Amennyiben találkozási pontokat keresünk az ibériai és a magyar borvilág között, akkor az egyszerűség kedvéért nézzük, mi a hasonló témakörben született, 2004-es magyar jogszabály első mondata: „Az Országgyűlés a szőlőtermesztésnek és a borgazdálkodásnak az Európai Unió jogrendszerébe illeszkedő, nemzeti hatáskörbe tartozó szabályozása érdekében a következő törvényt alkotja:…” Sokat elmond a megközelítések különbségéről a két idézet. Persze, utóbb a spanyol jogszabályban is fellelhető az a kitétel, hogy az Európai Unió rendelkezéseivel való összhang megteremtése is célja volt a törvényalkotóknak, ám azért mégis csak más a felvezetés.

De még hívjunk segítségül két további idézetet. Spanyolországban létezik egy szervezet, amely a La Federación Espanola de Vino (FEV) névre hallgat. José Garcia Carrión, a szervezet 2009 tavaszán megválasztott elnöke mondja: „A bort úgy kell tekinteni, mint egyfajta – tegyük hozzá, speciális – élelmiszert. A bor ugyanis szerves tartozéka a mediterrán, a spanyol étkezési szokásoknak.”

Pár nappal ezelőtt, az egri Vincze Béla glicerinesbor-botránya után összeült a legismertebb magyar borászokat tömörítő Pannon Bormíves Céh, amelyből egyébként a „tettenérés” után önként távozott Vincze, s egy kiáltvány fogadott el. Így kezdődik: „A világ borászata kettévált, a tengerentúli tömegtermelés az élelmiszeripar kategóriáiban gondolkodik…”

Megjegyzendő, hogy a FEV hozzávetőleg 1000 termelőt, pincészetet, forgalmazót és egyéb borközeli szervezetet tudhat a soraiban, a Pannon Bormíves Céhnek jelen állás szerint 27, úgymond magyar csúcsborász a tagja. Hol van a térképen Spanyolország? Nehéz lenne elnézni a fekvését… Tengeren innen, Európában. S mégis élelmiszernek tekintik a bort.

Persze, miért is ne tekintenék annak, amikor nem nagyon lehet olyan szakemberrel beszélni, nem igazán lehet olyan boros, kulináris, nota bene, egészségügyi publikációt találni, ahol ne azt állítanák, hogy a napi átlagban elfogyasztott két-három pohár, azaz hozzávetőleg fél liter bor ne a testünk-lelkünk gyarapodását szolgálná.

Noha Spanyolhonban is nagyjából a zéró toleranciát tűzte zászlajára a közlekedést szabályozó rendelet, de mintha ez a borozgatókra nem vonatkozna. Minden bizonnyal annak lenne nehéz dolga, akit azzal bíznának meg, hogy délelőttönként, ebédidőben, no meg este találjon olyan étkezőket, amelyek asztalán nincs ott a vino tinto, a rosado, vagy az utóbbi időben mind népszerűbbé váló blanco. A vörös-, a rozé vagy a fehérbor. A spanyol bárok, amik még véletlenül sem tévesztendők össze a Kelet- Európában megismert bárokkal, a társadalmi érintkezés legfőbb színterei. Mondhatnánk kocsmának is, de az elég degradáló lenne, s nem is fedné a valóságot. És hát a barokban beszélgetés, kártyázás, meccsnézés közben bizony fogy a szőlő leve.

De hogy kerül egy asztalra a magyar és a spanyol bor? Konkrétan nem nagyon, mert vagy ezt, vagy azt isszák a népek. Magyar szempontból nézve sajnos, inkább az utóbbi fogyasztása a jellemző, és nem csupán spanyol torkokon csúszik le tetemes mennyiség, hanem szerte a világban sokfelé. Olyan terepen kellene versenyezni, helytállni, ahol finoman szólva sem egyenlők az esélyek, távolról sem egyformák a lehetőségek.

Mennyire hazug az a kitétel, miszerint Magyarország EU-tagsága jóvoltából kinyílt az európai piac! Csúzlival itt, interkontinentális rakétával ott – vívják a harcot. Vagy ahogy Sándor György klasszikussá vált tanárparódiájában a futóverseny előtt mondják: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek – én biciklivel megyek!”

Egy kis számmisztika. Spanyolország élen áll a világon a szőlővel beültetett területek mennyisége tekintetében, nagyjából 1,16 millió hektár beültetett területről adnak számot, ennek 97 százalékán terem a boralapanyag, a maradék 3 százalék az étkezési és egyéb felhasználás. Ez az egész világot tekintve nagyjából 15 százalékot jelent, az EU-országokat véve pedig 30 százalékot. Magyarországon körülbelül 70 ezer hektár jut a szőlőnek.

A spanyolok, mivel az időjárás sok tekintetben zordan bánik errefelé az ültetvényekkel, a világ legnagyobb beültetett területe ellenére – Olaszország és Franciaország után – „csak” harmadikok az előállított bor mennyisége tekintetében. De azért ez a pozíció is – 2008-as adatokról van szó – jelent évente vagy 40 millió hektoliter bort, illetve ebben az adatban benne van 10 százaléknyi must és egyéb szőlőkészítmény.

Magyarországon körülbelül 3,5 millió hektoliter az éves mennyiség. Spanyolországban tavaly 13 millió hektoliter volt a hazai fogyasztás, 17 millió kelt el az exportpiacokon. Ezekkel az adatokkal már közeledünk egy kényes területhez, az árakhoz.

