A díj alapítója nem tartozott kora elismert tudósai közé, inkább ügyességével, furfangosságával, gyakorlati érzékével ért el sikereket és gyűjtött meglehetősen nagy vagyont. Ebből hozta létre a Nobel Alapítványt 1895. november 27-i végrendeletével. Az évente kiosztandó összeg az alapítvány vagyonának évi hozadéka, illetve a kamatok összege. Alapításakor az összeg 50 millió svéd korona volt, ám azóta az ismert gazdasági változások okán emelésekkel és befektetésekkel sokat változott az alaptőke.

Az idén 10 millió svéd koronát (1 millió eurót) ér a díj, amelyet maximum három, azonos szakmában kitüntetett kutató között lehet megosztani. Ez évben maximálisan kihasználták a megosztás lehetőségét, mivel a természettudományok terén kiadott díjakat rendre három-három tudós kapta.

A díjak odaítélésének több feltétele van: csak nyomtatásban megjelent eredmények vehetők figyelembe, elhunyt személy munkáját nem díjazhatják, három személy között oszthatják meg a kitüntetést, csak azokat lehet elismerni, akikre kompetens személyek tettek javaslatot és magára senki sem voksolhat.

A szabályok szerint a javasoltak neveit és az indoklást ötven évig titkosítják. 1987-ben telt le az első terminus, az 1901 és 1937 közötti díjazottakról. A fizikai és kémiai díjakról nyilvánosságra hozott anyag nem mindennapi tanulságokkal szolgált. A svéd Dalénak például 1912-ben egyetlen javaslat alapján ítélték oda az elismerést, csakúgy, mint 1918-ban az angol Barklának. Ugyanakkor Eötvös Lorándot háromszor, 1911-ben, 1914-ben és 1917-ben jelölték, sajnos nem kapta meg a megérdemelt rangos kitüntetést.

Miután meglehetősen szubjektív az eredmények elismerése, több esetben olyan kutatók maradtak ki, akik maradandót alkottak, és nagyon hasznos dolgokat alkottak a világ számára. Példaként említhetjük Mengyelejevet, a német Sommerfeldet, Salk és Sabin tudósokat, a gyermekbénulás elleni vakcina kifejlesztőit. Az inzulin felfedezéséért 1923-ban Bestnek kellett volna kapnia a díjat, helyette MacLeod kapta, aki legföljebb nem akadályozta Best munkáját.

Egyszer derült ki, hogy az elismerést téves felfedezésért adták ki: Fibiger 1926-ban rákot előidéző paraziták felfedezéséért kapta a Nobel-díjat, de a későbbi vizsgálatok nem igazolták az eredményt.

Az idei év természettudományi Nobel-díjait alapkutatásokért adták ki, ami érthető, mert azok eredményein léphetnek tovább a gyakorlati felhasználás felé. Az orvosi elismerést két amerikai kutatónő és egy amerikai kutató kapta megosztva a DNS-védő telomerek működésének megértését szolgáló eredményeikért. Az ausztrál születésű Elisabeth Blackburn, a Kaliforniai Egyetem professzora, a brit származású Carol Greider a Johns Hopkins Egyetem, és az ugyancsak brit származású Jack Szostak a Harvard Egyetem kutatója.

Az orvostudományban különösen is igaz, hogy új terápiát kifejleszteni csak a legmélyebb szintű sejtműködés ismeretében lehet. A sejtmagban lévő kromoszómák – amelyek fajra jellemzőek – tartalmazzák a genetikai információkat hordozó géneket.

Sejtosztódáskor a kromoszómák megkettőződnek, hogy az utódsejtekben állandó maradjon a testi kromoszómák száma. A három kutató fölismerte, hogy a kromoszómák végén lévő telomerek miként védik a sérülésektől a sejt működése során a kromoszómák végeit. Utóbbiak védelem nélkül letörhetnek, rossz helyen forrhatnak ismét össze, vagy más sérülés éri azokat.

A telomerek így a kromoszómát alkotót DNS-lánc végeit védik, mert amíg idővel csak a telomerek hossza rövidül, addig nincs nagyobb baj, hiszen ettől védi egyik nagyon fontos enzim is, a telomeráz. Ha a rövidülés már eléri a genetikai anyagot, a keletkező sejt funkciója sem lesz teljes. A kutatások hozzájárultak az öregedési folyamatok és a betegségek kialakulásának teljesebb megértéséhez. Blackburn és Szostak fedezte föl, hogy a telomer egyedi bázissorrendjének köszönhető, hogy nem sérül a kromoszóma. Greider és Blackburn pedig azonosította a telomeráz enzimet. Ha a telomeráz aktivitása nagy, a telomerek hosszúsága megmarad, és a sejtöregedés kitolódik. Ez a helyzet a rákos sejtekben is, így egy fordított telomerázakcióval esetleg lerövidíthető a rákos sejtek élete. A felismerés egy egész sor súlyos betegség gyógyításához nyithatja meg az utat.

