– Drámai színész szeretett volna lenni, hogy vált mégis a televíziós gyermekműsorok egyik legismertebb alakjává?

– Isten útjai kifürkészhetetlenek, viszont halálosan pontosak. Édesapámat, aki számomra példakép és ötdiplomás segédmunkás volt, 1956 után négy évig hurcolták börtönről börtönre mint hazaáruló ellenforradalmárt. Így én már tizennyolc évesen bekerültem az egész életemet végigkísérő tűrt vagy tiltott kategóriák közé. A Színművészeti Főiskolára persze hiába jelentkeztem mint osztályidegen, x-es fiát, tehetségtelenként elutasítottak. Amikor a felvételi után sírva hazautaztam Szekszárdra, vettem egy Esti Hírlapot, amiben volt egy hirdetés, hogy az Állami Bábszínház felvételit hirdet színészképzésre. Édesanyám, az anyatigris, felküldött hát a legendás igazgatóhoz, Szilágyi Dezsőhöz, aki biztatott, hogy ha Vámos László rendező és a bizottság alkalmasnak talál, akkor csak a rossz káderlapom miatt nem utasítanak el. Karinthy Lógok a szeren című művét mondtam el, s az első rosta után felvettek. Azóta máig van egy támogatóm: Isten. Ő a producerem. A tiltott-tűrtség legreménytelenebb helyzeteiben küldi hozzám az őrangyalait, például Szabó Attila rendezőt. 1965-ben vele, Kemény Henrikkel, Szőlőssy Irénnel és velem, Móka Mikivel indult a Zsebtévé adása. Ezt csak azért hagyták, mert óvodásműsor, ahol nagy kárt nem lehet okozni. Olyan elvakultak voltak, hogy nem értették: csak ott lehetett igazán ártani és használni is. A tévézésnek viszont az volt az ára, hogy más szerepet nem kaphattam, sőt a Rádió-Televíziós Évkönyvben a fényképem alá azt írták, hogy Vladislav Fialka csehszlovák pantomim-művész, a Zsebtévé műsorában. Már a köztársaság kitörése után, 1994-ben készített velem először interjút a Film, Színház, Muzsika.

– Hiába a hallgatás, a mai napig töretlenül járja az országot különleges gyermekszínházi előadásaival, amelyek főképp az interaktivitásra, szituációs játékokra épülnek. Ez már egy évtizedek alatt kicsiszolódott, tudatos forma?

– Igen, harmincöt éve. Döbrentey Ildikóval és Gryllus Vilmossal együtt az úgynevezett beavató-színházat játsszuk, aminek lényege az interaktív személyesség: a közönség fogadása, közösségé kovácsolása, a cselekményben való kreatív részvétele, majd a búcsú, a kezek összeérintése is minden egyes résztvevővel. A gyerekeknek szóló előadásokban nagyon fontos ugyanis a dramaturgiai arány, vagyis a pantomimesen eljátszott kifejező mozgás, az érthető szó és az emlékeztető muzsika egysége. Ez a kacagó koncert. Nem tapsoltatjuk az ovis gyerekeket, nem csinálunk belőlük kis robotokat, és nem tartunk szünetet sem. Társasjátékot játszunk, szórakoztatva tanítunk. A titok mindössze annyi, hogy a gyerekekre nem bálványként tekintünk, hanem társként, határozottan bánunk velük, kijelölve a határokat. Ez egy társasjáték szabályokkal és szerepekkel, de a gyerek nem választhat, csak ha már elmúlt tizennyolc éves. Addig kiszolgáltatott, és a felnőttek felelőssége, hogy ezt hogyan életik meg vele: egy kis janicsárt nevelnek belőle, vagy pedig egy választani tudó polgárt, aki úgy tud élni a jogaival, hogy önfegyelemmel megélte már a kötelességeit is. A ma divatos drámapedagógiát mi már negyven évvel ezelőtt kitaláltuk a feleségemmel a csepeli óvodákban, és azóta működik is, ahol van rá igény és alkalmas szülő, tanító.

– Ehhez azonban szükség van az önök személyiségére is.

