– Kinek a hatását érzi legerősebben?

– Anyai és apai nagyapámét most is, gyerekoromban is erősen éreztem. Anyai nagyapám az első világháborúban harcolt, ott volt Doberdónál is, apai nagyapám a második világháborút járta meg. Egyikük a székelységét belül hordozta a lelkében, ő polgári életet élő, tudósabb ember volt, másikuk, apai nagyapám, egészséges parasztember, ő inkább kívül viselte székely mivoltját, soha nem láttam polgári ruhában, mindig népviseletben járt, tartás volt benne. Nem írt, nem olvasott. Az ő tárgyi környezete, a kinézete képileg is erősen hatott rám, ezt csak be kellett szívi ahhoz, hogy meghatározza az életutamat, csak el kellett raktározni.

– Milyen pályára készült?

– Festő akartam lenni, gyerekkorom óta rengeteget rajzoltam, annyira gazdag volt a nagyszülői környezet képi világa, hogy ha tehettem, csak ezt csináltam. Tanulni elkerültem Erdély egyik legrangosabb művészeti középiskolájába, a marosvásárhelyibe, ahonnan európai hírű, sőt világhírű művészek kerültek ki. Szerencsém volt egy-két ilyen tanár keze alatt formálódni, egészen magas szinten oktattak. Grafikusnak készültem, de az egyetemre nem jutottam be, kétszer-háromszor is próbálkoztam Kolozsváron a nyolcvanas évek első felében.

– Hogyan fordult a fényképezés felé?

– Az akkori romániai helyzetben, hogy nagy szavakat használjak, a magyarság eléggé veszélyeztetve volt nemzeti létében. Mikor középiskolába jártam a hetvenes években, akkor indult Magyarországon a táncházmozgalom, amely a népi kultúra őrzése, mentése volt, én is felvállaltam egy szeletét ennek a mentésnek. Elkezdtem néprajzi dokumentumképeket készíteni a hegyen túl a moldvai csángók világában. Fotográfus lettem, nem akartam az lenni, de azzá váltam. Szerencsére mindig megengedhettem magamnak, hogy azt fényképezzem, amihez kedven van, soha semmit sem megrendelésre csináltam, mindent a magam örömére. A sors úgy hozta, hogy nem szegődtem el lapokhoz, kiadókhoz, csak azt a szeletet vettem el az életből, ami engem érdekelt. Persze közben dolgozni kellett, katonaságot is le kellett tölteni, az is elég kalandos és nagyon szép volt, mert szász vidéken szolgáltam, Besztercén.

– Milyen munkával tartotta fenn magát?

– Hét évet Balánbányán dolgoztam mint bányász. Réz, meg vasérc van arrafele. Mentem rendesen, mint melós, egy ideig fejtettem is, aztán ismeretség révén bekerültem a térképészeti műhelybe, de le kellett menni azután is, a föld alatt mértünk. Legjobban kellett ismerjem az egészet, Kelet-Európa egyik legmélyebb bányája volt, nyolcszáz méter mély. Akkor így működött a társadalom, ez a munka jutott, és kész, nem lehetett válogatni. Ugyanúgy, mint az üzletben, ha bementél, és kértél egy nadrágot, vagy egy üveg bort, nem mondhattad, hogy milyen bor, vagy hányas nadrág legyen, ami volt, azt kaptad. A szomszédom ismerte a bányánál a nem tudom kit, így lett munkahelyem. Egy este hazamentem Kolozsvárról a felvételiről, és másnap már fel voltam véve a bányában. Nem volt menekülés. Valahogy olyan volt nekem az a hét év, mint a viccben a vasutasnak, aki egész életében kopogtatja a vonat kerekeket, és mikor nyugdíjba megy, megkérdik tőle, miért csinálta, azt mondja, nem tudja. A művészi pályám keresgélése volt ez az idő, akkor döntöttem el, hogy nem felvételizek többet az egyetemre, utólag tudtam meg, hogy már én következtem volna, elég alaposan fel voltam készülve. A bányában azzal voltam elfoglalva, hogy a főnökeimet hogyan tudom lekenyerezni, hogy a hét végén elmehessek fényképezni. Viszont óriási élettapasztalatot adott, tizenkilenc évesen ez nagy dolog volt, érdekes, hogy jó emlékként él bennem.

– Mi lehet az oka?

– Talán azért, mert közben rengeteget fényképeztem, elég komoly anyagot gyűjtöttünk a moldvai csángók között egyik kedves barátommal a szomszéd faluból, ő is pont ilyen helyzetben volt, sokat felvételizett képzőművészeti egyetemre. Ketten vettük nyakunkba a világot, átmentünk a hegyen túlra, mert ott él egy kihalásra ítélt magyar népcsoport, nem tudtuk, hogy mit kezdünk velük, csak vonzott az ősi világuk, amivel Csíksomlyón találkoztunk, láttuk őket, meg egykét táncház-találkozón, mikor Székelyudvarhelyen felléptek. Vissza szerettem volna menni az időben, és ennél a népnél ismertem föl a nagyszülők világát, a nyelvét, azt a hangulatot, amit ott kaptam.

