Jeszenszky Géza, Kovács László, Martonyi János volt, illetve Balázs Péter jelenlegi külügyminiszter fejtette ki véleményét az elmúlt húsz év külpolitikájáról, a jelenlegi helyzetről és az általuk kívánatosnak tartott irányokról, célokról, módszerekről.

A rendszerváltozás óta eltelt időszak legnagyobb eredménye mind a négy külügyér szemében csatlakozásunk az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, egyként méltatták a szomszéd államokkal megkötött alapszerződéseket, s büszkén hangoztatták, hogy hazánk elismert ország, merthogy nem békétlenkedünk.

Jeszenszky Géza mindemellett megrótta a társadalmat, mert nem átall mérsékelten lelkesedni az EU és a NATO iránt, s ellenpéldaként megemlítette a lengyel parasztokat, akik bezzeg elégedettek uniós helyzetükkel. A Brüsszelben más országok polgáraival együtt tüntető lengyel tejtermelők nyilván szélsőjobboldali elhajlóknak minősülnek. Az Antall-kormány egykori külügyminisztere, később az Orbán-kormány washingtoni nagykövete alaptalan vádnak nevezte azt az állítást, miszerint Magyarország középhatalmi státusra törekedne, s azon meglepő vélekedésének is hangot adott, hogy ma már nincs kisantant.

Büszkén emlékezett vissza a magyar–ukrán alapszerződés aláírására is. A lehetséges külpolitikai irányokat illetően azt mondta, a távol-keleti tapogatózás kevéssé lényeges, ehelyett az euroatlanti együttműködésre kell koncentrálni.

Nem bizonyult eredetibbnek Kovács László sem. Az Európai Bizottság jelenlegi adóügyi biztosa az euroatlanti irányultságra való átállás gyökereit az 1980- as években vélte fölfedezni, s büszkén jelentette ki, hogy Magyarország európai uniós csatlakozása az elérhető legjobb feltételekkel ment végbe, de ez a szomszédokkal megkötött alapszerződések nélkül nem sikerült volna, az EU ugyanis ki nem állhatja a békétlenséget, ezért muszáj volt a nyugat-európai politikusok lelki nyugalma kedvéért aláírni ezeket. Melyeket ugyan jelenleg éppen Szlovákia nem tart be, viszont mi vagyunk annyira felelősségteljes uniós tagok, hogy eszünk ágában sincs emiatt megzavarni az integráció mindenekfölött való folyamatát.

Balázs Péter, aktuális külügyér ugyancsak dicsérte az alapszerződéseket, mondván, Sólyom László felvidéki megalázása után legalább van mire hivatkozni. A magyar diplomácia sajnos eredménytelenül hivatkozik rá, mert a szlovák kormány egészen mást tesz, de hazánk van olyan lojális, hogy holmi nemzeti érdekérvényesítés miatt nem rondít bele az egyre egységesebb Európa gondolatába. Erre rímelve Kovács László az elkövetett hibák közt fölemlítette a státustörvényt, mondván, nem szabad olyan látszatot kelteni a szomszéd államokban, hogy az elszakított országrészek magyarjait közjogi kötelék fűzi Magyarországhoz. Az adóügyi európai biztos szerényen azt is megemlítette, hogy Madelaine Albright, volt amerikai külügyminiszter Brüsszelben járva rendszeresen beugrik hozzá egy kávéra.

Martonyi János, az Orbán-kormány volt külügyminisztere jó szokása szerint elegánsan nem mondott semmit: csökkent a magyar nemzetpolitika iránti nemzetközi érdeklődés, csupán az a szempont érvényesül, hogy az egyes tagországok közti nézeteltérések ne okozzanak biztonsági kockázatot. Ezért többoldalú keretek között kell csökkenteni a feszültségeket, amelyek persze valójában nem is léteznek, hiszen Martonyi János ugyanakkor úgy vélte, Közép-Európa voltaképpen nyugalmas régió.

Balázs Péter bizonyult a négy külpolitikus közül a legkedélyesebbnek, mondván, míg mások a barátnőjüket hívják mobiltelefonon, ő külügyminiszterekkel társalog a praktikus kis készülék segítségével, így például szlovák kollégájával, Miroslav Lajcákkal, akit ő csak Miroslavnak hív.

Hogy a haragos pozsonyi ember Péternek vagy Pjotrnak hívja-e a Bajnai-kormány diplomáciai vezetőjét, arról nem esett szó. Balázs Péter mindenesetre érezhető büszkeséggel számolt be olyasféle előrelépésekről, melyekhez a magyar diplomáciának nem sok köze van, például Vajdaság tartomány statútumának várható belgrádi elfogadásáról. Ezt egyébként a délvidéki szerbség harcolta ki, a kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló jogszabály pedig voltaképpen paragrafusok közé terelte a már létező testületek tevékenységét.

