos szólistája, Orbay Lilla dzesszénekes, és zongorázik is a darabban. Tehát próza, ének, zene és tánc egyszerre van jelen a színpadon, ez az eklektika kicsit reflektál a minket körülvevő, zaklatott világra. Ám e sokszínűségen belül igyekeztem egészséges harmóniát teremteni és bebizonyítani, hogy különböző műfajokban alkotó, különböző karakterű emberekkel is meg lehet találni a közös hangot.

– Mi a jelentése a négyes számnak?

– Az égtájak, az évszakok, ezen keresztül az idő és a természet változása mind benne rejlik a négyes szám misztériumában. A darab egyébként eredetileg a Négy nő munkacímet viselte, de úgy éreztem, hogy oldani kell ezt a kissé merev címet, és leszűkíteni a témát a hajadonságra.

– Tudatosan keresi, tágítja a műfaji határokat?

– A Duna Táncműhely lételeme a kísérletezés, alkalmat ad arra, hogy olyan dolgokat is kipróbálhassak koreográfusként, amelyekre korábban nem volt lehetőségem. A Duna Művészegyüttes művészeti vezetőjeként veretes színházi produkciókat készítünk, míg a Duna Táncműhely lehetővé teszi, hogy kedvemre kísérletezzem a különböző színházi formákkal. Ezek kiforrott változatai ugyanakkor a nagy együttes darabjaiban is megjelennek.

– Nehéz koreográfusként minduntalan megújulni?

– Az egyik legnehezebb dolog egy alkotó ember számára, hogy mindig valami újat hozzon, ne csak témában, hanem a formát tekintve is. Talán ezért is érdekelt ez az újszerű megközelítés, hogy az előadást egy népdal-, egy dzsesszénekesre, egy színészre és egy táncosra komponáljam.

– És mi minden inspirálhatja egy következő darab megszületését?

– Bármi. Húszéves lehettem, amikor izgatni kezdett a koreográfiai munka. Bármilyen téma jött szembe velem, legyen az vers, zenemű vagy képzőművészeti alkotás, koreográfiában, azaz színpadi képekben, mozdulatokban gondoltam tovább. Örökké darabokban gondolkodom.

– A Duna Táncműhely műfajok határán alkotó társulatként jóval szabadabban értelmezi a néptáncot, mint a kizárólag a szigorúan vett hagyományt színpadra állító együttesek. Hogy látja, a megújulás elkerülhetetlen, azaz enélkül elöregedne, elkopna a színpadokról ez a műfaj?

– A színpadi néptánc bizonyos értelemben kanonizálódott, kialakult egyfajta kötelező forma, hogyan is kell néptáncot színpadra tenni. Én ez alól a kötöttség alól próbálok kibújni. Ha autentikus néptánc-koreográfiát állítok színpadra, akkor is azt keresem, milyen gondolatok kötik össze a táncos anyagot a mai világgal. A Duna Táncműhely esetén még ki tudok lépni a kissé megcsontosodott keretek közül, például úgy, hogy a néptáncos anyagot keverem más műfajokkal. Dolgoztunk már együtt a Szent Efrém Férfikarral vagy a Budafoki Dohnányi Zenekarral, sőt, kortárs táncművészekkel is, és ez a közönség szélesebb körű megszólítására is lehetőséget ad. Ugyanakkor látom, hogy sok fiatal, tehetséges koreográfus is új utakat keres, szintén nagyon izgalmas, innovatív produkciókat készít, vagyis mára nemhogy elöregedett volna, hanem erős és virágzó műfajjá vált a színpadi néptáncművészet.