Néhány hónapja a kolozsvári Krónika adott hírt arról, hogy a Nagyváradon álló, egykori fejedelmi palota négy épületrészének felújítására tervek készülnek, amelyekben szerepel majd a királysírokat és az egykori székesegyház romjait bemutató szabadtéri múzeum ismertetése is.

A projektre a nagyváradi önkormányzat a Regionális Operatív Program keretében pályázna, miután tavaly csaknem 11 millió eurót nyert a vár nyolc épületének korszerűsítése. A két pályázattal összesen 23-25 millió eurót fordítanának nagyszabású terveikre. Mivel pontos korai története sem ismert a várnak, még az is lehetséges, hogy érintetlen sírra találnak szerencsés váradi régészek.

Egyelőre azonban úgy tűnik, az uniós forrásból megvalósuló várrekonstrukció részeként csupán a komplexum külső épületeit újítják fel, a belső várudvart csak többéves csúszással rekonstruálják, s majd a csatornázási munkák részeként a templom és a hajdani királysírok végleges feltárása is lehetségessé válik.

Hazánkban a magyar királyokat máig sem részesítették az őket megillető végtisztességben. Az éppen véletlenül előkerült földi maradványokat gyakorta méltatlan módon temették el, azonosításuk is várat magára. Pedig különösen az Árpád-ház és az Anjou-ház királyai tették az országot Európa nagyhatalmává már az államalapítás óta, sőt még előtte is, Géza és Árpád fejedelem – a dinasztiaalapító – jóvoltából. Történelmünk honfoglalás előtti időszakait vizsgálva, teljesen nyilvánvaló, hogy nem az Európába érkező magyarok voltak pogányok, hiszen őseink a kezdetektől „egyistenhívők” voltak, szemben a „kulturált” Európában élő bármelyik etnikummal, például a görögökkel, a rómaiakkal, a germánokkal és sorolhatnám tovább a sokistenhívő „európaiakat”. Fejedelmeink már úgy nevelték vezetőnek szánt utódaikat, hogy megismerkedjenek a kereszténységgel, sőt meg is kereszteltették őket, ahogy maguk is megkeresztelkedtek.

Királyaink temetkezőhelyükről maguk gondoskodtak, általában az uralkodói székhely mellé épített székesegyházban jelölték meg végső nyughelyüket. Kívánságukat tiszteletben tartva, hacsak valami különös kizáró ok nem volt, oda is temették őket; többüket jóval haláluk után, miután ideiglenes nyughelyükön exhumálták földi maradványaikat.

A magyar királyság területén több olyan temetkezőhely ismert, ahol több királyunk nyugszik. Köztük a legkiemelkedőbb Fehérvár, amelyet Szent István alapított, és ott tartotta a fiatal magyar állam országgyűléseit, ott őrizték a koronázási kincseket, az alakuló levéltárat, valamint ott temették el a legtöbb magyar királyt, szám szerint tizenötöt. A másik nevezetes hely Várad, Szent László városa, másodjára ide temették el a királyt, és többen ugyancsak a váradi temetkezőhelyen akartak nyugodni, a „lovagkirály” közelében. Így több királyunk sírja is itt keresendő, bár vannak köztük olyanok, akiknek temetéséről a történelmi adatok pontatlanul, félreérthetően számolnak be.

A város alapítása Szent László királyunk nevéhez kötődik, bár a Körös bal partján a X. században már állhatott egy földvár. A Szent László által alapított nagyváradi egyház első püspöke Könyves Kálmán, a király unokaöccse, későbbi király volt. Erdély Szent László uralkodása alatt épült be teljesen a magyar királyság testébe; az addig a nyugati gyepűk mentén őrködő, harcoló székelyek jó részének áttelepítése Bihar területére, majd a Keleti-Kárpátok vidékére a lovagkirály okos népesség- és országpolitikájának eredménye volt. A nagyarányú telepítéspolitika szükségessé tette egy megfelelő központ kialakítását a Sebes-Körös és a Pece-patak (régebben Hévjó-patak) közötti területen. Így helyeztette át Szent László az általa alapított püspökséget Bihar község területéről Nagyváradra.

A XI. századi alapítású székesegyház hosszú időn át szinte zarándokhellyé változott, különösen Szent László király 1095-ben bekövetkezett halálától kezdve. Igaz, a lovagkirály testét csak később szállították Váradra, mert 1095. július 29-én bekövetkezett halálakor igen meleg volt az országban, és hívei nem vállalkoztak szekérrel szállítani a tetemet Váradra. Nyitráról Somogyvár még mindig közelebb volt, így oda vitték a tetemet, mivel az ottani bencés apátságot is László király alapította Szent Egyed tiszteletére. Néhányan megkérdőjelezik a lovagkirály kétszeri temetését, de miután Bakay Kornél föltárta a somogyvári bazilikát, sőt rátalált a király valamikori nyughelyére, lassan hittek a tényeknek. II. Pascalis pápa oklevelében szó szerint ez szerepel: „László tisztelendő teste a somogyvári monostor templomában nyugszik.” Az apátság föltárása napjainkban is folytatódik. A háromhajós, háromapsziszos, félköríves szentélyzáródású, mintegy 60 méter hosszú és 24 méter széles kéttornyú bazilikát a törökök 1543–44-ben fölégették, majd lassan a monostor is elnéptelenedett.

