– Mióta van Magyarországon lelki elsősegély telefonszolgálat?

– 1950-ben Chad Varah anglikán lelkész Londonban az öngyilkosság megelőzése céljából indította el az első lelki elsősegély-telefonszolgálatot, és ebből nőtt ki a Szamaritánus mozgalom, amely laikus önkéntesek tevékenységén alapul. 1970-ben, Debrecenben dr. Szabó Pál pszichiáter szervezte meg az első hazai telefonszolgálatot. Pesten három évvel később indultunk el. Dr. Kun Miklós, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet főorvosa, néhai Orthmayr Alajos nyomdokain arra a felismerésre jutott, hogy a sürgős pszichiátriai problémák kezelésére, mondjuk az öngyilkossági veszélyre, nálunk is létre kellene hozni egy pszichiátriai sürgősségi ügyeletet, ahová bármikor lehet fordulni. Mi lenne, ha ez telefonügyelet lenne? Modern eszköz, gyors és hatékony kapcsolatteremtési lehetőség. Összehívott egy tanácskozást a Lipót kápolnájába, vagy száz pszichológus, pszichiáter volt ott. Fél év múlva az ötödik kerületi Ideggondozó porolóudvarra néző vakfolyosóján kaptunk helyet. Az első napokban körülbelül hetven, majd később napi ötszáz hívás érkezett. Fél év múlva majd minden szakember otthagyott bennünket.

– Miért?

– Úgy érezték, ehhez a munkához nem rájuk van szükség, mert nappal is ugyanezt csinálják és telefonon nem lehet diagnózist készíteni. Közben rájöttünk, hogy Kun Miklós tévedett. Elsősorban nem pszichiátriai sürgősségi ügyeletre volt szükség, mert nem elmebetegek telefonáltak, hanem hétköznapi emberek, a legkülönbözőbb súlyú és mélységű pszichés problémáikkal. Nem pszichológusokra van szükség a vonal végén, hanem alkalmas személyiségekre. Hazánkban jelenleg huszonnyolc telefonszolgálat működik, ahol négy-ötszáz önkéntes dolgozik.

– A Kádár-rendszerben azt hallottuk, hogy a szocializmus egy humánus rendszer, ahol a lelki probléma ismeretlen fogalom. Hogyan viszonyult a lelkisegély-szolgálatokhoz a hatalom?

– Az aczéli „tiltani, tűrni, támogatni” elv alapján minket a tűrt kategóriába soroltak, de például az elmebetegség vagy az öngyilkosság tiltott téma volt. 1972-ben, az Orvosi Hetilapban azt írták, hogy büntetni kellene az öngyilkosokat, mert az ellátásuk költségeket ró az egészségügyre. Vlagyimir Szolovjov szovjet tudós azt mondta, ahogy a szocializmus egyre jobban kiteljesedik, megszűnnek a pszicho-szociális problémák, még társadalombiztosításra sem lesz szükség. A hetvenes években már éreztük, hogy ez butaság, de a rezsim gondolkodásában még a problémák lassú megszűnésének ideája lebegett. Az is nehezítette a dolgunkat, hogy a szűkebb értelemben vett szakma, a pszichiátria úgy gondolkodott: ha a szakember nem tudja kezelni az olyan súlyos problémákat, mint a krízis és az öngyilkosság, akkor egy laikus hogyan merészel még csak gondolni is arra, hogy ilyennel foglalkozzon. Legalább tíz-tizenöt évnek kellett eltelnie, mire a szakma, leginkább a társadalom nyomására, elismerte tevékenységünket. Időközben persze elért hozzánk Erik H. Erikson 1952-ben megfogalmazott tézise is, miszerint a személyiségfejlődés velejárója a krízis, krízis nélkül nincs fejlődés, hozzátartozik az élethez.

– Mi az a krízishelyzet?

– A krízis egy olyan állapot, amelyben a személy lényeges ponton a céljaival ellentétes akadályokba ütközik, amelyek az ő szokásos problémamegoldó eszközeivel leküzdhetetlenek látszanak. Eszköztelenné, tehetetlenné válunk, és úgy érezzük, nincs tovább. De mivel ez csak egy érzés, ezért lehet rajta változtatni. Tulajdonképpen a fél életemet arra tettem rá, hogy a krízist, mint normál-lélektani jelenséget elfogadtassam. A krízis az az állapot, amikor eldől, merre megyek tovább, egy útelágazás: lehetőség és veszély is egyben. De még nem a végállomás. Tovább lehet menni, s ki is lehet jönni belőle. Egy asszony hívott bennünket, hogy a részeg férje befeküdt a kádba, és fél, hogy megfullad. Azt mondtuk neki, húzza ki a dugót. Az akadály, az indulat annyira meg tudja bénítani az embert, hogy elveszíti minden kreativitását, a gondolkodása bicsaklik meg.

– Milyen különbség van a szocializmus és a mai kor emberének problémái között?

– Nehéz erre válaszolni, mert a problémák összetettek. Amikor azt mondjuk, ez volt az utolsó csepp a pohárban, az nem teljesen igaz, mert nem az utolsó csepp miatt borulunk ki, hanem az addig felgyülemlett problémák miatt. Persze, az utolsó csepp miatt csordul ki a pohár, de ezzel együtt minden a felszínre tör. Az utolsó csepp lehet egy jelentéktelennek tűnő esemény is, de a beszélgetés közben kiderül, nem az éppen aktuális probléma a gond, hanem az az út, ami oda vezetett. A problémák ugyanolyanok ma is, mint a hetvenes években: partnerkapcsolati problémák, gyász, magányosság. Való igaz, hogy az egzisztenciális jellegű problémák megnőttek. Elég nagy baj az, ha egy középosztálybeli a hó második felében azzal telefonál, hogy nem meri kihívni a mosógépszerelőt, mert nem tudja, mennyit fog kérni a javításért. Annyira ingatag ma az emberek egzisztenciája, hogy egy ilyen jelentéktelen dolog is igen nagy gondot tud okozni.

