– Egyik tanulmányának kérdése, hogy kötik-e és mely szálak a Kárpát-medence földrajzi neveit a Volga-Urál vidéke földrajzi neveihez? Ezen felvetése nem közelít a finnugor elmélethez?

– Amikor ötödéves szegedi egyetemistaként féléves részképzésre kikerültem Csebokszáriba, a Volga kanyarban és elsősorban Csuvasia területén olyan földrajzi neveket kellett keresnem, amelyekben felismerhető a magyar népnév! Csuvas diáktársaim önzetlen segítségének köszönhetően hatalmas anyagot gyűjtöttem, amit itthon kezdtem feldolgozni. Kutatásom idővel kiterjedt a Volga és Urál vidékére is, és ma már egész Eurázsia területén találok párhuzamokat. A vizsgálataim során szembesültem azzal, hogy amit az egyetemen tanultunk, az előadásokon hallottunk, közelről sem felel meg a valóságnak. Ez a felismerés azért volt számomra megdöbbentő, mert korábban úgy mentem az egyetemre, mint egy templomba, attól kezdve viszont már csak azt tolmácsolom, amit a források és kutatási eredményeim igazolnak. Márpedig bizonyos, hogy a Volga-Urál vidék földrajzi neveinek nagy részét megtaláljuk a Kárpát-medence földrajzi, a magyar személy-, család-, tulajdon- és népneveiben is, továbbá a közszókban és az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvekben. Azért fogalmazok így, mert a nyelvcsaládokat is helytelenül találták ki, hiszen sem az ősnyelv idejét, sem beszélésének helyét nem bizonyították. Az altáji nyelvcsaládba sorolt nyelvekben – török, mongol, mandzsu, tunguz – is vártam, hogy megjelennek ezek az adatok, de kiderült, hogy a legrégibb szálak nem az uráli, altaji, indoeurópai nyelvcsaládhoz, hanem a magyar, szkíta és hun nyelvekhez vezetnek.

– Ezek szerint ők lehettek az átadók?

– Pontosan. Ezeket a földrajzi neveket szkíta, hun nyelveket beszélők adták, és az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvek vették át. A régészeti és egyéb kutatások figyelembe vételével látjuk, hogy ezeket őrzi az Ukrajna területén a Kr. utáni 400-as években született ősszláv, amiből a mai szláv nyelvek származnak. Ennek bizonyítására megvannak a módszerek, de ahhoz szlavistának kell lenni és más nyelveket is ismerni kell. Ha a földrajzinév- és hunkutatások eredményei egybevágnak, akkor nagy a valószínűsége, hogy jó úton járunk. Az azerbajdzsáni nagykövetségen rendezett, Kultúrák találkozása elnevezésű tudományos tanácskozásra is azért került sor, mert az altáji nyelvcsaládok közé sorolt azeri nyelvvel kapcsolatban a történészek, nyelvészek, régészek sorra mutatják ki a forrásokra hivatkozva, hogy ezeken a területeken is szkíta-hun elődök éltek.

– „Eddigi érveink arra szolgáltak, hogy sejtessük: az ősmagyar nyelvet beszélők tömegei nem 895-ben, hanem a 400-800 közötti nagy változások és mozgások során jutottak el a Kárpát-medencébe” – idézi Makkay professzort. Ez László Gyula kettős honfoglalás-elméletét igazolja?

– László Gyula nagyon jó úton járt, ahogyan Kőrösi Csoma Sándor, Szentkatolnai Bálint Gábor és sokan mások, bár voltak, akik nem merték kimondani azt, amit a kutatási eredményeik diktáltak. Azóta semmi nem változott Magyarországon, mert napjainkban is ugyanott tartunk, hogy az igazság kimondása a katedrától történő megfosztást jelenti. Szerencsére nemcsak Magyarországon vagyunk már, akiknek az eredményei a finnugor elméletet nem támogatják, hanem Nyugaton is, Ázsiában még többen. Sok helyen már nem is foglalkoznak vele, mert miközben vannak hun, azeri, kazah és mongol nyelvi adataik, a finnugor, uráli és ugor nyelvi egységet beszélők korából nincsenek. Mivel a kutatók körében nincs egységes álláspont, hogy milyen lehetett ez a nyelvi egység, hol beszélhették és mikor, a finnugor elmélet nem bizonyított.

– A Magyar Tudományos Akadémia mégis ragaszkodik hozzá.

– Ma már nem is kevesen ezt a valóságot keressük, én magam több mint negyven éve. Nem elhanyagolható az a belső hajtóerő sem, amiről úgy érzem, hogy őseim tudásából ered. Annak idején Csuvas föld földrajzi neveit kezdtem kutatni, gyűjteni, ezek száma napjainkra eléri a húszezret. Az adatokat azonban csak akkor adom tovább, ha számos – köztük a magyar – nyelv oldaláról írott forrásokkal és szájhagyományokkal is megtámogathatók.

– Ön a nyelv kialakulását a vizet jellemző hangutánzó, hangulatfestő szavakhoz köti. De mi van az igékkel, elvont fogalmakkal?

