– A narancsos forradalom idején sokan bíztak abban, hogy Ukrajna kilábal a zűrzavarból, és a kárpátaljai magyarság helyzete is könnyebb lesz. Merre tart ma az ország?

– Ukrajna afféle szürke zóna. Azt nem mondanám, hogy orosz érdekszféra, inkább arról van szó, hogy maga az ukrán állam és a kijevi politikai elit mindeddig nem döntötte el világosan, hogy mit akar. Kultúrája Oroszországhoz köti, vágyai és érdekei a nyugati világhoz. Ez viszont azt is jelentené, hogy meg kell fizetni a vágyak teljesülésének árát. De Kijev mindeddig nem volt képes értékelhető lépést tenni a rend és a törvényesség felé. Ukrajna 1991 óta káoszban él, a narancsos forradalomnak ebben kellett volna fordulatot hozni, de két hónap alatt kiderült, hogy ebből nem lesz semmi. A rendőrök, a bíróságok, az állami hivatalok, a szociális ellátórendszerek korrupciómentes működése távoli álom. Ez minden ember életét megkeseríti, a magyarságot ráadásul az etnikai kiszorítás is sújtja. Nyilvánvaló, hogy egy nemzet megmaradásának fontos eszköze az élő nyelvhasználat, ami nemcsak az oktatást, hanem a hivatalos ügyek intézését is érinti. Csak ekkor beszélhetünk teljes értékű magyar nyelvhasználatról. Ettől nagyon messze vagyunk. Nekem a 2004-es narancsos forradalom idején társadalomtudományi előképzettségem és konzervatív alapállásom miatt sem voltak illúzióim. Várható volt, hogy civilizációs hiányokat, évszázadok alatt rögzült beidegződéseket nem lehet egyik napról a másikra felszámolni, megváltoztatni. A narancsos forradalom olyan eseménysor volt, amely széles tömegeket indított cselekvésre valamilyen fontos cél érdekében. Ez volt a legtöbb, amit várhattunk az öt évvel ezelőtti eseményektől, de rövid idő alatt kiderült, hogy szó sincs erről. Ismerve a kijevi politikát, ez a kifejlet nem volt meglepő. Az ukránoknak hosszú történelmük során 1991-ben szerencséjük volt, hogy saját kezükbe vehették országukat, pontosabban megörökölhették Ukrajna Szovjet Szocialista Köztársaságot anélkül, hogy harcolniuk kellett volna érte. Így viszont nem alakult ki valódi nemzet. Ez meg is látszott azon, ahogy a kijevi politikai elit az ország ügyeit intézte. A 2004-es megmozdulás lehetett volna a nemzetté válás első komoly lépcsője. De 2006-ban már komoly fordulat következett be, visszafelé. Ekkor új felsőoktatási felvételi rendszert alakítottak ki, oly módon, hogy a főiskolákra, egyetemekre emelt szintű érettségivel lehet bekerülni, de azt csak ukrán nyelven lehet letenni független vizsgaközpontokban. Ez egyértelműen az ukrán nyelvű iskolát végzetteknek kedvez az államilag finanszírozott helyek tekintetében. Idén pedig a jövő évi magyar nyelvű tankönyvek megrendelése maradt el. A következő tanévben nagyon sok osztályban nem lesz magyar tankönyv, pedig eddig is sorvasztották az anyanyelvű tankönyvkiadást.

– Mi a magyarázata a magyarellenességnek?

– Az irracionális viselkedést nehéz racionálisan megmagyarázni, legfeljebb valamilyen kórképet állíthatna fel egy szakavatott tudós. Ha egy ember nem viselkedik értelmesen, annak az a magyarázata, hogy valamilyen mentális rendellenessége van. Köztudott, hogy a 46 milliós Ukrajna keleti felén körülbelül 12 millió orosz él, az ország fele oroszul beszél, túlnyomó többsége orosz tévéadást néz, orosz könyveket olvas és így tovább. Az ukrán állampolitika mégsem próbált eddig erőszakkal ukránosítani, ami az adott körülmények között racionális magatartás volt. Annál ésszerűtlenebb a mostani acsargás. Némi magyarázatul szolgálhat, hogy a kijevi politikai elit kvalitásai kezdettől nem túlzottan kiemelkedők.

– Hogy bírja a kárpátaljai magyarság ezt a nyomást?

