– A Szövetség mintegy húsz tagja tavaly 200 milliárd forintnyi adósságot, közel 8 millió konkrét ügyet kezelt. Ennyit adtak át a kereskedelmi bankok, nagy közműszolgáltató és telekommunikációs cégek, illetve a kis- és középvállalkozások. Mekkora összeg ez a hazai piacon?

– A Makisz tagjainak tevékenysége a magyarországi követeléskezelés mintegy 80 százalékát lefedi. A nagy tömegű lakossági ügyeket, azaz a közüzemi, a telekom, a banki ügyeket pedig szinte kizárólag a szövetség tagjai intézik. Ezekben az esetekben akár több tízezer követelés egy csomagban történő átvételéről beszélünk. Céges területen, a kis- és középvállalkozók részére végzett adósságkezelés területén van egy szövetségen kívüli szolgáltatói kör. Ők sok esetben bizonyos szakterületekre specializálódnak, például gépjármű-visszavételre. Ezek a területek speciális felkészültséget és hátteret igényelnek.

– A pénzügyi és gazdasági válság elméletileg növeli a követeléskezelő cégek eredményességét, hiszen egyre többen, egyre nagyobb adósságot kénytelenek görgetni maguk előtt. Valóban így van ez?

– Közkeletű felvetés velünk kapcsolatban, hogy ha több megbízást kapunk, az szükségszerűen jó a behajtó cégeknek. Ez nem így van. Ugyanis hiába nő az ügyek száma, ha az adósok fizetőképessége és a sikerdíjak szintje is csökken. A forint gyengülése, a törlesztőrészletek emelkedése, a munkanélküliség növekedése miatt a családokban szűkül az elkölthető jövedelem. Ráadásul a megbízók részéről évek óta a sikerdíjak csökkenése érzékelhető. Márpedig a követeléskezelő cégek eredményessége a sikerdíjhoz van kötve. A két tényező egymást felerősítve negatív hatást fejt ki, és azt fogja eredményezni, hogy megkérdőjeleződhet, hogy a követeléskezelői és –behajtási tevékenység végezhető-e egyáltalán nyereségesen. Jelentős növekedést egyébként az év eddig eltelt időszakában nem érzékeltünk. Az év elején főleg céges területen, a kkv-k körében vártunk emelkedést, arra számítottunk, hogy a válság következtében felértékelődik a cégek fizetőképességének megőrzése. Ez elmaradt, ennek az is lehet az oka, hogy a cégek bizonyos vonatkozásban óvatosabbak lettek, az értékesítés is csökkent, kevesebb tranzakció jött létre, ebből fakadóan kevesebb kintlévőség is keletkezett. Azt is látom még, hogy sok cég számára még mindig nem teljes mértékben világos és egyértelmű, hogy a követeléskezelés miért fontos és hogyan lehet azt igénybe venni.

– De világos és egyértelmű-e az önkormányzatok, a közintézmények számára? Nagyon kevés ilyen megbízójuk van, ennek nyilván oka van.

– Ezen a területen évek óta nincs változás, csak egy óvatos puhatolózás. Pedig rengeteg jogcímen rengeteg díjat szednek be például az önkormányzatok, és a nyugat-európai példákat alapul véve lenne mozgástere a követelésbehajtással foglalkozó profi cégeknek. Úgy gondolom, hogy az önkormányzatoknál jelentős javulást eredményezne, ha hatékonyabban jutnának a követeléseikhez. Mi magunk is felvettük már a kapcsolatot néhányukkal, de nemhogy áttörésről, de még növekedésről sem tudok beszámolni. Nem tudom, hogy annak érdekében, hogy javulást tudjunk elérni, minek kellene bekövetkezni. Szerintem nem a mi motiváltságunkkal van a gond. Az APEH bizonyos követeléseket képes adók módjára beszedni, és lehetséges, hogy az önkormányzatok ennek a lehetőségnek az irányába mennek el, de ez egy jóval lassabb és körülményesebb procedúra, mint egy 30, 60 vagy 90 napos beszedés, amit egy követeléskezelő cég el tud végezni.