– A telefonszolgálatok egyik legfontosabb célja az öngyilkosságok megelőzése. Egyetért azzal, hogy a magyar öngyilkos nemzet?

– Nem. A rendszerváltozás óta negyven százalékkal csökkent az öngyilkosságok száma. Szerintem azért, mert az emberek előtt perspektívák nyíltak meg. A normalitás egyik feltétele, hogy néhányszor eszünkbe jut, mi lenne, ha nem lennénk. A baj akkor zuhan az emberre, ha úgy érzi, nincsenek megoldásai az élet kihívásaira, tehetetlen és eszköztelen. Freud szerint az embert az ösztönei határozzák meg. Viktor Frankl azt mondja, ha ez valóban így lenne, akkor az embert semmi nem különböztetné meg az állattól. Az embert tehát nem a fiziológiai szükségletei vezérlik, hanem a célok, értékek és a normák. Ez az élet értelme, és ezek megléte tart életben bennünket.

– Hogyan lehet valakit a saját céljához hozzásegíteni?

– Ehhez elsősorban időre és nyugalomra van szükség. Az egyik baj az, hogy mindig menni kell, nem állhatok meg, mert az már olyan, mintha visszafelé mennék. Állandóan van egyfajta időkényszerünk. A másik, hogy a jövőnk nyitott, kimenetele bizonytalan, és ez teher. Hogy a telefonáló a célját megtalálhassa, ahhoz mintegy meg kell állítani az időt, „ki kell venni őt az időből”, és azt mondani neki: „gyere, ülj le, van időnk, mondd el, mi nyomaszt.” Egy krízisben lévő ember azt érzi, hogy amit átél, az nem is emberi, az kibírhatatlan. Nem mer szembenézni a problémákkal. De ha azt érzi, hogy valaki meghallgatja, vele marad a bajban, akkor rájön arra, hogy ezt ki lehet bírni. Az én tekintetem tükrében rá tud nézni arra, ami vele történik. Mint egy vetítővászonra. Ez a kilábalás útja. A baj az, hogy az emberek általában elhárítják a másik ember gondjait, problémáit, de ez természetes is, hiszen tehernek érzik. Mi azért vagyunk, hogy meghallgassuk azokat. A hívó rajtam érzi meg, hogy ami vele történik, az átélhető. A helyzet ad biztonságot és nyugalmat neki. Én időt ajándékozok neki, hogy maga jöjjön rá, hogyan tovább. Nem én találom meg a célját, mert az az én célom lenne. Neki kell megtalálnia.

– Szakmai szemmel mi a különbség, ha valaki telefonon vagy személyesen mondja el a problémáit?

– Buda Béla szerint a telefonszolgálatok a „szakma lelkiismereti őrpontjaivá” válnak, mert a társadalom bajainak olyan teljes keresztmetszetével, a közösség és az egyén szenvedéseinek olyan bugyraival találkoznak, amivel máshol nem, s amelyek megoldásért kiáltanak. A hang mint korlátozott kommunikációs csatorna, csodákra képes. Mindent átvisz, ezért a telefon krízishelyzetekre nagyon jó eszköz. És anonim: nem kell bemutatkoznod. Így, ismeretlenül, öt perc alatt mélyebbre jutok el egy telefonos beszélgetésben, mint egy személyes találkozásban. Az emberek nehezen mutatják meg pszichés problémájukat, mert az emberi közösségek a pszichés problémájú embert kirekesztik. Az elmegyógyintézeteket régen mindig a település szélére helyezték, ahogy a fertőző kórházakat is. Egy közösség számára a pszichés probléma a legnagyobb veszély.

– Említette, hogy kezdetben szinte az összes szakember elment önöktől. Nem azért, mert egy telefon mögött ülve a pszichiáter nem látja, hatékony-e a munkája?

– Nem látnia kell, hallania. Ugyanis a hívó egészen máshogy veszi fel, és máshogy teszi le a telefont. Máshogy veszi a levegőt, máshogy intonál. Lehet hallani, hogy érzelemteltebb lett a hangja, és már nem nyugtalan.

– Mennyien telefonálnak évente a szolgálatokhoz?

– A szolgálatokhoz néhány éve még évente majd egymillió hívás érkezett. Mostanában drasztikusan csökkent a hívások száma, már félmillió sincs évente. Nem azért, mert az embereknek kevesebb problémájuk lenne, és nem is csak azért, mert mobiltelefonról nehezen hívhatóak a szolgálatok. Azért, mert az emberek egyre jobban bezárulnak, nem mernek segítséget kérni. Kopp Mária és Skrabski Árpád kutatásaiból tudjuk, hogy a társadalmi tőkeváltozók közül a szolidaritás és a családi kapcsolatok jelentősége növekszik, az ellátó intézményekbe és a szakértő kapcsolatokba vetett bizalom pedig mintha csökkenne. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az emberek visszavonulnak a családi, baráti kapcsolataik közé, de be is szorulnak oda. Nincs meg az a bizalom, ami lehetővé tenné, hogy a problémánkat megosszuk másokkal, külső segítséget kérjünk. A női szerep-kultúrába ez még belefér, míg a férfi éba nem annyira. Társadalmunk egyik legnagyobb tragédiája, hogy a férfiaknak mutatniuk kell, hogy bírják, hogy erősek. Ha ez mégsem így van, akkor ebbe testileg is, lelkileg is bele lehet halni.

Lass Gábor