A rendszerváltozáskor milliók várták, hogy hamarosan eljön Amerika. Az MSZP-féle „jóléti rendszerváltás” kezdetén, 2002-ben is sokan ebben reménykedtek. Az Újvilág valóban megérkezett, de öltönyös üzletemberek helyett segélyekre váró, vagy a kilátástalan küzdelembe belefásult, már csak „kenyeret és cirkuszt” kívánó tömegeket hozott magával. A betegség neve: Latin-Amerika.

Fent…

A Demokrata Chile példáján két éve bemutatta, hogy milyen az, amikor egy gazdasági sikertörténet mögött jelentős részben az adatokkal való bűvészkedés, egy állam gazdaságának nagyfokú deformáltsága és hatalmas jövedelmi különbségek állnak (Latin átok, Demokrata 2007/48.).

A tavaly hazánkra tört pénzügyi-gazdasági világválság mint egy lázmérő mutatta meg a balliberális gazdaság- és társadalompolitika betegségeit. Az állami csúcsvezetők béreinek ismertetése (Kivételezettek, Demokrata 2009/19.) óta kirobbant fizetési és végkielégítési botrányok és az európai államok legfrissebb, minimálbérre vonatkozó adatainak napvilágra kerülése után kijelenthető: a kórmeghatározás egyre inkább hasonlít arra, amit 2007 végén Chiléről felállítottunk. A jövedelmi különbségek esetében legalábbis ez a helyzet.

Mint a rossz felöltő, amit hiába foltoznak be újra és újra, mindig máshol lyukad ki ismét. A Bajnai-kormány így fut az események után. Amint napvilágra került, hogy mennyit keresnek a közcégek első emberei a Magyar Fejlesztési Banktól a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőn át a MÁV-ig, ideértve az igazgató- és felügyelőbizottsági tagokat, egyből csökkentették a fizetéseket és tiszteletdíjakat, illetve a létszámkeretet. Ahogy megtudta a közvélemény, hogy az egyetemi és főiskolai rektorok akár havi 4-5 millió forintot is hazavihetnek, a miniszterelnök azonnal felszólította őket, hogy „vállaljanak részt a társadalmi szolidaritás területén”.

Legutóbb a BKV és a MÁV vezetőiről derült ki, hogy nemcsak megdöbbentően sokat keresnek, de a céget afféle hitbizományként kezelve, gyakran egymás között cserélgetik a posztokat és írják alá az (adott esetben a továbbfoglalkoztatásnál jóval előnyösebb, hiszen tetemes végkielégítéssel járó) rendes felmondásokat. Nem kellett sokat várni a kormánypárt (és a tulajdonos, egyébként MSZP–SZDSZ-koalíció vezette főváros) válaszára: a szocialista elnökségtől Hagyó Miklós főpolgármester-helyettesig elemi erejű felháborodásnak lehettünk szemtanúi.

Van, amit nem lehet megmagyarázni. Szalainé Szilágyi Eleonóra, a BKV humánpolitikai igazgatója közel 100 milliós, végkielégítésből, elmaradt prémiumokból, titoktartási pénzből álló összeget vágott zsebre. Akkor, amikor újdonsült nyugdíjasként havi 200 ezer forintot is felvehetett. Szalainé nagyon sietett, a pénzt ugyanis felettese engedélye nélkül, saját magának utalta ki. Ráadásul mindezek után a cég tovább foglalkoztatta.

„Havi ötmillió fixszel az ember könnyen viccel” – az ismert refrén sajátos, felújított változata juthatott eszünkbe, amikor kiderült (persze csak közvetett, a végkielégítésekből leszűrhető adatok alapján, hiszen a MÁV továbbra sem hajlandó nyilvánosságra hozni valamennyi vezetője javadalmazását), hogy a vasúti cég irányítói átlagosan akár havi ötmillió forintot is kereshetnek. Akárcsak néhány (ha nem az összes) egyetemi és főiskolai rektor.

…és lent

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint tavaly a legalább öt főt foglalkoztató vállalkozásoknál és a költségvetési intézményeknél a teljes munkaidőben alkalmazásban állók bruttó átlagkeresete 198 900 forintra rúgott, ezen belül a vállalkozásokban dolgozóké 192 400, a költségvetési szektorban dolgozóké 219 000 forint volt. Magyarországon tehát egy állampolgár átlagosan évente mintegy 2,4 millió forintot keresett. Az persze mindennapi tapasztalat, hogy a valós értékek ennél alacsonyabbak, és nem csak az adóelvonás miatt. Ez adódik az átlagszámítás jellegéből is: míg legalább a minimálbért mindenki megkapja, addig a fizetéseknek nincs felső határa.