– A Makisz saját etikai kódexszel rendelkezik és csak évi egy-két esetben kerül az etikai bizottság elé valamelyik tagjukat érintő ügy. Eszerint nem engedik a szövetség közelébe a kétes törvényességű eszközöket igénybe vevő adósságbehajtókat, megbízóik, például a kereskedelmi bankok etikusságát azonban nyilván nem véleményezhetik. Mi a tapasztalata, miként viszonyulnak a bankok a már bajba jutottakhoz?

– A banki területen egyértelműen látszik a tendencia, hogy a követeléskezelő céget egy korábbi szakaszban próbálják meg bevonni az ügykezelésbe, ami újdonság. Ez igaz a jelzálogfedezettel rendelkező hitelekre is, ami az egyik legforróbb téma. Amit a bankok csinálnak, az meglátásom szerint inkább egy megoldáskeresés. Céljuk, hogy a késedelembe esett adóshoz a lehető legrövidebb időn belül eljussunk, telefon, levél vagy pedig személyes találkozó útján, hiszen ha az érintett adós egy lakáshitel esetében egy vagy két hónapos késedelembe esik a havi részleteivel, akkor a bank a szerződés alapján akár fel is mondhatná a szerződést. Ez nem célja a bankoknak. Ha kell, a személyes látogatás során lefényképezzük az ingatlant, tárgyalunk az adóssal, úgynevezett környezettanulmányt készítünk. De ez az ő érdeke is, hiszen a banknak olyan információ kell az adóstól és az adósról, ami alapján eldöntheti, hogy abban a konkrét ügyben van megoldási javaslata a hitelfelvevőnek. Például, mert újra talált munkát, és újra tudja fizetni a részleteket, vagy át lehet ütemezni a hitelét, vagy megváltoztatni a hitel futamidejét, esetleg az adós lát lehetőséget arra, hogy megpróbálja értékesíteni az ingatlanát. Ezeket az információkat várja a bank, erre nagyon nagy szükségük van. Ha nincs semmilyen látható lehetőség, akkor ezzel az információval adjuk vissza a banknak az ügyet, és aztán dönthet arról, hogy adott esetben felmondja a hitelt. Úgy látom, hogy nincs fűnyíróelv, a bankok nem élnek a legkeményebb szankció lehetőségével. Ahol lehet, megoldást keresnek és próbálják életben tartani a szerződést. Nekünk azért is van több munkánk, mert az egy évvel korábbihoz képest jelentősen megnőtt a késedelembe esők száma, és a bankok belső stábja is túl van terhelve.

– Évek óta próbálják elérni, hogy a követeléskezelést és -behajtást törvényileg szabályozzák. Mik a legújabb fejlemények?

– A követelésvásárlás, például a faktorálás szigorúan ellenőrzött, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete égisze alá tartozik. Ebből a szempontból ez teljesen más terület, mint a követeléskezelés. A követelésvásárlás során a saját pénzemet kockáztatom, abban a hitben, hogy a befektetésem, amiért megvásárolok egy követeléscsomagot, többet fog hozni a következő években, mint amennyiért megvettem. A vásárolt követelések területén egyébként erőteljes növekedés tapasztalható, ez még intenzívebb lesz a következő fél évben vagy egy évben, főleg a banki területen. Ennek sok oka van, az egyik, hogy az árszint lényegesen csökkent, a megvásárolt követelések jövedelmezőképessége a fent említett okokból érthetően csökkent. A másik terület, a követelésbehajtás ellenben nincs szabályozva. Mi szeretnénk a behajtáshoz kapcsolódó kötelezettségeket és jogosítványokat is szabályozottá tenni. Törvényjavaslatunkat még korábban eljuttattuk a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumhoz és az igazságügyi és rendészeti tárcához is. Ezután meghívást kaptunk egy munkacsoportba, amely a lánctartozás megelőzését, illetve az erre vonatkozó törvényjavaslatot volt hivatott kidolgozni. Az elmúlt fél évben ennek a munkacsoportnak a tevékenysége a rendelkezésünkre álló információk alapján meglehetősen visszafogottá vált. Újabb fejlemény azonban, hogy a Magyar Nemzeti Bank megkeresett minket. Ők folyamatosan ellenőrzik, elemzik azokat a tendenciákat, amelyeket a banki tevékenység ilyen irányú változásai jelentenek, és banki oldalról nagyon sok információt kapnak. Néhány hete találkoztunk az MNB elemzőivel, tehát ott is figyelnek ránk és tudnak rólunk. Legutóbb pedig a Pénzügyminisztériumhoz jutottunk el, éppen a napokban jártam ott, szakállamtitkári szinten kezdődött egy egyeztetés.