– Nem mindenki tudja megtanulni, de egyéb szakmákra sem alkalmas bárki. Például kubikusból is háromféle van: az amatőr, aki képes gödröt ásni, a mester, akié nem omlik be és a művész, akinek a gödrébe már jöhet is a beton. A dilettánsokról ne beszéljünk. Amatőr és mester bárki lehet, művésznek viszont születni kell. Már csecsemőkorában benne van mindenkiben az a talentum, hogy egyszer filozófus lesz, gondolkodó, orvos, hentes, kofa vagy bármi más. A szülők és a tanítók dolga ezt észrevenni. Hasonló a különbség egy mai celeb és egy igazi sztár között is. A celeb szerintem olyan, mint egy madzagon rángatott léggömb, bármikor kiereszthetik belőle a levegőt, elszállhat vagy szétpukkanhat. A legtragikusabb, ha elfonnyad. A sztár viszont olyan, mint a borostyán, ami kitépve, félredobva, fények nélkül, a szemétdomb árnyékában is meggyökeredzik és túlél, egészen addig, amíg jön valaki és új helyre nem ülteti. A sztárnak vagy művésznek, bármely foglalkozást űz is, nincs más dolga, mint a talentumát csiszolni élete végéig, miközben nemcsak önmagáért és a közösségéért érez felelősséget, elszámolási kényszert, hanem Isten felé is.

– A nagy kérdés az, hogy a most felnövekvő generációból lesznek-e olyanok, akik észreveszik a különbséget. Mit gondol, lesznek?

– Biztosan, bár az igaz, hogy a mai gyerekek bizonytalanabbak, mint a régiek. Ennek egyik oka, hogy hullik szét a család. A szülők kimondják az igent, de nem figyelnek a lélek–biztonság–szellem–párbeszéd–test–szerelem időrendi sorrendjére. Ez nem azt jelenti, hogy menj templomba mindennap, hanem hogy megbízható legyél és sportszerű, nemes, őrizd a saját és a családod méltóságát. A házasság és a gyerekvállalás százegy százalékos szövetség és egészség, amelyben a párom nem azonos az ideiglenesen ágyamban állomásozó próbababával. Ha ez a szövetség nem működik, a gyerek nem érzi magát biztonságban. Másrészt túl sok az információ, anélkül hogy lennének olyan emberek, akik segítenének ezt feldolgozni. Sok a tárgy a képzeletbeli játék helyett. Ha megnézzük a különböző óvodákat, intézményeket, láthatjuk, hogy egyes helyiségek ki vannak tömve használatlan tárgyakkal, amelyeknek nagy részére soha nem is volt szükség. És persze ott a média, amely hozzájárul mindehhez – mint a falat kenyér, úgy kellene például legalább heti egyszer a Magyar Népmesék és a mi Égbőlpottyant meséink a televízióban, de még csak nem is ismétlik. Gyerekeink akvarellpalettáján még a szocializmusban is voltak alapszínek. Ma már csak két szín létezik: a sátánfekete és a barbie-rózsaszín. Ebből kevertess ki egy zöldet…

– Ezért fontos a magatartás-kultúra? Hogy újra legyenek színek?

– Számomra az emberi viselkedéskutatásom első, gyakorlatban is hasznosítható eredménye, hogy az üldözési mániámat sikerült óvatossági mániává transzponálnom. A magatartás-kultúra tulajdonképpen három viselkedési fázis, az ösztönös, eszes és a társas viselkedés ötvözete. Minden ember ösztönlénynek születik, kevesebben válunk észlénnyé is, és még kevesebben törekszünk társaslénységre. Pedig ez utóbbi nagyon fontos lenne, hiszen a társas lényem dönti el, hogy egyes szituációkban hogyan viselkedjem: ösztönlényként szájon vágjam, elpusztítsam-e a partneremet, vagy észlényként reagálva, szellemileg megalázva tegyem tönkre. Létezik egy régi-új kivégzési mód is a közéletben, méghozzá a másikon való átnézés, ami a létező legcinikusabb hadviselés. A magatartás-kultúra tantárgy egy önismereti, módszertani, gyakorlati kurzus. Én dolgoztam ki a Gyógypedagógiai Főiskolán 1986–89 között, kifejezetten Karácsony Sándor műveinek inspirálására. Ő egy reformpedagógus volt, akit a kommunizmusban a vallásossága, a hite, a magyarsága miatt tiltottak, és ma is csak tűrt kategóriában lehet jelen Magyarországon. Hiába lehetne alapvetéseket tanulni tőle, nyakra-főre a nyugat-európai és amerikai gurukat, valamint az ázsiai mestereket hozzák példának. Ideje lenne a magunkét is ismertté tenni és külhonban terjeszteni. Tanításom lényege az önismeret, az éretlen felnőttségből az érett felnőttségre való törekvés: az egyéniség-személyiségszemélyesség hármasa. Szeretném, ha a hallgatóim rájönnének, hogy milyen a megváltoztathatatlan egyéniségük, amivel születtek. Szerencsére a személyiségünket életünk végéig változtathatjuk, pozitívan építhetjük. A személyesség kapcsolataink tartósságának záloga, a korrekt személytelenséggel és a romboló személyeskedéssel szemben. Én például csak negyvenéves koromban, a kisebbik fiunk halálát követő pokolian gyötrelmes úton döbbentem rá, hogy valójában éretlen felnőtt vagyok. Akkor eldöntöttem el, hogy szeretnék még a halálom előtt éretté válni, nehogy úgy járjak, mint II. József kalapos király, aki a halálos ágyán vonta vissza a rendeleteit, mert ott döbbent rá, hogy másképp is cselekedhetett volna.