Közismert, hogy a reálbérek vonatkozásában leszakadóban vagyunk a hozzánk leginkább mérhető volt szocialista országoktól. A minimálbérek területén ugyanez a helyzet. Az Eurostat legfrissebb adatai szerint a húsz uniós tagállam közül, amelyben jogszabály határozza meg a legkisebb kifizethető havi bér összegét, Magyarország a 16. helyen áll (270 euró), és megelőzi őt Észtországon kívül Lengyelország, Szlovákia és Csehország is. Bulgária és Románia előtt (egyelőre még) nem nagy dicsőség végezni. Rosszul állunk a vásárlóerő tekintetében is, az európai statisztikai hivatal felmérése alapján itt is utolsók vagyunk a visegrádi négyek között.

Egy svájci bankház, a UBS elemzéséből még megdöbbentőbb kép bontakozik ki: a márciusi ár- és béradatok alapján ma már Bukarestben is magasabb a nettó bérszínvonal (vásárlóerő-paritáson számolva), mint Budapesten. Prágán, Pozsonyon és Varsón kívül Isztambul is megelőz minket: vajon előfordult-e ez a magyarországi török hódoltság és az Oszmán Birodalom fénykora óta eltelt több mint háromszáz évben? Latin-Amerika közel van: Limában és Bogotában is többet vásárolhatnak egyórás bérük értékéért az emberek, mint a magyar fővárosban.

A jövedelmi különbségek változásával és annak értékelésével természetesen csínján kell bánni. Legtöbbször a jövedelmi tizedeket, azon belül is egy állam leggazdagabb és legszegényebb tíz százalékának jövedelmi viszonyait vetik össze.

Sajnos az elmúlt két évből még nem állnak rendelkezésre adatok, és létezik olyan kimutatás, amely szerint 2005 és 2007 között csökkentek a jövedelmi különbségek Magyarországon, a szegények aránya pedig stagnált. Igaz, erre az eredményre a TÁRKI kutatóintézet tavaly a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából „jutott”, alig kétezer háztartás adatai alapján. A jövedelmi tizedeket mutató ábrákon mindenesetre jól látszik, hogy hazánkban a középosztály még mindig elég erős, és a társadalom közel felének a munkajövedelmei az átlagjövedelem körül tömörülnek. Kérdés, hogy meddig.

Tűzoltás

Egy biztos: a végkielégítések összegei nem „tömörülnek” sehol, hanem a plusz végtelen felé konvergálnak. Minden törvényesen, a munka törvénykönyve szerint (pontosabban azt szabadon, de jogszerűen értelmezve) történik. A végkielégítés vagy állás nélkül és hoppon maradt cégvezetők tízmilliókra perlik az államot, a rektorok és a csúcsmenedzserek az egyetemi autonómia vagy épp a személyiségi jogok mögé bújnak – ez az elmúlt hetek tapasztalata. Miközben a politikusok arról vívnak számháborút, hogy hány családot lakoltathatnak ki a következő hónapokban.

A jövedelmek közötti különbség a társadalmi mobilitás egyik legfőbb hajtóereje. Ha pusztán statisztikákat, átlagokat böngészünk, Magyarország esetében nem kapunk kirívó számokat és arányokat. De minden ilyen számítás sántíthat. Ha egyik kezünket tűzforró, a másikat jéghideg vízbe tesszük, az eredmény nem ötvenfokos meleg lesz.

A parlamenti képviselőkre sem a fizetésük miatt neheztel a társadalom (annak mértéke régiós összehasonlításban közepesen magas), hanem a költségtérítés rendszere, az álláshalmozás elterjedtsége miatt és azért, mert sokan szerencselovag módjára a miniszteri, államtitkári posztokat a kapcsolati tőke növelésére, hosszú távú anyagi érdekből vállalják el, és (ettől elválaszthatatlanul) rendszeresen váltják munkahelyeiket az állami és a magánszféra között.

A sokat hangoztatott egyenlőtlenségnek és igazságtalanságnak sok formája létezik. Az APEH és a Vám- és Pénzügyőrség dolgozói idén valószínűleg lemondhatnak a jutalmukról, de az adóhatóság munkatársai tavaly fejenként átlagban közel egymillió forintot kaptak.