Ugyancsak megosztva ítélték oda a fizikai Nobel-díjat is: Charles K. Kao kínai születésű brit-amerikai tudós az optikai szálakon keresztül történő fénytovábbítás terén elért sikeréért, Willard S. Boyle és George E. Smith egy képalkotó félvezető megalkotásáért érdemelte ki az aranyérmet. E kutatások is alapkutatásnak számítanak, hiszen például a száloptikai vizsgálódások már ötven éve folynak. Kao már régóta kutatta, hogy az információk továbbítására szolgáló optikai szálakon miért jönnek létre jelveszteségek. Az elkeserítő jelenség okára hamar ráébredt: szennyezés okozza a jelvesztést. Ezután bebizonyította, hogy a szennyeződés megszüntetésével az optikai szálakon végigvezetett fény segítségével forradalmasítani lehet a kommunikációt.

Kao kiszámította, hogy különösen tiszta üvegből készített szálakon sok száz kilométerre is küldhetők fényimpulzusok, a korábbi, rekordot jelentő 20 méter helyett. Mai életünk már elképzelhetetlen optikai kábelek nélkül, a telefon- és az internetes adatforgalom zöme ezeken zajlik a világon. Az összes kábel hossza mintegy egymilliárd kilométer, azaz huszonötezerszer érnék körül az Egyenlítőt.

A száloptikát más területeken is alkalmazzák, például az orvostudományban a belső szervek vizsgálatához. Elsőként a gyomor belsejét vizsgáló eszköz (gasztroszkóp) kifejlesztői alkalmaztak száloptika-köteget, de képtovábbításra is alkalmazzák műtéteknél, endoszkópos vizsgálatoknál. Az optikai szálakból készült lámpák is közkedveltek.

A kábeleken zajló adatforgalom nagy részét digitális képek teszik ki, ezekkel kapcsolatos a fizikai Nobel-díj második felének odaítélése. Boyle és Smith 1969-ben fejlesztették ki az első olyan képalkotási módszert, amelyben digitális érzékelőt használtak; ez volt a CCD-technológia. Az eszköz a fényt elektromos jelekké alakítja. A CCD a digitális képalkotás szeme, amely megreformálta az egész hétköznapi fényképezést. Érzékenysége révén olyan távoli területekre is bepillanthatnak vele a kutatók, mint a világegyetem.

A harmadikként bejelentett kémiai aranyérmet is megosztva kapta Ada Jonat izraeli, Thomas Steitz amerikai és az indiai születésű brit tudós, Venkatraman Ramakrishnan. Indoklás: a sejt fehérjeszintézisének központjai, a kromoszómák szerkezetének feltérképezéséért. Munkájuk új antibiotikumok kifejlesztését tette lehetővé. A sejtek úgy működnek az élő szervezetben, mint nagyon bonyolult vegyi üzemek. Ennek megfelelően meglehetősen bonyolult a bennük lévő sejtszervecskék szerkezete. Amíg ezt nem térképezik föl a kutatók, a kémiai folyamatok mikéntje is ismeretlen marad. Egyik fontos sejtszervecske a citoplazmában szabadon elhelyezkedő ribiszóma, de membránhoz is kötődhetnek. Két alapegységből állnak, fehérje- és RNS (ribonukleinsav) tartalmú sejtalkotók. Felületükön történik a polipeptidek (összetett fehérjék) szintézise.

A három kutató röntgendiffrakciós módszerrel megalkotta a riboszóma háromdimenziós modelljét, amelyen atomi szinten követhető nyomon a működésük. Módszerüket alkalmazzák ma is antibiotikumok létrehozására irányuló kísérletekhez. Sok napjainkban használatos antibiotikum is úgy fejti ki hatását, hogy megbénítják a baktériumok riboszómáinak működését.

A díjazottak között az idén először szerepel három nő; úgy látszik, emancipálódunk. Ami még szembeötlő, az amerikai díjazottak között mindig több a nem amerikai születésű tudós. Ez nem véletlen, hiszen más országok szakemberei kiváló képzést kapnak, de legtöbbször hiányoznak a kellő feltételek a kutatásokhoz. Így mindig látókörbe kerül egy-egy kínai, indiai, ausztrál vagy más nemzetiségű tudós. A magyarok lehetőségeit módszeresen teszi tönkre a hazai tudományos élettől is pénzt elvonó harácsoló, balliberális politikai elit. Pedig a magyar iskolák valaha igen jó szürkeállományt küldtek szét a világba, gondoljunk a nagyszámú magyar Nobel-díjasokra.

Hankó Ildikó