– Gyakran elhangzik, hogy a lakosság hiányos pénzügyi ismeretei vezettek a nagymértékű eladósodáshoz. Ugyanakkor nagy állami és magáncégek pénzügyi szakemberei is megégették magukat a tőkepiacokon, adott esetben több milliárd forintot bukva. A bankok is körömszakadtáig védik profitjukat. Népszerű kifejezéssel élve: ki a hibás?

– Sok tényezőnek a közös eredménye az, ami most történik. Az elmúlt tíz-húsz évben ránk zúdult a fogyasztói társadalom, ami sok fejben okozott zavart. A reklámok nyomása arra ösztönzött, hogy vásároljunk újat, dobjuk ki a régit, kövessük a divatot. Nem volt elég idő, hogy erre felkészüljünk, egy egész generációt ért ez váratlanul. Olyan költekezésbe fogtak sokan, amit nem engedhettek volna meg maguknak: nagyobb lakást, autót vettünk. A másik dolog, hogy az iskolában erről semmit nem tanítottak, holott már abban a korban bárki hozzájuthat egy Junior bankkártyához, hitelkártyához, a működésével azonban koránt sincs tisztában. Nem gondolunk a tartalékképzésre, arra, hogy az, ami most van, a forintárfolyam vagy a munkahely, lehet, hogy holnap nem lesz vagy másmilyen lesz. A kollégáim nap mint nap szembesülnek azzal a jelenséggel, hogy az adós egyszerűen nem érti például a hitelkártya működését, vagy nem tudja tervezni a saját háztartásának a költségvetését. Gyakori hozzáállás, hogy „belemegyünk, és majd megoldjuk valahogy”. Nagyon üdvözlendőnek tartanám, hogyha akár már az általános iskola felső tagozatában, vagy a középiskola első éveiben lenne erre vonatkozóan külön oktatás, képzés. Ha tanár ismerőseimmel beszélek, azt tapasztalom, hogy gyakorta egy egyszerű százalékszámítás is problémát okoz tizenéves korcsoportban is. Ezen sokat lehetne javítani, és akkor szerintem az emberek felelősebben tudnának dönteni arról, hogy milyen helyzetbe hozzák saját magukat vagy a családjukat. Ne felejtsük el, hogy sok esetben a felelőtlenség egyértelműen tetten érhető a hitelfelvevő részéről. A „nem számít, vegyük meg” mentalitás.

– Sok szó esik a bankok és általában a pénzügyi szektor érzéketlenségéről. Nap mint nap találkoznak személyes tragédiákkal önök is, amikor valaki elveszti a vagyonát, vagy újabb és újabb kölcsönökbe menekül. Hol kezdődik az egyén felelőssége és hol ér véget?

– A személyes tragédiák vonatkozásában azért próbálunk mindig semlegesek maradni, mert nem vagyunk képesek arra, hogy megalapozottan megítélhessük, hogy az adott tragédiának mi volt igazából az oka. Itt ismét a személyes felelősség kérdését szeretném felvetni. Nem lehet azt mindig másra kivetíteni. Nem tudjuk megítélni, hogy amikor azt a döntést meghozta, hogy vesz egy ekkora házat, nem inkább egy kisebbet kellett volna-e venni? Nem tudjuk megismerni azokat a körülményeket, amelyek adott esetben az eladósodáshoz vezettek. Vajon mire vette fel a személyi kölcsönt? Nem tudjuk, akár egy félmilliós tévét is vásárolhatott. Mi azt tudjuk, hogy neki van egy tartozása, aláírta a szerződést, felvette a pénzt és azt nem fizette vissza. Kétségtelen tény, hogy vannak olyan ügyek is, ahol sok körülmény közös együttállása vezet szívszorító tragédiához: betegség, haláleset vagy munkanélküliség. De mi nem vagyunk, nem lehetünk abban a helyzetben, hogy ezekkel az ügyekkel érzelmi szinten foglalkozzunk. Ez nagyon megterhelné az ügyintézőket is. Mi kérdezünk, lehetőségeket mondunk el, és ha mód nyílik rá, egyezséget hozunk létre.

Monostori Tibor