– Érett felnőtté ezek szerint csak rengeteg munkával lehet válni. Honnan tudhatjuk viszont, hogy már azok vagyunk?

– Huszonhárom éve igyekszem érett felnőtté válni, de még nem sikerült. A törekvés viszont kisugárzik a környezetemre, aminek egyik áldott eredménye, hogy a feleségemmel kitartunk egymás mellett. Most lépünk házaséletünk negyvenharmadik, küzdelmes évébe, eredményesen és méltóságunkat megőrizve. A legfontosabb, hogy egy embernek legyen önismerete, és fogadja el saját magát. Én például borzasztó ember vagyok, hiú, makacs, lusta. De ha ezt meg tudom bocsátani magamnak, a családomnak és Istennek, akkor már jó úton járok. Ekkor kell elkezdenem az egyéniségemre való személyiségépítést. Az éretté válás legfelsőbb foka pedig a személyesség, azaz a százszázalékos jelenlét. Ez az „itt és most” megélését jelenti, vagyis amikor otthon vagyok, nem a holnapi tárgyalásra készülök, és amikor a gyerekemnek mesélek vagy imádkozok, csak arra figyelek, amikor pedig a párommal vagyok, csak őt látom. Én ezt csak negyvenéves korom óta teszem tudatosan, későn érő típus vagyok. De bárki képes erre, egy kaukázusi pásztor, egy egyenlítői pigmeus, egy eszkimó vagy egy nyírségi, négy elemivel rendelkező paraszt is. És egy országgyűlési képviselő sem.

– Az, hogy mindenfelé hívják, jelzi, hogy van igény erre a szolgálatra. De hogyan lehet lemérni, hogy az ön gondolatai valóban eljutottak-e a hallgatókhoz?

– Hogy ennek a tárgynak milyen hozadéka van, csak később derül ki, éppen ezért én főiskolai, egyetemi hallgatóim mindegyikének megadom minimum a kettest. Van, aki csak öt év múlva ír nekem, hogy köszönöm, most értettem meg, miről beszélt. Ugyanez a helyzet az interaktív színházzal is, a szituációs játékokkal, amelyek beülnek a gyerekbe, aki később egy éles helyzetben nem pánikba esik vagy tétovázik, hanem emlékezik, mit kell cselekednie. Ezért tanítom alapvetésként a gondolkodás–döntés–cselekvés hármas egységét. Például vezetés közben, a kanyarok előtt figyelj, és képzeld el, hogy keresztbe fekszik egy biciklista vagy egy kidőlt fa az úton. Vagy azt, hogy nem egy ember, hanem egy állat, egy bika száguld veled szemben. Ezekre én gyakorlok, viszont ezért azzal vádolnak, hogy túlságosan is didaktikus vagyok, ahelyett hogy a valóság égi mását és a művészetet adnám a gyereknek. Pedig mi pedagógiai eszközökkel művészi találkozásokat élünk meg a közönségünkkel, vagy pedagógiai foglalkozásokat tartunk művészi eszközökkel. A harmadik műfaj a közéleti szolgálat ugyanezen eszközök segítségével.

