Nem könnyű dolog kutatási engedélyt szerezni ezekre a területekre. Miután korábban barbár európaiak tönkretették, elrabolták a nagy civilizációk kincseit, a ma is azon a területen élő örökösök nem szívesen látnak akárkit romterületeiken. Amíg saját, jól képzett szakembergárdát neveltek ki, addig szükségük volt képzett kutatók segítségére, ma már azonban a jelenlétet ezeken a kiemelt területeken tudományos eredményekkel, megbízhatósággal, tisztességgel ki kell érdemelni. Ezért is nagy megtiszteltetés és elismerés, hogy hazánk kiállítást rendezhet a kairói Egyiptomi Múzeumban.

A világhírű kairói Egyiptomi Múzeum 2002-ben ünnepelte centenáriumát és annak kapcsán az intézmény egyik termében folyamatosan időszaki kiállításokat mutatnak be az Egyiptomban dolgozó külföldi missziók leleteiből. A magyar kiállítás november 6-án nyílt meg és 2010. január 15-éig látogatható. Címe: Magyar ásatások a thébai nekropoliszban, alcíme „Az egyiptomi terepmunka 102 évének megünneplése”.

Az utóbbi időpont magyarázatra szorul, mert nem sokan tudnak arról, hogy az első magyar ásatásokat Egyiptomban még 1907-ben Back Fülöp kezdeményezte szponzorként. Az akkori feltárások a gamhudi és sharunai lelőhelyeken folytak. Mivel Back Fülöp kereskedő volt, mint szakember a fiatal lengyel Tadeusz Smolenski vezette az ásatásokat. Sharuna Közép-Egyiptomban a Nílus keleti partján van, ahol egy I. Ptolemaiosz kori templomot és egy későóbirodalmi sírt tártak föl. A tíz feliratos kőtömbből hat Budapestre került, a többi Bécsbe, Krakkóba és Kairóba. Gamhudnál folytatták a feltárásokat a Nílus nyugati partján, ahol egy Ptolemaiosz kori temetőt ástak ki 1908-ban. Smolenski egy évvel később tüdőbetegségben meghalt, így a magyar jelenlét is megszakadt Egyiptomban.

A kiállítás itt is a Back Fülöp-féle leletekkel indul, hiszen ezekkel alapozták meg a Szépművészeti Múzeum állandó egyiptomi gyűjteményét.

A kiállított tárgyak sora egy Gamhudból előkerült koporsóval kezdődik, a többi lelet már az elmúlt két és fél évtized eredményeit hivatott bemutatni, a megelőző évtizedekben ugyanis sem állami, sem magán oldalról nem voltak komoly kezdeményezések az együttműködés felélesztésére.

Tulajdonképpen a szerencsének köszönhető, hogy az asszuáni gát építésekor magyar szakemberek is képbe kerültek: az UNESCO egy nemzetközi leletmentő programot hirdetett a núbiai műemlékek megmentésére, mert a megemelkedő víz nagyon sok értéket veszélybe sodort. 1964-ben az MTA küldött ki egy expedíciót, amelynek tagjai Castiglione László, Varga Edith, Salamon Ágnes, Barkóczi László, Hajnóczi Gyula és Kákosy László voltak.

Abu Szimbeltől északra, egy kora-középkori települést tártak föl Abdallah Nirqinél. (Több temploma is volt a falunak, sajnos a legszebbet a hollandok tárták föl 1963-ban.) A leleteket a Szépművészeti Múzeum kapta meg, akkoriban még bőkezűbb volt az egyiptomi műemléki törvény, mint napjainkban. Ez lett volna az a lélektani pillanat, amikor újabb ásatási koncessziót kellett volna szerezni a magyaroknak, mint tette ezt eredményesen Csehszlovákia és Lengyelország; ők már az ’50-es évek óta kutatnak Egyiptomban. Núbia után 19 éven át próbálkoztak magyar egyiptológusok kijutni terepre, de hol pénzhiányra, hol egyéb okra hivatkozva a magyar állam ezt nem tette lehetővé, igen nagy kárt okozva a hazai tudománynak, részben, mert a szakemberek inkább elméleti területek felé fordultak (filológia, vallástörténet stb.), részben, mert a szépen induló egyiptomi gyűjtemény gyarapítása is lassan haladt. Hiába volt jól képzett szakembergárdája hazánknak, a terepmunka csak 1983-ban kezdődhetett meg Kákosy László egyiptológus nemzetközi elismertségének köszönhetően.

