Az Úri murit 1926-ban, a Vígszínházban mutatták be először, amelynek közönsége kényes volt az önkritikára, s minden esetben „jóvéget” akart. Így a két évvel később megjelent eredeti regénnyel szemben Móricz átírta a dráma végét, s elmondása szerint szinte kárörömöt érzett afelett, hogy a darab, amelyből „operettet csináltak”, ilyen formájában megbukott. Az Úri muri végül 1948-ban mutatkozhatott meg igaz valójában a Nemzeti Színház színpadán, Gellért Endre rendezésében. Ez az előadás legendássá vált: részben a magas színvonalú, egységes játék okán, részben pedig azért, mert a direktor már a megjelent regény cselekményét használta fel. Ezt a művet ugyanis egyöntetű véleménnyel fogadta a kritika. Ignotus Pál, Márai Sándor vagy Szerb Antal szavai összecsengenek a műről, amely „kvintesszenciásan magyar”, „végzetesen magyar”, arról szól, aki a lelke áldozata, a magyar világról, amely „úri gőgje alatt kész a lelki meztelenségre.”

Bezerédi Zoltán, a Nemzeti Színház január közepén bemutatott előadásának rendezője szintén a regényt vette alapul, ám a magyarságközpontú értelmezésről a személyes drámára fektette a hangsúlyt. Szerinte legtisztább és legszárazabb írásaiban – mint a Barbárok és a Hét krajcár – Móricz Csehovhoz és Becketthez hasonlatos.

– Móricz párbeszédei tömörek, drámaiak – fejti ki Bezerédi. – Olyan egyszerű szavakkal operál bravúrosan, mint: igen, nem, szép, nem szép, jó, nem jó. Ha valamiért volt értelme megrendezni az Úri murit, hát e szavak zeneiségének felfedezéséért. Jólesett újra és újra elolvasnom, hallgatni a próbák során. Az Úri murinak inkább csak a legendáját ismertem, mint a művet magát, noha elvileg elolvastam középiskolás koromban. S ha valakit megkérdeztem róla, azt tapasztaltam, hogy inkább homályos ismeretekkel rendelkezik, vagy nem is olvasta.

Móricz súlyos családi dráma közepén írta a regényt és a darabot egyszerre, hiszen 1925-ben öngyilkosságot követett el a felesége, Holics Janka.

– A gyászév letelte után aztán feleségül vette Simonyi Mária színésznőt, így a vígszínházi bemutatón az elhagyott feleség szerepét az új feleség játszotta. Ha ez nem úri muri, akkor semmi sem az. Férfi muri ez, nem arisztokratikus virtus. A darab a magyar férfi sorsról szól, amelyet kudarcok sokasága kísért a XX. században. Móricz tökéletesen érezte azt a férfiúi agressziót, ami ma is létezik Magyarországon. A férfiak jelenléte a világban egyre tragikusabb, s a kocsma a világ és a nő előli menekülés helyszínévé válik. Ott nincs irritáció – se nő, se pénz, csak a farkastörvények uralkodnak. Amikor a férfiak nincsenek jól szellemileg, akkor idétlenül katonáskodni kezdenek. Itt egy férfi társaság mulatozását látjuk, s annak mindenféle eredményét. Bár eközben cigányokat, nyomorékokat és zsidókat bántalmaznak, ez nem politikai pogrom, mint ahogy Móricz idejében sem volt az, hanem sajátos férfihumor – összegzi véleményét az Úri muri lényegéről Bezerédi Zoltán.

Ugyanakkor a felvonások közötti szünetben a nézők épp arról beszéltek, milyen tipikusan magyar vonás a kirekesztés – de ha megdöglik a disznónk, azt azért megsiratjuk. A darabban azonban a „nagy kan” elpusztulása ennél jóval többet jelent, többek közt azt: a magyar egy disznóért sír, de az országáért nem. A színpadon láthatjuk azt is például, hogy a magyar nem szeret könyvet olvasni, sem klasszikus zenét hallgatni, szóval a szórakozás érdekli, nem az, aminek súlya van.

