Az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága által megrendelt 575 oldalas Goldstone-jelentés polgári lakosság ellen elkövetett háborús bűnökkel vádolja Izraelt. Bár a 2008 végi gázai háborút vizsgáló dokumentum elítélően szól a Hamászról is, annak írói leginkább a zsidó államot állítják pellengérre.

Az izraeli külügy, szakítva a régi reflexekkel, ezúttal tartózkodott attól, hogy antiszemita támadásként bélyegezze meg a jelentést. A vád gyenge lábakon állt volna, hiszen a bizottság vezetője, Richard Goldstone maga is zsidó származású. A dél-afrikai bírót évekkel korábban Nicol nevű lánya így jellemezte: „cionista, aki szereti Izraelt”. Goldstone személyének hitelét erősíti az is, hogy 2000-ben egy jeruzsálemi kulturális központban mondott beszédében határozottan kiállt a náci háborús bűnösök felkutatása mellett. Az ENSZ amerikai javaslatra – ezzel esélyt adva a palesztinok és az izraeliek közti tárgyalások újraindulásának – márciusra halasztotta a jelentés megvitatását.

Az izraeli vezetés mindenesetre már előre elzárkózott annak minden lehetséges következményétől. Benjamin Netanjahu kijelentette, nem fogja hagyni, hogy izraeli vezetőket vagy katonákat helyezzenek vád alá. Az izraeli miniszterelnök Kneszet előtt mondott beszédében „kenguru-bíróságnak” nevezte a Goldstone-jelentést készítő bizottságot, és heves támadást intézett az ENSZ Biztonsági Tanácsában azt megszavazó országok ellen. Az ellenzéki Kadima vezetője nem hagyta szó nélkül Netanjahu kijelentéseit. Tzipi Livini válaszában élesen bírálta Netanjahut, amiért agresszív politikájával és még annál is offenzívebb retorikájával felhergeli a világot és elszigeteli Izraelt korábbi szövetségeseitől.

Livini szavai valóban elgondolkodtatóak. Megalakulása óta Izrael talán még soha nem állt olyan rosszul nemzetközi szövetségek terén, mint manapság. Ezt persze hiba lenne kizárólag a Likud-kormányzat számlájára írni. A zsidó állam kikiáltása óta a mindenkori adminisztrációk következetesen, pártbéli hovatartozástól függetlenül dobták vissza az épp aktuális ENSZ-határozatokat.

A 2009. januári, Gáza elleni háborút pedig éppen a Netanjahut most élesen bíráló Kadima – konkrétan Ehud Barak – indította el.

Livini persze érvelhetne azzal, hogy akkor még más szelek fújtak. A Bush-kormányzat vége és az Obama-adminisztráció kezdete közt húzódó hatalmi vákuum azt eredményezte, hogy Washington gyakorlatilag szabad kezet adott szövetségesének. Barack Obama azonban elődeitől eltérő módon próbálja érvényesíteni hazája közel-keleti érdekeit. Izrael korábbi koncepciója, miszerint a zsidó állam a nyugat hídfőállása lenne a muszlim tengerben, elbukott.

Az amerikai vezetés regionális célja immár a muszlim és arab világ megnyerése. Ennek pedig kötelező kelléke az Izrael politikájával szembeni kritikus hang megütése.

Washington új retorikája lavinát indított el. Az észak-atlanti kultúrkör országai közül sokan, akik eddig óvatosan álltak a zsidó államhoz, már nem ódzkodnak a nyílt kritika megfogalmazásától. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az európai hatalmak kezdik unni a több mint 60 éve húzódó palesztin–izraeli sagát, és nem félnek kikelni azon tényezők ellen, amelyek a megoldást késleltetik. Július 23-án Svájc szólította fel Tel-Avivot az illegális telepek létesítésének befagyasztására. Kiadványában a svájci külügy kijelentette, hogy „Kelet-Jeruzsálem a palesztin területek integráns része, a nemzetközi emberjogi törvények értelmében Izraelnek mindent meg kell tennie a polgári lakosság védelmében.” Két nappal korábban Andrej Nyesztyerenko orosz és Bernard Kouchner francia külügyminiszterek kérték ezt a zsidó államtól. Az Európai Unió pedig ugyanazon a napon egységes álláspontban erősítette meg Párizs és Moszkva felszólítását.

Június 26-án a közel-keleti kvartett, az Európai Unió, Oroszország, az Egyesült Államok és az ENSZ képviselői trieszti ülésükön kérték a ciszjordániai építkezések befagyasztását. A sorból az Izrael iránti történelmi felelősségét lépten-nyomon hangoztató Németország sem maradt ki. A zsidó állam telepespolitikáját Ruprecht Polenz, a német parlament külügyi bizottságának elnöke bírálta.

Az izraeli külügy nemzeti érdekekre hivatkozva rendre visszautasította a bírálatokat. A változó légkör azonban lassan bár, de éreztetni kezdte hatását. A szavak aprópénzzé válnak. A Goldstone-jelentés nyilvánosságra kerülésével egy időben Törökország példa nélküli lépésre szánta el magát: kitiltotta a területén folyó NATO-hadgyakorlatról az izraeli légierőket.

Recep Tayyip Erdogan kormánya Izraelnek Gázával, Kelet-Jeruzsálemmel és az Al-Aksza mecsettel kapcsolatos általános politikájával indokolta döntését, mondván „nem szívesen látunk vendégül olyan harci gépeket, amelyek korábban Gázát bombázták”.

