Soha ne álljunk le a megtérésben!

Csodatévő szent királyunk, László lovának legendás patanyomait csikorgó hó, rianó jég takarja. A nemzeti kegyhely, Szentkút jegeces járdáin, akár tétova pingvinek, katolikus papok, szerzetesek idős szülei araszolgatnak a menedékház ajtajához, ahol Kelemen testvér ferences rendfőnök derekán kötéllel (korda) átfogott barna csuhában (habitus) fogadja és tessékeli beljebb őket a melegre.

A kegyhely igazgatója, Orosz Lóránt atya rendhagyó kezdeményezésére évek óta tartanak itt lelki karbantartást azok számára, akik fiaikat az Úristen szolgálatához vezető útra segítették. A hiterősítő foglalkozások tiszteletről, törődésről, megerősítésekről szólnak. Arról, mi a szülő, a család, a neveltetés, később pedig az egyház szerepe abban a folyamatban, amelynek célját Jézus akkor jelölte ki, amikor apostolainak azt mondta, „emberhalászokká teszlek titeket”.

– Fiunk, Tamás 21 éves korában azzal állt elénk, hogy kedves szüleim, nem szeretném befejezni a bölcsészettudományi kart, engem Isten elhívott. Ennek nagyon megörültünk, pedig tisztában vagyunk Jézus azon mondásával is: miattam üldözést fogtok szenvedni – emlékszik vissza az Ambrózy házaspár, akik Dunakesziről érkeztek már nem először Szentkútra. – Tamás idén lesz 44 esztendős, 2007 óta Móron plébános.

– Én is nagy megnyugvással adtam oda Krisztusnak András fiamat, noha tudom, érzékelem hitünk gúnyolását, a keresztényüldözés folyamatos erősödését – csatlakozik hozzánk a gyülekező szülők közül dr. Faragó Istvánné Újpestről. – A kísértések, küzdelmek állandóan szembejönnek, mindennap harcolni kell a Sátánnal, mert Isten az ember lényege… És ha meg kellene halni a hitünkért, az én családom azt is elfogadná.

Az Open Doors szervezet keresztényüldözési indexe szerint a több mint kétmilliárd embert számláló közösség tagjai közül tavaly 43 ezren tapasztaltak fizikai erőszakot vagy kaptak halálos fenyegetést, és csaknem ötezer hívőt öltek meg hite gyakorlása miatt. A katolikus egyházat szolgáló püspökök mintegy ötezren lehetnek, míg az évente átlag négyezerrel csökkenő papság létszámát 400 ezerre becsülik. Hazánkban például 2006-ban még 36, 2021-ben már csak húsz papot szenteltek fel.

– A papi hivatás jövője jórészt a keresztény szülőkön múlik – mondta az egybegyűlteknek rövid közös ima után Barsi Balázs atya lelkigyakorlat-vezető. – Magam 52 év szolgálat után is gyönyörűnek tartom, keresztjeivel együtt is a hivatásomat. Sajnos a mai családok nem egészen hívők, ebből fakadóan nem tudják átadni kellően azt az érzelmi kötődést és alapvetést, miszerint Isten az első. Némely szülő negatívan áll a gyerek döntéséhez, mert félti az üldöztetéstől, a gúnyolódástól vagy csak attól, hogy nem születik unokája. Fiatal koromban üldözték és kinevették ezt a hivatást, ma pedig folyamatosan rágalmaznak bennünket, pedig Isten nélkül a világ fogyatékos.

– Az én életem során, több mint egy emberöltőn át Kádárék tiltották és büntették a vallást; nem csoda, ha milliók úgy nőttek fel, hogy családalapítást követően sem válhattak egészen hívővé, mert nem engedték nekik – érvel az Ambrózy házaspár férfi tagja, a nyugdíjas angoltanár, István. – Én sem mertem híresztelni az iskolában, hogy titokban templomba járok, tudtam, melyik tanár kollégám a besúgó.

Közel 74 esztendeje, Kádár János belügyminisztersége idején történt, hogy a kommunista diktatúra elnöki tanácsi rendelettel (1950. szeptember 7.) oszlatott fel több mint 40 apáca- és szerzetesrendet, tartóztatta le Mindszenty József bíborost, üldözte, vallatta, börtönözte be vagy akasztatta fel papok százait. Később is csak kevesen merték vagy tudták gyakorolni hitüket, hiszen Kádár János 1958-ban tovább fenyegetett: „…mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás–paraszt uralom.” Akkoriban több ezer besúgó volt a templomokra „ráállítva”, de még 1987-ben is legalább 500 spion jelentett.

