Beszélgetés Lukácsi László Ferenczy Noémi- és Fujita-díjas üvegszobrásszal
Közelítés a megközelíthetetlenhez
Nevét Európában és a tengerentúlon előbb ismerték, mint Magyarországon. Üvegszobraival számos nemzetközi díjat nyert, 2010-ben például aranyérmet kapott Japánban, a világ egyik legrangosabb üvegművészeti kiállításán, az International Exhibition of Glasson. Tavaly decemberben aztán itthon is a csúcsra ért, hiszen magyar képző- és iparművészet kategóriában Prima Primissima díjat vehetett át. A díj apropóján a „legyezőemberként” is ismert Lukácsi László Ferenczy Noémi- és Fujita-díjas üvegszobrásszal beszélgettünk.– Az üveg gyermekkorától jelen van a mindennapjaiban, hiszen sokszor töltötte délutánját a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben, ahol édesapja dolgozott. Mi fogta meg ennyire ebben az anyagban?
– Az üzemben, ahol főként tükörgyártással foglalkoztak, nagyon sokan dolgoztak, így rengeteg munkafolyamatot láttam. Egy kisgyerek számára különösen izgalmas volt felfedezni, ahogyan a szakemberek keze között formálódik az üveg, majd elnyeri végleges formáját. Szerencsére szerettek az idős mesterek, így sok mindenre meg is tanítottak.
– Először az ólomkristály vázák és poharak mintáit készíthettem el, majd annyira megtetszett ez a foglalatoskodás, hogy egyre tudatosabban képeztem magam, tudatosan készültem erre a pályára. A Kisképző üveg szakáról pedig egyenes út vezetett az Iparművészeti Főiskolára, ahol olyan mesterek segítették pályámat, mint Horváth Márton vagy Bohus Zoltán.
– Az üvegmegmunkálás kétféle, hideg vagy meleg technikával történhet. Sokáig párhuzamosan dolgozott mindkettővel, végül a hideg mellett tette le a voksát. Mi a lényegi különbség a kettő között, és miért ez utóbbit választotta?
– A meleg technika értelemszerűen az, amikor a hideg üveget felmelegítjük, és a munka már az izzó anyaggal zajlik, míg a hideg technikánál már a kihűlt üveggel, így például az optikai vagy síküveglap vágásával, ragasztásával, formára csiszolásával foglalkozunk. Az üveg ilyenkor már nem képlékeny, hanem szilárd és kemény, így sokkal időigényesebb a vele való munka; egy tárgy elkészítése akár hónapokig is eltarthat. Valóban mindkettőt szerettem csinálni, a diploma után otthon építettem is magamnak egy kis üveghutát, amiben körülbelül ötkilónyi üveget tudtam megolvasztani. Ám ahogyan telt az idő, egyre határozottabban éreztem, hogy nekem a csiszolás okoz örömöt, ez az, amiben igazán ki tudok teljesedni.
– Ráadásul míg a meleg technika csapatmunka, addig a hideg magányos tevékenység. Ez közelebb áll a személyiségéhez?
– Minden bizonnyal így van, hiszen legszívesebben otthon, remeteként dolgozom. Ráadásul nagyon szívesen kísérletezek, és ebben a technikában nagyobb mozgásterem van. Szeretek ősi módszerekkel szép lassan dolgozgatni és elmélyedni abban, amit csinálok. Még akkor is, ha jól tudom, hogy ez a mai világ már sokkal pörgősebb.
– Hogyan váltak kezdeti szobrainak síkkal határolt geometriai formái egyre organikusabb, gömbölyded idomokká, lágy, puha formákká?