Tel-Aviv hatalmas pofont kapott. A muszlim, de szekuláris Törökország mindeddig a zsidó állam kulcsfontosságú szövetségesének számított. A két ország számos közös hadgyakorlatot hajtott végre, és Izraelben sokan úgy tekintettek a NATO-tag Törökországra, mint potenciális partnerre egy esetleges Szíria vagy Irán elleni háborúban. Úgy tűnik azonban, hogy Recep Tayyip Erdogan kormánya, illetve a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja nem érdekelt az eddigi stratégiai viszony fenntartásában. A mérsékelten iszlamista kormányzat diplomáciai célterületét elsősorban a volt Oszmán Birodalom területén fekvő országok jelentik. Ankara így egyre jobb kapcsolatot ápol Izrael egyik legnagyobb ellenlábasával, Szíriával.

A két ország nemrég kétoldalú vízummentességi egyezményt írt alá és közös hadgyakorlatok végrehajtását is tervezi. Ez rossz hír a zsidó államnak. Tudvalevő, hogy az izraeli harci gépek számára a török–szír határvonal jelentené az optimális útvonalat egy esetleges Irán elleni csapáshoz. Talán még ennél is rosszabb hír Tel-Aviv számára, hogy Erdogan miniszterelnök október végén Iránba látogat, ahol a gazdasági kapcsolatok bővítéséről tárgyal.

Miközben a gyűrű egyre szorul Izrael körül, Obama elnök közel-keleti különmegbízottján, George Mitchelen keresztül továbbra is nyomás alatt tartja a zsidó államot telepespolitikája miatt. A kritikákat persze kiskanállal adagolja, gondosan odafigyelve arra, hogy a húr ne pattanjon el. P. J. Crowley washingtoni külügyi szóvivő kerek perec leszögezte: az Egyesült Államok nem készül gazdasági nyomást gyakorolni a zsidó államra.

Ha azonban a folyamatok tovább folytatódnak, könnyen lehet, hogy Izrael egyedül marad az arab tengerben. Hogy a veszélyt Tel-Aviv is érzi, arról az a dokumentum árulkodik, amelyet a The Jerusalem Post szellőztetett meg október 7-én. Az izraeli napilap által közölt titkos irat állítólag Avigdor Lieberman irodájából származik. A dokumentum szerint a szélsőséges nézeteket valló külügyminiszter alapjaiban változtatná meg az izraeli külpolitikát. Lieberman úgy véli, az izraeli külügyminisztérium mára „a palesztin ügyek minisztériumává vált”, és nem képviseli kellőképpen Izrael egyéb külpolitikai érdekeit. A külügyminiszter ennek fényében három fő célt tűz ki: a palesztinokkal való tárgyalások iránti nemzetközi elvárások csökkentését, a világ más országaiban megmutatkozó antiszemita (vagy annak vélt) megnyilvánulások elleni, eddigieknél határozottabb fellépést és egy új szövetségi rendszer kialakítását.

Látni lehet, hogy a három pont közül az első két célkitűzés nem sok újdonságot takar. A harmadik pont viszont annál érdekesebb. A dokumentum szerint ugyanis hiba volt, hogy Izrael eddig pusztán az Egyesült Államokkal fenntartott barátságára épített külpolitikai érdekeinek érvényesítésében.

Bár a szöveg erre nem tér ki, sejteni lehet, hogy a felismerés Barack Obama elnök közel-keleti politikájának köszönhető. Liberman úgy véli, hogy a jövőben olyan, diplomáciailag eddig elhanyagolt térségekkel is meg kell erősíteniük a kapcsolatukat, mint Latin-Amerika, Afrika, Kelet-Európa, a Balkán, illetve Közép- és Délkelet-Ázsia.

Kérdés azonban, hogy az említett térségek kapnak-e majd a baráti jobb után. Bizonyos, hogy Tel-Avivnak komoly ajánlatokkal kell előhozakodnia, ha labdába kíván rúgni az érdekek piacán. Latin-Amerika, Afrika esetében ütőkártyát a fejlett izraeli könnyűfegyver-ipar jelenthet, melynek támogatásával könnyen eldőlhetnek egyes helyi konfliktusok. A fő kiutat azonban – ahogy a dokumentum is említi – az európai eszmei és politikai áramlatok perifériáján fekvő Kelet-Európa jelentheti, ahol a történelmi felelősségtudat máig komoly kártya Izrael kezében, ha helyi politikusokkal való tárgyalásra kerül a sor. Ami viszont ennél is fontosabb: a jövőben nagyban felértékelődhetnek Izrael számára az ázsiai nagyhatalmakkal való kapcsolatok.

Izrael legfőbb fegyverpiacát India jelenti. 2009-ben Oroszországot megelőzve a zsidó állam lett India legfőbb fegyverszállítója. De Tel-Aviv Delhi nagy riválisával is jóban van. A kínai hadseregnek Oroszország után Izrael a második legnagyobb beszállítója. Tel-Aviv elsősorban fejlett haditechnikát ad el Pekingnek. Az üzletet egyedül Amerika rontja. A zsidó állam 2006-ban például kizárólag Washington tiltakozása miatt mondta vissza az izraeli fejlesztésű Phalcon-radarrendszer eladására előkészített üzletet. Kérdés, hogy a jövőben Amerikának lesz-e elég súlya egy hasonló adásvétel megakadályozására.

Sayfo Omar