A koncessziót Kákosy professzor II. Ramszesz hivatalnoka sírjának kitisztítására és feldolgozására kapta; a sír a legérdekesebb architektúrájú a magánsírok között, nem messze a Királyok Völgyétől, Gurna faluban, az el Khoka domb oldalába mélyítve.

A sír két részre tagolódik: a felső szint a thébai sírok szokásos T-alakú elrendezését mutatja. Az első termet négy pillérrel két részre osztották. Az ebből nyíló folyosó boltozatos kiképzésű, egyik oldalkamrájából 67,6 méter hosszú, spirális alagút indul, majd beletorkollik egy terembe, amelynek közepén egy függőleges akna tátong. Az akna oldalában két sírkamra van bevágva, az akna mélyén még kettő. Az egyikben feküdt két rózsaszín gránitkoporsó: Dzsehutimeszé és feleségéé Iszeté, aki az Amon énekesnője rangot viselte.

Az első expedíció kis létszámú csapattal végezte a fizikailag is szokatlan munkát, hiszen a 3300 év alatt beomlott és törmelékkel elborított vájatokat kellett kitisztítani. Olyan por volt, hogy a kutatók és a munkások csak maszkban tudtak dolgozni, az pedig túl meleg volt. A törmeléket helyi munkások kis gyékénykosarakban hordták ki a sírból. Az első leletekből kiderült, hogy a sír a középkor óta egészen a múlt századig lakott volt, de az ott élők nem sejtették, hogy a padozat alatt temető rejlik. A sírlakók tüzének füstjétől vastag, kátrányos korom fedte be a csodálatos képeket és feliratokat a falon, amelyeket szívós munkával kellett megtisztítani.

A nyolcvankét műtárgyat felvonultató tárlat két kivételtől eltekintve elsősorban a halottkultuszt mutatja be, hiszen az ókori egyiptomiak egész életükben a másvilágra készültek. Ezért építettek díszes sírokat maguknak és művészi tökélyre fejlesztették a tetemek tartósítását, a koporsók és sírbelsők festését. A sírokba temetett tárgyak a túlvilági élet megkönnyítését szolgálták.

A kiállítást a sírokból előkerült szolgaszobrocskák (usebti-figurák) nyitják meg, amelyek az egyiptomiak hite szerint a halál után a megboldogult helyett dolgoznak a túlvilágon. Láthatók a kiállításon szegények temetkezéséhez használt dísztelen fakoporsók, mumifikáláskor a testből eltávolított belső részek tárolására szolgáló kanopuszedények, feliratok a Halottak Könyvéből és sok más, az egyiptomi ha lottkultuszban használt tárgy, szobor.

A kiállítás középpontját az említett Dzsehutimesz-sír szobrászati blokkja képezi. Dzsehutimesz családjáról két szoborcsoport is készült: az egyiket magyar régészek találták meg 1980-ban, ez a sírban látható ma is. A másik szobor, amelyen szüleivel ábrázolják az írnokot a XIX. században került elő és a kairói múzeumban van, ez szerepel a bemutatón.

A Kákosy László professzor tanítványaiból álló első expedíciók után lassan saját koncessziót is kaptak a kiváló szakemberekké érett tanítványok: Bács Tamás, az ELTE egyiptológiai tanszékének vezetője, Schreiber Gábor az ELTE adjunktusa, Fábián Zoltán a Károli Gáspár Református Egyetem docense. A kiállítás katalógusának előszavában Zaki Hawass, az egyiptomi Legfelsőbb Régészeti Tanács vezetője, mint barátot említi meg név szerint Kákosy professzort, a magyar iskola megteremtőjét.

Míg érdeklődők járnak a thébai nekropoliszban, a Nílus bal partján, mindig szembe találkoznak a magyar kutatók által feltárt, feldolgozott és látogathatóvá tett sírkamrákkal.

Hankó Ildikó