Minderről a budapesti külügyminiszter azt mondta, ebből is látható, hogy vannak eredmények, történnek jó dolgok is. Efféle elemzések sorjáztak egymás után jó másfél órán keresztül, s miközben a négy külpolitikus elveszett a részletekben, egyetlen szó sem esett arról, hogy voltaképpen mi Magyarország külpolitikai célja. Nem derült ki, a beszélgetés résztvevői milyen szerepet képzelnek Magyarországnak Európában és a Kárpát-medencében. Erre egyedül Jeszenszky Géza utalt a már említett negatív összefüggésben, mondván, nem igaz, sőt rágalom, hogy Magyarország középhatalmi státusra törekedne. A beszélgetést hallgatva világossá vált, hogy az asztalnál ülőknek nincs semmiféle víziójuk Magyarország történelmi hivatásáról.

Beszédes volt az is, amit többen büszkén sikerként emlegettek, tudniillik az uniós kívánságra tető alá hozott alapszerződéseket és a konfliktuskerülést. Balázs Péter még azt is kijelentette, hogy egyes esetekben tudatosan nem reagál a magyar külpolitika, hogy ne nőjön azáltal a feszültség, az általa kívánatosnak tartott nemzeti külpolitika alapelveit sorolva pedig leszögezte, az nem lehet egoista, ellenben mindenben az uniós közösségi érdekeket kell szem előtt tartani. Erre mondja a népnyelv: nincs az a pofon, amit mi visszaadnánk. Kovács László (aki egyébként tagadta, hogy tőle származna a „merjünk kicsik lenni!” kijelentés) rákontrázott azzal, hogy a nemzeti érdekérvényesítést mindenkor alá kell rendelni az európai érdekeknek.

A magyar külpolitika elmúlt húsz esztendejének mérlege a négy külügyér beszélgetése nyomán tehát a következő: Magyarország engedelmesen, a feltételekre habozás nélkül rábólintva csatlakozott az EU-hoz és a NATO-hoz, ennek érdekében aláírta a szomszéd államokkal azon alapszerződéseket, amelyekben minden követeléséről lemond, de a többi fél még ezt a szerződést sem tartja be, ám hazánk szemérmesen hallgat, s ha mégis szólnia kell, csak halkan suttog segítségért, mint Micimackó, hogy ne zavarja meg az euroatlanti integráció nagy ívű álmát.

Mindezért nem kapunk semmit, de egyszer talán majd megsimogatják a fejünket. Ez külpolitikai koncepciónak még elméleti síkon is elégtelen, a magyar érdekek érvényesítése, sőt egyáltalán megfogalmazása szempontjából pedig egyenesen botrányos.

A konfliktuskerülő, eseménykövető gesztuspolitika mindeddig semmilyen haszonnal nem járt, a kára annál több. Magyarország feltétel nélkül támogatta Románia európai uniós csatlakozását – a viszonzás Székelyföld elrománosításának felgyorsítása, a magyar államfői repülőgép leszállási engedélyének megtagadása, Sólyom László megalázó vegzálása lett román részről.

Magyarország a Duna (Trianon óta határfolyó) elterelése ellenére feltételek nélkül elismerte Szlovákia függetlenségét, a maga módján segítette belépését az eurózónába – a következmény Malina Hedvig ügyének elkenése, a dunaszerdahelyi rendőrterror, a nyelvtörvény és egyéb magyarellenes akció lett. Magyarország elsők közt ismerte el Ukrajna függetlenségét, kézzel-lábbal tiltakoztunk bármiféle Kárpátalját illető sanda revíziós gyanú ellen – Kijev ellenszolgáltatásként mostanában fojtja meg a magyar nyelvű oktatást. Most épp Szerbia uniós csatlakozását egyengetjük – cserébe a koncepciós perben összesen 61 évre ítélt öt temerini magyar fiú továbbra is börtönben sínylődik, azt pedig el sem merjük képzelni, mi lesz, ha Belgrádot már nem kötik a kényszerek.

Ennek ellenére a magyar diplomácia még mindig a meglapulás híve, noha a négy külügyminiszter beszélgetéséből is kiderült, hogy az Európai Unió mennyire érzékeny a biztonsági kockázatot jelentő feszültségekre. Márpedig ezek léteznek, és nem Magyarország akaratából. Épp ezért két lehetőség van: vagy továbbra is hallgatunk, tájba simulva, és tűrjük, hogy bárki kedve szerint alázzon meg minket, vagy felemeljük a fejünket és kinyilvánítjuk, hogy hazánk igenis középhatalom, a Kárpát-medence vezető állama akar lenni, s ennek érdekében helyzetteremtő, kezdeményező politikával a létező konfliktusokat vállalva szembenézünk a feszültségekkel, rákényszerítve Brüsszelt arra, hogy saját írott és íratlan eszméihez igazodva nyomást gyakoroljon azon államokra, amelyek agresszivitásukkal ellenségeskedést szítanak a Kárpát-medencében.

Kovács László Franz Vranitzky egykori osztrák kancellárnak tulajdonítja a „merjünk kicsik lenni!” elv alkalmazását, csakhogy Ausztria nem tudott olyan kicsi lenni, hogy ne álljon oda dél-tiroli vérei mögé, súlyos konfliktust vállalva a nagyobb és erősebb Olaszországgal, és végül elérte célját. Ausztria mert és nyert. A következő kormány legfontosabb feladatai között a külpolitikai paradigmaváltás is helyet kell kapjon, máskülönben a legsikeresebb gazdaságpolitika ellenére sem szűnünk meg pofozóbábu lenni.

Ágoston Balázs