– Én sem kaptam hitbeli nevelést, noha a szüleim pedagógusok voltak, mert a hatvanas-hetvenes években ez nem volt egyszerű – emlékszik vissza Orosz Lóránt ferences szerzetes, egyetemi tanár, a szentkúti nemzeti kegyhely igazgatója és gvárdiánja, azaz házfőnöke. – A csongrádi tanyavilág egyik iskolájában cseperedtem; mivel a szüleim tanítók voltak, ott is lakhattunk. A hatalom engedélyével vasárnaponként misét tartottak a környék lakóinak, azon eleinte a szüleim is reszt vettek, de amikor az igazgató ennek hírét vette, utasította őket, ilyet többé ne tegyenek.

Lóránt atya az érettségi után a miskolci egyetemre került, ott kezdett el hittanra járni, mert amint fogalmaz, megtérése nem revelációszerű volt, hanem folyamatosan zajlott a lelkében, ezért a gépészmérnöki diplomát követő második esztendőben hozott végleges döntést és kezdte meg a ferences noviciátust.

– Eleinte az én szüleim sem örültek, mert féltettek, hiszen a biztos mérnöki állásomat hagytam oda, különösebben nem is támogattak, de a fogadalomtétel után megbékéltek új és végleges elhatározásommal.

A lelki karbantartás első szünetében a koruk ellenére életvidám Gödölle Istvánnal és feleségével, Mária asszonnyal húzódunk félre az egyik sarokba. Gödölléék büszkén mesélik, mennyire boldogok voltak annak idején, amikor az idén 54 éves Márton fiuk az érettségit követően azzal állt elébük, hogy nem biológus szeretne lenni, mint addig gondolta, hanem egyszerű pap.

– Akkor én, mivel Budán lakunk, a család keresztelő papjához, Jelenits István atyához fordultam tanácsért. Azt javasolta, Marci fiunk győződjön meg magáról, és szegődjön az emberek, a betegek szolgálatába – mondja a nyugdíjas villamosmérnök apa. – Miután az országos reumatológiai intézetben egy évig dolgozott a kórtermekben és a proszektúrán, jelentkezett Esztergomba, idén lesz 30 esztendeje, hogy felszentelték. Jelenleg a mátyásföldi Szent József-plébánia papja és plébániai kormányzója.

– Mártonnal megjutalmazott bennünket a Jóisten – szorítja meg férje kezét Mária asszony, aki annak idején családja vallásossága miatt vált osztályidegenné, ezért az orvosira esélye sem volt, maradt a villamosmérnöki. – Ott ismerkedtünk össze – néz Istvánra – és neveltünk fel hat gyermeket, ma 13 unokás nagymama vagyok. Nem tudom megérteni azt a szülőt, aki azért kesereg, mert a fia pap szeretne lenni.

– Azért ma sem veszélytelen hivatás, hiszen Jézus apostolainak kígyókon taposva kell szolgálnia – mondja az újpesti Faragó doktor. Pestszentlőrincen szolgáló András fiáról állítja, noha csak 30 esztendős, prédikációiból süt az Isten, a haza és a teremtett világ iránti elkötelezettség, mit sem törődik a liberális, ateista nyavalygókkal.

A következő foglalkozásig kisebb csoportokba verődnek az emberek. Különféle vélemények fogalmazódnak meg. Azt mondják, bűnök és botlások a társadalom minden rétegében voltak, vannak. Annak okát, hogy elmaradtunk Istentől, szerintük a családokban találjuk meg, például abban, hogy a vasárnapi ebédnél miként beszélgetnek teremtésről, hitről, egyházról. Ha beszélgetnek egyáltalán, nem csak az okostelefont nyomkodják. Családok tízezreiben a középkorú anyákat és apákat a kommunista elnyomás következményeként nem merték szüleik megkereszteltetni, templomba nem jártak, és ma is annyira tájékozatlanok, hogy a hittanra sokszor divatból beíratott gyermekeik többet tudnak Istenről, Bibliáról, mint ők, a szülők.

A megtérés egyik példájaként hozzák fel annak a szabolcsi volt tsz-párttitkár és munkásőrnek a történetét, akiből 1990 után pártkapcsolatai révén 350 hektáros „kapitalista nagyvállalkozó” lett, és aki több mint 50 esztendő után unokája bérmálási napján lépte át ismét a falusi templom küszöbét. Azóta viszont évente hárommázsás disznót vágat az egyházközösség javára, és a hittanos gyerekeknek buszkirándulásokat fizet például Szentkútra vagy legutóbb a Balaton partjára.

– Kedves testvéreim, nem a rang, nem a pénz és nem a fizika tartja össze a világot, hanem a teremtő szeretet – mondta széttárt karokkal Balázs atya. – Ezért üzenem a szülőknek, legyenek boldogok és örüljenek, hogy az Isten az ő gyermeküket választotta, bátran engedjék fiaikat a papi pályára. Soha ne álljunk le a megtérésben, erre tanít bennünket a szentek példája.