A szentté avatást III. Béla király kérte II. Celesztin pápától 1192-ben. László sírját abban az évben felbontották, de ekkor már Nagyváradon nyugodott. Az átszállítás 1180 körül történhetett, de több lehetséges dátumot is megemlítenek; 1098-at és 1116-ot is. Nagyon megkapó, ahogy az egyik legismertebb legendában leírják azt az istenítéletet, amely szerint László király tetemével, még mielőtt az igavonókat befogták volna, a gyászkocsi magától elindult Várad felé. Szépen ábrázolja a jelenetet a Képes Krónika (1358) illusztrátora.

A szentté avatáskor kiemelt testet bíborszínű nehéz selyembe takarták, majd gazdagon aranyozott ezüstkoporsóba fektették. Fejére drágaköves koronát tettek, kezébe arany királyi pálcát illesztettek. A fényes ravatalt III. Béla király megbízásából Dénes mester készítette el, ezért III. Béla jutalmul fölszabadította a szolgasorból. Ekkor választották le a fejereklyét a testről, amelynek díszes hermát készítettek 1192–1300 között. Ebbe állkapocs nélkül tették a koponyát.

A síremlék, ahová a test többi részét helyezték, tumba alakú volt. Föléje oszlopokon nyugvó baldachin borult. Helye a főoltárral szemben lehetett és minden bizonnyal körüljárható volt. Az 1241-es tatárjárás okozta sérüléseket kis munkával kijavították, majd a templomot a XIV. században kápolnákkal bővítették, ahová sűrűn temetkeztek nemcsak a királyi ház tagjai, de bihari főnemesek és a klérus tagjai.

A váradi székesegyházba temetettek közül néhányan nem biztos, hogy valóban oda kerültek örök nyugalomra. III. András (1290–1301) királlyal férfi ágon kihalt az Árpád-ház. Első felesége Fenenna, Ziemomysl kujáviai lengyel fejedelem lánya volt, aki 1295-ben hunyt el; nyughelye vagy a budai minoriták templomában vagy a nyúlszigeti apácakolostorban, de legvalószínűbben Váradon lehet.

Magyarország felvirágzásának meghatározó királya volt Luxemburgi Zsigmond (1387–1437), aki Znaimban halt meg 1437. december 9-én. Kívánságára Magyarországra szállították, és Nagyváradon felesége, Mária királynő sírja mellé temették.

I. (Nagy) Lajos és Erzsébet királyné leánya, Mária igen nagy népszerűségnek örvendett az európai királyi házakban. Először 1379-ben jegyezték el Zsigmonddal, IV. Károly császár második fiával; a gyermeklány helyett anyja kormányzott. 1385 májusában házasságra lépett VI. Károly francia király öccsével, Lajos orleans-i herceggel, de Zsigmond kierőszakolta, hogy 1385. november 1-jén az ő felesége legyen. II. (Kis) Károly puccsa után Mária királynő uralkodott Magyarországon. 1395. május 7-én, 24 éves korában lovasbalesetben vesztette életét, majd Nagyváradon temették el.

Károly Róbert (1301–1342) az Árpádház kihalása utáni első uralkodó III. András után foglalta el a magyar trónt. Második felesége Luxemburgi Beatrix, János cseh király húga volt; 1319-ben szülés közben hunyt el, Váradon temették.

Kétséges, de inkább valószínű, hogy a váradi székesegyházban nyert nyughelyet V. István fia, a kunok által Kőrösszegen meggyilkolt IV. (Kun) László. Éjjel, álmában törtek rá Kőrösszeg várában, majd a közeli Csanádon temették el. Ide temették korábban Szent Gellért püspököt is 1046-ban. Az 1290-ben elkövetett gyilkosság után Kun László holttestét hű kancellárja, Gergely csanádi püspök – mivel testét a váradi székesegyház nem fogadta be – Csanádra vitette és a Szent György-székesegyház sírboltjába temettette. Miután a törökök, majd Török Bálint hadai törtek a városra, a csanádi sírbolt lakóit Szegedre, majd Temesvárra helyezték át, de a király sírja soha nem került elő. Egyes utalások szerint mégis Nagyváradra vitték, ahová legelőször próbálták eltemetni.

Sajnos a hajdani csanádi székesegyház területén – csakúgy, mint másutt – tudományos igényű kutatás nem folyt. Megemlítjük még az elvégzendő munkák között a Várad határában a XII. században épített váradhegyfoki premontrei apátságot.

A feltáráshoz meg kellene vásárolni a magánkézben lévő területet. Nem sokkal az apátság fölépítése után, 1131-ben ide temették II. István királyt (1116–1131). Egresen hunyt el vérhasban vagy cukorbajban. A váradhegyfoki monostort ő alapította, így valószínűleg ide temették, de az is lehet, hogy Váradra.

Hankó Ildikó