– Emlékszik az első élményére?

– Azzal kezdődött, hogy egy csíksomlyói búcsú után meghívott egy lészpedi néni, egy család, mikor beléptem az otthonukba, akkor tényleg elkapott az a csodálatos, mesés világ, ami ott élt. Ez megpecsételte az életünket, mind a kettőnkét. Csak fényképeztünk, fényképeztünk, s mikor visszajöttünk, el voltunk varázsolva. Barátom nevét is meg kell említsem, Barabás Zsolt, ő most a Sepsiszentgyörgyi Színház fotográfusa, hét-nyolc évig összefonódva éltük az életünket. Rengeteget dolgoztunk, pedig nagyon veszélyes volt akkor az ilyesmi, könnyen észrevehették az embert, sok nyersanyagot kellett cipelni, meg a gépeket. Arról a népről nem volt szabad semmi hírt adni, tiltották, tagadták, hogy a hegyen túl, tehát a történelmi Magyarország határain túl létezik még egy ilyen magyar nyelvű népcsoport. Ezt mindenféleképpen el akarták titkolni, egyszerűen tilos volt odamenni. Ez az élmény határozta meg az én életemet. Ugyanakkor ez a munka óriási tapasztalatot adott, mert komoly tudás kellett hozzá. Az iskolában a grafika szakhoz hozzátartozott a fényképezés, elég alapos képzést kaptunk, megtanultuk a mesterséget, és az ottani körülmények között jól tudtuk használni ezt a tudást. Sok olyan faluban jártunk, ahol még villany sem volt, mi nem is akartunk műfényt használni, nem is derítettünk, csak a belső terekbe szűrődő kevés természetes fényt használtuk. Ha nem így fényképezed le, az egész átértékelődik, hamissá válik. Ettől lettek a képeink ilyenek… Nem tudom, milyenek lettek…

– Hitelesnek mondanám őket.

– Nagyon szép történetek, amiket átéltünk. Őszinték lettek a képek, olyanok, hogy most sem csinálnám másként. Eszembe sem jutna, hogy a mostani technikával milyenné lehetne tenni. Olyanok lettek, hogy a kiállításaimon egyformán tudom használni a nyolcvanas évek képeit a mai képekkel, amelyek a legjobb csúcstechnikával készültek. Úgy érzem, azért, mert nem mondta senki, hogy végezzük el ezt a munkát, nem kellett elszámolni, nem volt határidő, nem volt főnök, nem volt pályázat. Közben csatlakozott hozzánk egy magyarországi fotós, Csoma Gergő, akkor már három éve jártunk Moldvába, s megkérte Zsolt barátomat, jól ismerte, hadd szegődjön hozzánk, mert akkor a Ceausescu-rendszer már igen kezdett szigorodni, s veszélyes volt neki átjárni. Attól kezdve egészen 1989-ig hárman mentünk, megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, elvittük egymást olyan helyekre, ahol a másik még nem járt. Több kockázatot vállaltunk ezzel, mert őt mint külföldi állampolgárt, legfeljebb feltették volna a vonatra, de belőlünk könnyen lehetett volna politikai fogoly, akkor ez könnyen ment. Ismerősünket el is vittek azért, mert Domonkos Pál Péter könyvét olvasta a moldvai csángókról. Ez az élet pont addig tartott, míg jött itt az úgynevezett forradalom.

– Az ön életében mi változott meg?

– Közben megnősültem, feleségem Gyimesben csángó gyerekeket tanított, ott ismertem meg, de ő is székely lány. Az volt a kívánsága, hogy lassan abba kéne hagyni a bányamunkát, ahogy meséltem neki a bányásztörténeteket, féltett kissé. Tudni kell, hogy bár az ércbányákban nincsen sújtólég, akár tüzet is rakhatsz, de sok az omlás, ezért sokkal több a halálos baleset, mint a szénbányákban. Akkor úgymond átkaptam a reklámgrafika szakra itt egy csíkszeredai vállalkozásnál, egy zöldségkereskedő cég arculatát terveztem. Nagyon tetszett, a bányához képeset nekem paradicsom volt, sokkal könnyebb lett az életem. Az edzés előtte elég alapos volt, az embert keményre faragta: magadra vigyázni, másokra vigyázni, minden pillanatban ébernek lenni, mindig hajnali háromkor kelni. Most sem tudok sokáig aludni, legkésőbb hatkor már fenn vagyok, de ez nagyon jó így.

Boros Károly