A megtorlás mértéke a világosi fegyverletétel után egyre nőtt és egyre elborzasztóbb lett. Batthyány Lajost először elhurcolták Laibachba, majd Olmützbe, ahol néhány évi, börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Úgy látszik, többen nem elégedtek meg ennyivel, október 5-én hazaszállították Pestre és haditörvényszék elé állították. Az ítélet: kötél általi halál.

A miniszterelnök a bizonyíthatóan koncepciós per kapcsán hiába tett óvást, nem változtattak semmit az ítéleten. Egyetlen dologban bízhatott csak, a párnájába rejtett kis tőrben, amely által „a gyalázatból, melyet nekem szántak, menekülni reménylek” – írta búcsúlevelében. Nem az életét féltette, hanem attól rettegett, hogy személyén keresztül a magyarságot alázzák meg azáltal, hogy fölakasztanak egy miniszterelnököt. Még azt a kegyelmet sem adják meg halálában, hogy golyóval oltsák ki életét, mint a katonáknak. Ezért a kivégzést megelőző éjszaka – október 5-én – megsebesítette a nyakát és a mellét, de a halál nem állt be, mivel az ágya mellett két fegyveres őr állt.

Észrevették az öngyilkossági kísérletet és orvosok segítségével megmentették a miniszterelnök életét, egészen a kivégzésig. Az osztrák hatalomnak elrettentő, nyilvános kivégzésre volt szüksége, ezért nem engedte ki karmai közül áldozatát. A kivégzésre mintegy háromezren gyűltek össze az Újépület udvarán. Az ítéletet újból fölolvasták, de mivel Batthyány nyaka sérült volt, nem a bitófa alá vezették, hanem kivégzőosztag elé. Szemét bekötve féltérdre ereszkedett, leemelte sapkáját és elhaló hangon ennyit mondott: „Éljen a haza!” A jágerek tüzeltek, egy golyó a homlokába, kettő a mellkasába fúródott. Mégis megmenekült a megalázó kötél általi haláltól. Tetemét egy saroglyás szekéren a Rókus kórház halottas házába szállították, hogy később jeltelen sírba temessék.

Ezt a szándékot húzta keresztül Szántóffy Antal józsefvárosi plébános és Dank Agáp, a Ferences Rendtartomány főnöke. A tetemet kis „összeesküvéssel” a józsefvárosi temetőbe szállították, de nem temették el, hanem a Ferenciek terére vitték, az ottani templomba. Dank Agáp már várta őket és éjfél körül a torony alatti sírboltba helyezték. Beszentelték a koporsót és a kriptára táblát helyeztek: „1849-ben október 6-án az Úrban elhunyt G.B.L. Áldás és béke hamvaira”.

Az ünnepélyes újratemetés 1871. június 8-án volt. Fényes külsőségek között ravatalozták föl a Ferenciek téri templomban, majd másnap gyászmenettel vitték a Kerepesi-úti temetőbe. A ma is látható impozáns Batthyány-mauzóleum 1874-re készült el, bár nem a tervek szerint; a 2000-es milleniumi évre fejezték be a felújítás során.

Batthyány személyiségről, tevékenységéről kissé halovány, színtelen képet festettek a történészek. Nem igazán értették, hogy mi indíthatta egy ismert nemesi család sarját arra, hogy ellenzéki politikus legyen és életét föláldozva a forradalom ügye mellé álljon. Döntésében nagy szerepe volt a családi hagyománynak, ugyanis nem egy Batthyány harcolt a török ellen, de a Habsburgokkal is többször szembekerültek.

Batthyány Lajos 1839-ben kapcsolódott be az országos politikába és legfőbb feladatának a főrendi ellenzék megszervezését, valamint párttá alakítását tekintette. Nem hatalomra tört, hanem szolgálni akart. Így kivégzése sem ötletszerű rögtönözés volt a hatalom részéről, hanem tudatosan végiggondolt folyamat. Jól tudták, hogy személyében a magyar polgári átalakulás és az alkotmányos önrendelkezés egyik legkövetkezetesebb képviselőjének életét oltották ki.

Batthyány személyében az első felelős magyar kormány miniszterelnökét gyászoljuk, aki előképének tekinthető a későbbi történelmünk hasonló sorsú miniszterelnökeinek. Döbbenetes, hogy a likvidálás módszere szinte azonos volt. Teleki Pál, Bárdossy László, Imrédy Béla, Bethlen István, Nagy Imre különböző módon, azonos véget értek. Munkásságuk megítélése különböző, de kivégzésük, vagy halálba hajszolásuk barbár dolog volt. A Nemzeti Gyásznap így egyben a megölt magyar miniszterelnökök emléknapjának tekinthető.

Hankó Ildikó