– Közkeletű vélekedés szerint a II. világháború úgy kezdődött, hogy 1939-ben a náci Németország megtámadta a védtelen Lengyelországot. Így történt?

– Az 1920-as versailles-i békerendszer Sziléziát és Kelet-Poroszország egy részét Lengyelországhoz csatolta, s 1939-re polgárháborús állapotok alakultak ki, napirenden volt a lengyel uralom alá került németek üldözése. A sérelmeket csak közös akarattal lehetett volna jóvátenni, de ez hiányzott Európából. Az úgynevezett polgári demokráciák erkölcsileg és gazdaságilag is leszerepeltek, Európa keleti felét a bolsevizmus uralta, Olaszországban és Németországban megjelent a fasizmus, illetve a nemzetiszocializmus. Európa országait a nemzeti sérelmek és az ideológiai ellentétek végzetesen szembefordították egymással. A német–lengyel háború mégsem volt törvényszerű. Józef Pilsudski marsall 1935-ben bekövetkezett haláláig a varsói politikai elit nyitott volt Berlin irányában, támogatta a versailles-i békerendszer revízióját, a német igényeket is. Az oroszokat és a bolsevizmust pedig annyira gyűlölték, hogy formálódott egyfajta német–lengyel szövetség. A német kormány Danzig szabad várost (a mai Gdanskot) kívánta ismét fennhatósága alá vonni, s az ehhez vezető kereskedelmi-közlekedési korridort biztosítani. A lengyelek először nem zárkóztak el a kérés teljesítésétől, de Pilsudski halála után jelentősen megváltozott a lengyel politika elit, brit biztatásra elutasította a német kormány tárgyalási kezdeményezéseit. Ez vezetett végül a fegyveres konfliktushoz.

– Ellentmondásosnak tűnik a britek szerepe…

– Anglia szerződésben kötelezte magát, hogy támadás esetén fegyveres segítséget nyújt Lengyelországnak. London 1939. szeptember 3-án hadat is üzent Németországnak, de a brit hadsereg tétlen maradt, s amikor a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot, London meg sem szólalt. Ennek oka Németország teljes szétzúzásának szándékában keresendő. Az angolbarát varsói kormány megtiltotta a lengyel haderőnek, hogy ellenálljon a Vörös Hadseregnek, ennek ellenére a lengyelek több helyen szembeszálltak az ősellenségnek tekintett agresszorral. Közel negyedmillió lengyel esett szovjet fogságba, 1939 és 1941 között körülbelül 1,8 millió lengyelt öltek meg vagy deportáltak a bolsevisták az általuk megszállt területeken. Volt egy harmadik agresszor is, Szlovákia, amely nem felejtette el, hogy a lengyelek támogatták a versailles-i békerendszer revízióját, így a teljes Felvidék visszacsatolását Magyarországhoz. Ezért Szlovákia felajánlkozott a németeknek, és néhány egység német kötelékben csatlakozott a Lengyelország elleni hadjárathoz. Anglia Szlovákiának sem üzent hadat, noha a lengyelekkel megkötött szerződés erre kötelezte volna.

– Magyarország milyen magatartást tanúsított a konfliktus idején?

– A Magyar Királyság deklarálta, hogy semmilyen módon nem vesz részt a Lengyelország elleni német hadjáratban. Hazánk menedéket adott a menekülteknek, fegyveres alakulatoknak is. A magyar kormány Balatonbogláron lengyel nyelvű középiskolát szervezett a menekülteknek. Ez is erősítette a történelmi baráti szálakat, nem véletlen, hogy 1944-45-ben, amikor a magyar honvédek lengyel földön is küzdöttek a Szovjetunió ellen, soha nem került sor magyar–lengyel összecsapásra.

– A jelenkori Európa egyik eszmei alapja az antifasiszta felszabadító háború mitológiája. Miként vélekedik erről?

– Ennek tarthatatlanságát épp a lengyelek példája igazolja. Az amerikai–brit–szovjet szövetség önmaga állítása szerint a kis népek szabadságáért harcolt a fasiszta fenevad ellen. Ha így volt, miképp dobhatták oda az angolszászok a bolsevistáknak saját szövetségesüket, azt a Lengyelországot, amelynek katonái százezerszám estek el az ő oldalukon Észak-Afrikától Monte Cassinóig? Nem ártana ezen mindenkinek elgondolkoznia.

Ágoston Balázs