– Egyre rosszabbul. Csodák nincsenek, minél rosszabb kondícióban vannak egy közösség tagjai, annál kisebb az ellenállás. A 150 ezres kárpátaljai magyarság legnagyobb része mindennapos megélhetési gondokkal küzd, amihez most etnikai kiszorítás is társul. Ezzel együtt a magyar iskolába járó gyerekek aránya még mindig magasabb, mint a Felvidéken. 1989–90 után gyakorlatilag elértük e téren a száz százalék körüli arányt, de most megint csökkenő tendencia van. Ez talán egy közösség megtörésének legjobb indikátora. Ennél csak az pontosabb mérce, hogy milyen arányban szavaznak ukrán pártokra a magyarok. A 2006-os önkormányzati választás lesz az a pillanat, amit a történészek a folyamatok visszafordíthatatlanságának nullpontjaként azonosíthatnak, ha a jövőben majd a kárpátaljai magyarság eltűnését kutatják. 2006-ban nemzettársainknak csak fele szavazott magyar pártra, s ha azt is figyelembe vesszük, hogy a két szervezet közül az egyik, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség az akkori kijevi szocialista kormány teljes anyagi támogatását élvezte, a kép még riasztóbb.

– Erdélyben hosszú állóháború után sikerült kompromisszumos együttműködést kialakítani a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács között. Nem vonzó ez a modell Kárpátalján?

– A példa teljesen rossz, hiszen Tőkés László püspök úr, az EMNT elnöke élesen bírálta az RMDSZ kiállását a román elnökválasztási kampányban Mircea Geoana mellett, holott fél évvel korábban a párt listavezetőjeként lett európai parlamenti képviselő. Tehát ez a kompromisszum igencsak törékeny. Távol áll tőlem, hogy a többi megszállt területen tevékenykedő kollégámat minősítsem, de az erdélyi példa számomra emiatt nem pozitív. Ha ugyanis egy házasság megkötésének az az ára és következménye, hogy a felek továbbra is nyitott házasságban élnek, akkor annak nem látom értelmét. Ha egy elnyomás alatt élő magyar nemzetrész megpróbálja magát megszervezni és ezáltal megkísérel emancipálódni, az óhatatlanul kiváltja az elnyomó hatalom ellenlépéseit, melyek egyik formája, hogy létrehoz egy saját különbejáratú magyar ellenszervezetet. Ez a modell mindenütt érvényes, nincs kivétel. Ahol nincs két magyar szervezet, ott értelemszerűen a létező formáció kollaboráns. Az autentikus politikai erők és a kollaboráns szervezetek közt köttetett mindenféle koalíció, szövetség azt eredményezi, hogy az előbbi feladja a nemzeti érdekek képviseletének lehetőségét, hiszen minden lépésben kompromisszumra kell jusson egy olyan társasággal, amelynek döntései mögött a magyarságon kívüli erőközpontok állnak. A nemzeti és a kollaboráns erők közti együttműködés jó esetben butaság, rossz esetben az ellenséges aknamunka egyik különösen aljas formája. Ezért értelmetlen a KMKSZ és az UMDSZ együttműködéséről gondolkodni.

– Önök a 2004-es államelnök-választáskor Viktor Juscsenko elnökké választását támogatták. Idén ki mellé állnak?

– Tény, hogy bizonyos szimpátiával viszonyultunk Viktor Juscsenkóhoz, az ellenzék akkori vezetőjéhez, aki elődjéhez képest reformernek látszott. Jelenleg nem gondolkodunk ilyesmin, pontosabban nincs hivatalosan leszögezett álláspontunk. Inkább kimaradunk ebből a meccsből. Aki látta a Gyűrűk urát, az tudja, mire gondolok, amikor azt mondom, hobbitoknak nincs mit keresni olyan pályán, ahol trollok játszanak amerikai focit. Nagyon súlyos érvek kellenének ahhoz, hogy mégis beszaladjunk a pályára. Ez nyilvánvalóan valamilyen, a magyarság számára fontos, reális cél elérésének esélye lehetne. Ha nincs ilyen komolyan vehető ajánlat, akkor semmi nem indokolja, hogy betévedjünk az ukrán nagypolitika masztodonjainak dominanciaharcába. Ez a KMKSZ alapállása. 2004-ben is csak az elnökválasztás második fordulója előtt álltunk Juscsenko mellé, mivel a Tisza-melléki járás, a magyar tankerület és más fontos intézmények támogatását ígérte. Most majdnem nullával egyenlő annak esélye, hogy megismétlődjön ez a forgatókönyv.