– Síkot csiszolni viszonylag kézenfekvő, ezt mindenkinek meg kell tanulnia. Ez a szakma alapja, és már ez sem könnyű. Mégis közelebb állónak éreztem magamhoz, hogy lepuhítsam, legömbölyítsem ezt a rideg anyagot. Talán azért is, mert legnagyobb inspirálóm a természet. És ha ott körbenézünk, nem vagy csak nagyon ritkán látunk sík felületeket. Így a csiszolás során a hideg formák szép lassan melegebbé váltak. Törekszem a tökéletességre, de soha el nem érem. Mégis a cél az, hogy a magam által felállított mérce szerint minél jobban megközelítsem a megközelíthetetlent.
– Kész tervekkel fog neki egy-egy munkának, vagy a folyamat közben alakul a szobor, azaz az üveg formálja, alakítja magát?
– Mindig precízen megtervezem, amit el szeretnék készíteni. Ugyanakkor persze előfordul, hogy miközben alakítom a szobrot, jön egy véletlen mozdulat, és mégis eltérek a tervtől, mert úgy érzem, hogy valami sokkal izgalmasabb lehet belőle, amit mindenképp ki kell próbálnom.
– Üvegszobrainak folyamatosan visszatérő, mondhatni állandó formája a legyező, így nem véletlenül nevezte el önt egy művészettörténész homo flabellosusnak, azaz legyezőembernek. Ez a forma azért nincs feltétlenül jelen a természetben…
– A csuda tudja, honnan jött számomra ez a legyezőszerű építkezés, hiszen a legyező valóban nem kifejezetten természeti forma, bár levélsorok, szirmok és szárnyak gyakran megidézik. Ám valamiért mégiscsak megtetszett, és nagyon izgatott, hogyan tudnám üvegből is megcsinálni. Technikailag ugyanakkor nagyon bonyolult, rengeteg kockázatot rejt magában. Folyamatosan a határokat feszegetem, hiszen a kemény, hideg és rideg üveget kell extra vékonyra elcsiszolnom. Nehéz elengednem ezt a szériát, mert számtalan terv van még a fejemben, egyszerűen kifogyhatatlan a variánsok száma.
– Nem beszélve arról, hogy éppen ezekkel a legyezőt formázó szobraival nyert el számos nemzetközi díjat, így például 2010-ben aranyérmet a Japánban megrendezett nemzetközi üvegművészeti kiállításon. Tévedek, ha azt mondom, sokáig külföldön elismertebbek voltak a magyar üvegművészek, mint itthon?
– A pályám kezdetén, a 80–90-es években az üvegszobrászokat Magyarországon nem jegyezték, csak külföldön lehetett érvényesülni. Ugyanakkor a rendszerváltás környékén abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a nyugat-európai országok felelős emberei nemcsak a gazdasági szcénában, hanem az addig elzárt országok kulturális és művészeti életének szereplői között is körbenéztek – köszönhetően Bohus Zoltán és Lugossy Mária üvegművészek nemzetközi elismeréseinek is. Így a diploma után viszonylag hamar felfigyeltek rám, és kivitték a munkáimat külföldre. Ezzel párhuzamosan – az akkori még analóg világban – mi is elkezdtünk külföldi szaklapokat járatni, és figyeltük, hol tartanak a világban üvegszimpóziumokat, kiállításokat, versenyeket. Feleségem, Borbás Dorka pedig, aki szintén üvegművész, benevezett ezekre. Aztán szép lassan jöttek az eredmények, ráadásul úgy, hogy személyesen nem is ismertünk senkit, legtöbbször csak az elküldött alkotásommal találkozott a nemzetközi zsűri. A japán, kanazavai díj mellett nagyon büszke vagyok a 2014-es coburgi Glass Prize-ra, ahol nemcsak a zsűri díjazott, de a kiállított mintegy kétszáz műtárgy közül a közönségdíjat is megkaptam. Az elmúlt tíz évben azonban itthon is látok pozitív változásokat, megjelentek a hazai gyűjtők is. Boldog vagyok, hogy végre Magyarországon is maradnak alkotásaim! Úgy érzem, az, hogy most én kaptam meg a Prima Primissima díjat, nemcsak nekem, hanem az egész szakmának szóló nagyon nagy elismerés és előrelépési lehetőség.