– A közéleti szolgálatba beletartozik a politika is. Levente Péter például politizál?

– 0 órától 24 óráig politizálok, de nem pártpolitizálok. Körülöttem olyan rend van, ahogy azt az országban szeretném. A köz ügyeiért és az igazságtalanság, a sportszerűtlenség ellen harcolok kisfiú korom óta. Jobbkezes vagyok, aki bár jobb kézzel fűrészel, nem felejti el, hogy ott van a bal, hiszen valamivel meg kell fogni a munkadarabot. Egy balkezes felebarátom ugyanezt teszi fordítva. Mindkét kezünkre szükségünk van, ezért csak gyógypedagógiai szinten fogadom el a jobb- és baloldali kifejezést. Akinek nincs meg ugyanis mind a két fele, az nem egész ember, én pedig szeretnék az lenni. Hasonló okból nem fogadom el az egyneműek házasságát sem, mert az nem egész. Egy egész nő és egy egész férfi, az két fél ember. Két férfi vagy két nő is külön-külön csak fél-fél ember, sosem lesz belőlük egész, csak kerülgetik egymást. A jó barátság egyik formájaként elfogadom, de nem példaképként gyermekkorúaknak. Egy egész nő és egy egész férfi két fél emberként szövetséget kötve viszont éppen az egészségből mutathat példát a gyermekeinek. Persze ehhez az is kell, hogy a szülők belássák, a gyereket ne maguk közé szüljék, és ne engedjék a franciaágyba, aki megint csak két fél ember között, egy kielégületlen nő és egy kielégületlen férfi közt nő fel. Persze hogy majd ő is válik, és majd ő sem tudja, mit akar. A gyereket magunk köré szüljük. Hadd csimpaszkodjanak a gatyába, szoknyába szépen, és lássák az összetartozó, időnként veszekvő, de nem megsértődő, megbosszuló vagy szétváló szerencsétleneket, hanem a megbeszélő, megbocsátó és naponta újrakezdő szülőket. Aki mindig elölről kezd, az éretlen felnőtt, hiszen azért vagyok ember, hogy az előző tapasztalatokat felhasználva, érett felnőttségre törekedjem.

– Említette, hogy egész életében a tűrt és tiltott kategóriában volt. Lett azonban egy hely, ahol sikerült megteremtenie a saját Édenkertjét.

– Ez egy kis falu, Héreg, amit támogatottként az Úristentől kaptunk ajándékba. Az ő földi őrangyalai hívták fel a figyelmünket a Gerecse-hegységre, ahol középső gyermekünk születésekor, harminckét esztendeje lett egy zártkertünk és egy aprócska, kétszer két méteres faházunk. Tizenhárom éve beköltöztünk a faluba, egy vályogházba. Én ott egyfolytában füvet nyírok, ereszeket tisztítok, a repedéseket foltozom, miközben az agyam a feladataimon dolgozik. Ha a fizikai munka közben valami fontos eszembe jut, lecsapom a szerszámot, beballagok a szaletliba, gyorsan leírom, majd rohanok vissza. A tevékenységeim itt fogaskerékszerűen kapcsolódhatnak egymáshoz: egy a családé, egy a tanítóművészeté, egy a természeté. Ebből állok össze én, Levente Péter, aki nem idealista-materialista és nem racionalista-liberális, hanem realista Jézus-követő, egyistenhívő. A családi vállalkozásomban ügyvezető igazgató vagyok mint férfi, és van egy beltag, aki nélkül fél ember lennék, a Döbrentey Ildikó nőnemű társaslényem. Kettőnknek van még egy kültagunk is, Isten, a producer. Azért csak kültag, hogy rajtunk kívül bárki más is szabadon választhassa.

Farkas Anita

LEVENTE PÉTER

színész, néptanító, a magatartás-kultúra tudományának megalkotója.

1943. május 20-án született Nagyváradon.

Tagja volt az Állami Bábszínháznak, a Fővárosi Operettszínháznak és a Mikroszkóp Színpadnak, évtizedek óta járja az országot gyermekszínházi előadásaival.

1984-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben feleségével együtt Magyar Örökség-díjat kapott.

Felesége és alkotótársa Döbrentey Ildikó, színésznő.

Egy lánya és egy unokája van.