A 17 milliós kivitel pénzben kifejezve 2 milliárd eurót hozott a konyhára, tovább osztva ez azt jelenti, hogy a spanyol borokat átlagosan literenként 1,2 euróért adták el a külhoni piacokon. Ebbe a nagykereskedelmi árba a minőségi és az úgynevezett asztali borok is beleértendők.

Forintosítva – 270 forintos árfolyammal számolva – ez 324 forint literenként. A hazai fogyasztókban eltűnő mennyiség literenkénti – s ez már fogyasztói – átlagára (vörös, rozé, fehér együtt) körülbelül 3 euró, azaz 810 forint.

Ha bemegy az ember egy spanyol élelmiszerboltba, vagy mondjuk bevásárlóközpontba, elsétál a borpultokig, ahol bőven válogathat, akkor azt látja, hogy iható, persze, nem csúcsminőségű borok, főleg rozék, már egy eurónál kezdődnek, míg a vörösek 2,5-3 eurótól. Egy riojai kedvencem, amit egyébként Magyarországon is forgalmaznak és az ismert, nagyon jól marketingelt borok közé tartozik – persze az ízlések különbözőek –, joggal kér helyet magának a legjobbak között, szóval, ez a vörösbor 12 euróba kerül, ami 3240 forint.

A nyugat-európai bérek – még a válság idején megtépázottak is – jobban viszonyulnak ezekhez az italárakhoz, mint a magyar átlagpénztárcához. S nem kell hozzá közgazdászprofesszorság, hogy belássuk, ha ennyiért adják, akkor megéri a termelőnek. Nem illik persze megfeledkezni a forgalmi adók közötti különbségről, a spanyol áfa, azaz IVA a boroknál 16 százalék. Magyarországon pedig…

Alighanem itt van a titok egyik nyitja, vagy hát ez nem is annyira titok ez: jó áron, sok fogy. Pláne, ha – mint fentebb is kiderülhetett – az étkezés szerves velejárójáról beszélünk, s szinte kötelező inni. Nem alkoholizmus okán, dietétikai szempontból fontos.

Spanyolország az Európai Unió által erősen támogatott kulturált borfogyasztási kampány egyik élharcosa, spanyolul a Vino con Moderaciónnak nevezett mozgalom lelkes támogatója. Alapelvként hirdetik, hogy nőknek naponta kettő, férfiaknak három pohár bor a kulturált mennyiség, és különleges alkalmakkor se jussunk túl a négy poháron. Ez utóbbit Magyarországon sokan túlteljesítik, de az előbbi még messze van. Talán azért is, mert ellentétben a magyar gyakorlattal, a spanyol bortörvényben is előírt, mondhatni kötelezettsége okán a spanyol állam jelentősen hozzájárul a bormarketing költségeihez, azaz a fogyasztás ösztönzéséhez. Persze, csakis „con moderación” alapon.

Az itt szereplő számokból és adatokból is kiderülhet, hogy nem nagyon lehet egy napon említeni a spanyol és a magyar borkérdést. De azért alapelvként az mindenképpen megállapítható, hogy a megfelelő belső fogyasztás és a jó árak az alapvető kellékei a sikeres borüzletnek. Akkor megéri termelni is, mert ha jó a portéka, akkor viszik, azaz isszák.

Álljon itt egy másik példa. Ezekben a hetekben látott napvilágot az Egyesült Államokban készülő, de világszerte elismert borszaklap, a Wine Enthusiast (20 éve alapították, milliós olvasótáborral) bor- és pezsgőtesztje, amely egy úgynevezett százas Best Buy-lista, magyarra talán úgy fordítható: „Ezeket éri meg legjobban vásárolni” – ár és minőség összevetésében.

A szakemberek tízezer borból választották ki az elit mezőnyt, amelyben 7 spanyol bor kapott helyet. És itt megint ki kell térni az ár kérdésére.

A legelőkelőbb helyen a spanyolok közül az egyik legismertebb ibériai pezsgő, azaz, spanyol szóhasználattal, cava végzett. Nemzetközi márka, világszerte ismert – egy üveg ára 11 dollár, mai magyar árfolyamon nagyjából 1800 forint. Ez valóban „best buy”-nak mondható ilyen színvonalú italért. A magától értetődően az újvilági boroktól hemzsegő felsorolásban jócskán vannak 8-10 dolláros egyéb kiváló nedűk is. Magyart sajnos nem sikerült felfedezni.

A magazin weboldalán azért, igaz, nem a legjobbak között, de felbukkan egy tokaji és három neszmélyi bor is. Próbáltam nyomára bukkanni, hogy a piacon maradásért folytatott küzdelem eredményez-e Spanyolországban „borásztrükköket” és a bortörvényt sértő lebukásokat.

Talán nem meglepő, nem jártam eredménnyel. Általános volt a vélekedés: itt megvannak a legfontosabb kellékek, a föld, az elegendő, néha túlságosan is erős nap, évszázados szakértelem a modern technikával karöltve. A fogyasztót – mint a tisztességes borászok sehol másutt a világon – nem becsapni, itatni akarják. Mindenkit a pénztárcájának és az ízlésének megfelelő borral. Na ja, van hozzá terület, van hozzá elég termék. Meg hát fogyasztó is.

C. Azahar