Mindez automatikusan járt nekik, mert az APEH több bevételhez jutott, mint amennyit a büdzsé összeállításakor meghatároztak. Tekintve, hogy az adóhatóság törvényben meghatározott egyik fő feladata éppen az adóbeszedés, és hasonló volumenű pénzbevételre egy környezetvédelmi hatóságnak, a rendőrségnek vagy egy gyámhivatalnak esélye sincs, adódik a kérdés: indokolt lenne a teljes személyi állományt automatikusan fizetésmegvonással büntetni akkor, ha a bevételek elmaradnak az előirányzattól?

Hogyan járhat prémium egy olyan közlekedési vállalat vezetőinek, amely súlyos adósságot görget maga előtt, és amely (vezérigazgatója elmondása szerint) csak egy 30 milliárdos állami mentőövvel tudja elkerülni, hogy az év végén likviditási nehézségei legyenek? Miként kaphat Bosnyák Gyula stratégiai igazgató 39 millió forintot alig egy év munkavégzés után, ha még a feladatát, a menetrend-módosítást tartalmazó paraméterkönyv elfogadtatását sem tudta elvégezni? Miként lehetséges, hogy Kocsis István elől a beosztottjai „eltitkolták” Szalainé végkielégítésének valós összegét, majd a „főnök”, látva az általa vezetett cég állapotait, feljelentést tett a Budapesti Rendőr-főkapitányságon bűncselekmény gyanúja miatt? A kérdésekre nincs válasz.

Hatványozottan

Magyarországon a közszféra csúcsain a bérek nem egyenes arányban emelkednek, hanem négyzetesen. Szemben a közszféra alsóbb régióval. Ott, ha valaki havonta nettó 100 ezer forintot keres, majd (szerencsés esetben sokévi, évtizednyi munkát követően) egy későbbi időpontban már 200 ezer forintot vihet haza, ez azt jelenti, hogy a fizetése a duplájára emelkedett. Az évente, kétévente munkahelyet változtató menedzserek esetében ez egészen máshogy fest. Esetükben a szokványos, néhány havi vagy féléves végkielégítési szabályokra ügyet sem vető egyéni megállapodások, a határozott idejű szerződések korai felbontása, az óriási prémiumok és a felmondási időre járó összegek azt eredményezik, hogy a kipárnázott pénztárcák egyszeres jövedelememelkedést háromszorosan élnek meg. Minden fillér után jár még kettő-három. Szorozva a hónapok számával.

A megoldást sokan keresik, köztük Vitézy Dávid, az (eseményeket többnyire az írott és elektronikus médiából követő) BKV-felügyelőbizottság Fidesz által delegált tagja (ő arról beszélt, hogy szerződésmódosításokat kezdeményeznének, hogy a végkielégítés és a távozáshoz köthető más juttatások ne haladják meg azt a mértéket, amelyet a munka törvénykönyve előír). De a Budapest első számú kaméleonja címre pályázó Kocsis Istvánnal és az MSZP-n belüli ellenlábasaival a színfalak mögött hatalmi harcot folytató Hagyó Miklós is megpróbálta feltalálni a spanyolviaszt: Bárándy Gergely szocialista képviselőtársával önálló indítványt terjesztett a parlament elé. Ennek értelmében a jövőben legfeljebb hathavi bér járna a menesztett vagy távozó vezetőknek.

A mostani helyzet kialakulásában (épp a gazdasági válság legnehezebb hónapjaiban a legjobb távozni egy állami cég éléről) minden kormánynak szerepe van. Az ifj ú titán Bárándy nem, de a 2002-ben már honatya Hagyó emlékezhet arra, hogy a 2002-es kormányváltást követő személycserék és végkielégítés-botrányok után a Medgyessy-kabinet történelmi lehetőséget kapott a kérdés rendezésére.

Akkor kormányhatározat született arról, hogy az állami szervezetek vezetői és felügyelőbizottsági tagjai maximum nyolchavi bérnek megfelelő végkielégítést kaphassanak, de azt is csak három évet meghaladó munkaviszony esetén. Határok közé szorították volna a felmondási időre járó összegeket és a prémiumokat is. A nagyszabású tervekhez azonban jogszabály nem készült.

Monostori Tibor

Vásárlóerő (nettó órabér vásárlóerő paritáson, New York = 100)

Zürich 110,5

Sydney 108,2

Dublin 106,4

Berlin 89,4

Brüsszel 88,5

London 86,7

Amszterdam 85,5

München 83,9

Bécs 79

Párizs 75,2

Oslo 74,4

Athén 63,3

Róma 54,8

Prága 46,8

Pozsony 39,5

Varsó 38

Bukarest 33,7

Isztambul 31

Budapest 29,6

Szófia 26,5

Sanghaj 25,3

Kijev 23,7

Mumbal 19,7

Forrás: VG gyűjtés