– Megtartotta ígéreteit?

– Nem. De ez természetes. Ha egy ukrán politikus aláír egy dokumentumot, az csak annyit bizonyít, hogy tud írni. Most azt akarja kérdezni, miért kötöttünk megállapodást Juscsenkóval, ha ezzel tisztában voltunk. Ez jogos fölvetés. Egyetlen okunk volt erre, Orbán Viktor afféle közvetítői jelenléte. Ő ugyanis az Európai Néppárt képviseletében olyan nemzetközi politikai tényező volt, akinek nyomásgyakorlása esélyt kínált arra, hogy Juscsenko rákényszerül ígérete betartására. Az akkori döntésünket ily módon racionális érvekkel meg lehet védeni, ha utólag eredménytelennek is bizonyult. Később persze a magyarországi politika is úgy alakult, hogy nem volt kinek belépni e meccsbe, az ukrán politikai elit ezért külső kényszer híján, alaptermészetének megfelelően nem teljesítette ígéreteit. A 2004-es eset ugyanakkor arra jó, hogy tanulságként megfogalmazzuk a civilizációk harcának témakörében a nyugati és a bizantinus civilizáció közti különbséget: egy nyugati politikus csak akkor szegi meg a szerződést, ha arra különleges körülmények kényszerítik, a keleti politikus pedig csak akkor tartja be, ha erre külső tényezők kényszerítik.

– Az autonómia nem jelentene megoldást?

– Csak akkor, ha annak tartalma is van. Olyan formai megoldások, hogy az ukrán állam a kirakatban mutogasson egy csak papíron létező önrendelkezést, értelmetlenek. Erdélyben létezett valamikor a Maros Magyar Autonóm Tartomány, ami azonban a maga valóságában vajmi kevéssé járult hozzá az erdélyi magyarság megmaradásához. Ma persze még ennyire sincs esély. Az elnyomó államok annyira félnek az autonómia bármely megnyilvánulásától, hogy még ilyesféle kirakat-önrendelkezésről sem hajlandók tárgyalni. Ez a szerencsénk, mert azzal végképp elintéznék a magyarságot.

– Tavasszal Magyarországon is országgyűlési választás lesz, amit a dolgok jelenlegi állása szerint a Fidesz nagy többséggel megnyer. A következő Országgyűlés vélhetően könnyen megszerezhetővé teszi a magyar állampolgárságot az elszakított országrészek magyarjai számára, csakhogy Ukrajna tiltja ezt. Lát rá esélyt, hogy a kárpátaljai magyarok valamilyen módon mégis magyar útlevélhez juthassanak?

– Ukrajnában ez ügyben sem lehet normális logikával gondolkodni. Bár az ukrán alkotmány tiltja a kettős állampolgárságot, a kijevi politikai és gazdasági elit számos tagjának van akár több külföldi útlevele is. Igaz, ez nem magyar szokott lenni, hanem orosz, izraeli, panamai vagy egyéb off shore-országból való okmány. Mégsem volt rá példa, hogy bárki megütötte volna a bokáját emiatt. Egyébként az alkotmány más pontjait is előszeretettel szegik meg az ukrán politikusok. Egy biztos, a magyar államnak nem szabad belesétálni abba a csapdába, hogy megkérdezze erről Kijevet, mert akkor természetesen az ukránok nemet fognak mondani, a magyar külpolitika pedig orrba verve fog ismét meghátrálni. Ehelyett a magyar állam döntse el, hogy felajánlja-e a lehetőséget, s az elszakított területeken élő magyar emberek majd önállóan eldöntik, élnek-e vele.

Ágoston Balázs

KOVÁCS MIKLÓS

1967-ben született az ungvári járásban található Szürtében.

1985-ben iratkozott be az Ungvári Állami Egyetem történelem szakára, 1991-ben diplomázott.

A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem politológia-tanszékén, a Századvég politikai iskolán, valamint az Egyesült Államok-béli Leadership Institute-ban folytatott tanulmányokat.

Kétszer választották az ungvári járási tanács képviselőjévé.

1996-tól a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke.

1998 és 2002 között az ukrán parlament képviselője volt.

2006 óta a Kárpátaljai Megyei Tanács tagja.