Példaként személyes sorsát említi: amikor ötéves korában azt kérdezték tőle családjuk barátai, hogy mi akarsz lenni, öcskös, ő azonnal rávágta, pap, és kertjük körtefája alatt misét rendezett a sióagárdi pajtásainak.

Akkoriban a papot az orvossal, tanítóval együtt vasalt ingben süvegelték meg az emberek, ma viszont ateista szervezetek, politikusok és celebek a társadalom söpredékének tartják őket, mondván, annyi a bűnös pap. Azt mondja erre Balázs atya, ez nem a papság ellen szól, mert például a házasságban is sok ocsmány dolog történik, és az sem a házasság ellen szól. Szerinte történt tisztulás az utóbbi esztendőkben egyháza életében, ezért is biztatja a növendékeket, tartsanak ki.

A szentkúti kegyhelyigazgató, Lóránt atya szerint az első megkezdett év után tíz növendékből általában ketten hagyják abba, aztán a beöltözést és a lelkigyakorlatot, végül a fogadalomtételt követően legalább két növendék még lemorzsolódik. Tapasztalata szerint 4-5 esztendő szükségeltetik a végleges megállapodáshoz.

De nem csak fiatalok jelentkeznek, előfordult már, hogy 30 éves hegedűművész vagy orvos fordított hátat addigi életének, karrierjének és adta át magát Krisztusnak. Közéjük tartozik a horvát nemesi családból származó Skublics László fia is, aki ugyancsak meglepte édesapját, amikor végzett matematikusként szakmai sikereinek küszöbén hátat fordított a civil világnak, és elindult Jézushoz, faragjon belőle emberhalászt. Ma Pasaréten szolgál.

Hasonlóan elégedett és büszke fiaira Roska Péterné, hiszen nagyobbik gyermekét, Pétert, miután a fizikusi pályát elhagyta, 29 évesen szentelték pappá Esztergomban. Ma Újpesten plébános, míg kisebb fia, Roska Botond nemzetközi hírű magyar neurobiológusként tanít és kutat Bázelban. Azt mondja, köszöni Istennek, hogy gyermekei az egyházat és a tudósvilágot szolgálhatják.

A házfőnök Kelemen atya, lévén gyöngyösi szőlőművelő család sarja, először mezőgazdasági szakközépiskolába járt, ezt követte a pedagógusi pálya, ennek köszönhetően óvó bácsiként is dolgozott, de igazi helyét a ferenceseknél találta meg, ahol 37 éve szolgál.

Julián testvér útja jóval kacskaringósabbra sikeredett, hiszen nagyszülei a II. világégés éveiben menekültek át a bukovinai Andrásfalváról a Bonyhád melletti Kakasdra. Azt meséli, apja noha bányász volt, vallásosan nevelte, és már süvölvény korában azt érezte lelki bensőjében, hogy hívja őt a Jóisten.

– De fiatalon ellenkeztem vele, inkább a fővárosi műszaki egyetem gépészmérnöki karára jelentkeztem – emlékszik vissza, aztán kis szünetet tartva folytatja.

– Ma már tudom és hivatkozhatok például Jeremiásra, Salamonra vagy Saulra, hogy az Isten az anyaméhben választ követőt, teremt lehetőséget a papi hivatásra. Persze hogy él-e vele a kitüntetett, az már az illető döntése lesz.

Pesten élvezte a kollégisták könnyed életét, diszkóba hol az E-, hol pedig a SOTE-klubba járt, közben még tánciskolába is beiratkozott. Ott az egyik lány azt kérdezte tőle, hiszel Istenben?

– Próbálok, válaszoltam neki, majd amikor azt mondta, hittanra jár, megkértem, vigyen el engem is. A diplomát követően már negyedik éve dolgoztam a fizikai kutatóintézetben, amikor eldöntöttem, jelentkezem a ferences rendbe. Bányász édesapám örvendett, édesanyám pedig azt mondta: abban ki kell tartanod.

A szülői lelki karbantartás is kitart egészen az ebédig. Átvonulóban a Szent Jakab étterembe azt kérdezem a pultoskisasszonytól, miért nem jött be az előadásra, tartalmas volt.

– Én nem vagyok vallásos, nem úgy neveltek a szüleim. Apukám bányász volt a kányási Béke aknában, nagymamám pedig munkásőr – hajtja le a fejét. – Meg sem vagyok keresztelve. Néhány éve műkörmös voltam, de nem ment jól a szakma, azért jelentkeztem ide recepciósnak.

Miután elköszönünk egymástól, és kijövök a parkolóba, hogy Pest felé vegyem az irányt, Balázs atya szavai jutnak eszembe:

– Isten nélkül a világ fogyatékos.