– A Miskolci Egyetem Nyelvészeti Őstörténeti Füzetek sorozatában jelent meg a Volga–Urál földrajzi neveinek összehasonlító nyelvtana első része, a hangtan. Ennek továbbfejlesztett változatában általános nyelvészeti megközelítéssel vizsgálom, hogy miként is születhetett a nyelv, amihez nagyon jó alkalom volt a már említett Volga–Urál vidék és a Kárpát-medence földrajzi neveinek vizsgálata. Megállapításaimat szakképzett nyelvészek is elfogadják. Ennek lényege, hogy amikor eleink átléptek az állati kommunikációból az emberibe, mi lehetett számukra a legfontosabb? Az állat számára mindenképp az, hogy vizet, élelmet találjon, és a fajfenntartás, míg az ember számára ez kibővült múltjának megismerésével és kultúrája fenntartásával. Ezzel együtt annak idején a víz lehetett a legfontosabb és azt kellett legelőször megneveznie. Ezt nem csak a Volga–Urál vidék földrajzi neveinek a rendszere igazolja, hanem a nyelveknek a rendszere is, köztük mint oszlopos tagé, a magyar. Az eredeti komplex jelentéstartalommal rendelkező víznek ugyanis rengeteg tulajdonsága van, s a horda tagjainak értesíteni kellett egymást annak színéről, nagyságáról, mozgásáról, hangjáról stb. A beszédnek és a hangszeres zenének a víz hangja, az írásnak a víz alakja, a táncnak és a cselekvésnek a víz mozgása, tevékenysége volt az alapja. Ha elődeink ezeknek neveket adtak, akkor a már ismert megnevezéseket használták az újabb jelenségekre is, amennyiben a lényeget illetően hasonlítottak egymásra. Mivel ez törvényszerűség, ebből következően a magyarban kialakultak az azonos alakú, többjelentésű szavak. Kérdésére válaszolva, a kommunikáció különböző formái, a beszéd, az írás, a tánc, és még nagyon sokféle jel, rajz stb. volt fontos írásunk kifejlődéséhez, azért az alapot a víz tulajdonságai adták.

– Tehát kiemelt fontosságúnak tartja a földrajzi és az életet adó vizes helyek neveit. Mintha ugyanerre helyezné a hangsúlyt a világ számos pontján magyar neveket gyűjtő Tamana-elmélet is.

– Kutatásaim alapján azt mondhatom, hogy módszertani szempontból ez a megközelítés nem helyes. Ugyanis nem abból kell elindulni, hogy egyik szó hasonlít a másikra, hanem pontosan meg kell tudni állapítani, hogy a neveknek milyen szó szolgált alapul, ehhez azonban a nyelveken kívül még nagyon sokféle ismeret szükséges. Tájékozottnak kell lenni az idevonatkozó történelemben, a régészeti eredményekben, a névadáslogika világában. Aki ezzel a tudással nem rendelkezik, ad hoc jellegűen nem állíthatja, hogy az adott neveknek feltétlenül kapcsolata van a magyarral. Előfordulhat, hogy végeredményként a kutató is ki tudja mutatni a kapcsolatot, ezt azonban tudományos módszerekkel kell megtennie.

– Ön szerint hogyan bukkanhatott elő a semmiből az a rengeteg szláv, akiket Attila hun király idejében még nem is igen jeleztek a térképek?

– Gyermekkorom óta izgatott a kérdés, hogy egyik, Orosz Sándorné nagynéném lehet-e szláv nevű? Azt tanítják, hogy az orosz szláv népcsoport, miközben én olyan megnevezéseket ismerek, amelyekhez a szlávoknak semmi köze, ráadásul azokról a területekről – Hajdúhadházon éltünk, Hajdúnánáson születtem – a szakkönyvek is azt írják, hogy első lakói szarmaták voltak. Az is kiderült, hogy az én kutatási területeimen, Volga–Urál vidékén, a szkíták mint szarmaták léteztek, de másutt is, ahol a szláv nyelvek kialakultak. Számomra egyértelmű, hogy ezeket a neveket is úgy lehet megfejteni, ha azt látjuk, hogy szkíta-hun nyelveken születtek.

– A lengyelekről azt mondják, hogy a szarmaták utódai.

– Igen, sőt Osman Karatáj török professzor angol nyelvű könyvében olvastam, hogy a horvátok mai területén is szarmaták éltek. Ezek után felvetődik a kérdést, hogy beszélhetünk-e ős, majd ószláv nyelvről? Egyáltalán nem biztos, hogy az ezt beszélő népek úgy kerültek mai helyükre, hogy egyszerűen szétváltak. Minden jel arra mutat, hogy ezeknek a nyelveknek a kialakulásában szkíta-hun nyelvet beszélő népek játszottak igen komoly szerepet.

Szakács Gábor

CZEGLÉDI KATALIN

A Szegedi JATE Bölcsészettudományi Kar magyar-orosz-altajisztika szakán végzett, Dr. Univ az altájisztikai tudományok doktora.

Az Esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskola és a Károli Gáspár Református Egyetem tanára.

Főbb kutatási területei: A földrajzi nevek, és a neveket érintő magyar, szláv, altáji nyelvek, az uráliba és az indoeurópaiba sorolt nyelvek, a magyar és az idegen nyelvek (angol, orosz, török, csuvas) tanítása.