Ehhez képest az előadás is szórakoztatóra sikerült – legalábbis a közönség reakciói szerint –, mert a szelíd szatíra olykor nemcsak humorral telített, de időnként szinte burleszkbe fordul.

Ezt a vonalat erősíti Csörgheő Csuli szerepében Stohl András is, aki szemlátomást nem a saját hibájából esik túlzásokba, mert különben hitelesen, erővel és igen energikusan játszik. Mellette viszont Szakhmáry Zoltán világa kevésbé lehet hangsúlyos. László Zsoltnak nincs sok lehetősége arra, hogy megmutassa a szerep összetett dimenzióit: látványosan kívülálló, és csak a mimikája, hangja idézheti fel Móricz karakterének sorait. Szakhmáry halála sietős gyorsasággal következik be, szerepének beszűkülésével pedig elmarad a katarzis is, mert ez az írás csak úgy működhet, ha rétegei valóban felfejlenek.

A zene az, ami valós erővel mozgatja meg a nézőt Kovács Mártonnak és társainak köszönhetően. Amint beférkőzi magát a vérünkbe, úgy válunk a muri részévé, s érezzük meg, mi is van bennünk ebből a félelmetes virtusból.

– Egy olyan Úri murit próbáltam megrendezni, amelyben jól látható két férfi – modell – mesél koncepciójáról Bezerédi Zoltán. Az egyik Csörgheő Csulié, aki harmonikusan, élvezettel éli a maga hazug életét, a másik Szakhmáry Zoltáné, aki mindenféle magánéleti és gazdasági válsággal küzd, láthatóan nem találja helyét a világban. – A férfi küzdelem drámai pillanatai érdekeltek: hogyan lesz egy férfi sikeres, míg a másik nem. Aki könnyen kompromisszumot köt saját társadalmi létével és hazudik, az könnyebben boldogul.

Aki becsületesen próbál boldogulni, az megdöglik. Móricz ezeket a férfiakat humorral és iróniával ábrázolja.

Vidnyánszky Attila, a debreceni előadás rendezője pedig hamarosan játékfilmet is készít a műből, amely elképzelései szerint időtlen és kortalan lesz, a mából indul ki, s a mába tér is majd meg, hiszen az Úri muri egy mindenkori magyar történet.

Vidnyánszky szintén a regény szövegét használta az előadáshoz, mivel azt remekműnek tartja, míg Móricz színdarabjait közepesnek. Szerinte a mű a férfi sorsról is szól, de legfőképp a magyar lélek lényegéről, nem csak a férfiéről, a nőéről is.

– Móriczot tartom a legnagyobb magyar írónak. Azon kevesek közé tartozik, akiknek sikerült a magyar karakterből megfogalmazni valami lényegeset, feltárni népünk lelkének mély titkait. Nemzeti történelmünk eseményeinek, azok miértjeinek nagyon pontos diagnosztája. Ilyen értelemben az Úri muri magyar sorsok igazságával telített, erős történet. Móricz számomra azt sugallja, hogy habitusunkból, múltunkból adódóan idegen számunkra az az európai közeg, amelyben élünk. Ez a hely, ez a világ ránk kényszerít egyfajta visszafojtott életet, ebből ered számtalan olyan felróható vonásunk, mint a megértés hiánya, a nehezebb alkalmazkodás, a görcsösség és a megfelelési vágy. Viszont van rengeteg szépség is valahol mélyen a magyar lélekben. Létezésünk igazsága megkérdőjelezhetetlen.

Vidnyánszky rendezése drámába sűrített líra, amely elhiteti velünk, hogy nem letűnt korok gyönyörűségesen borzalmas vigasságát látjuk, de a múlhatatlan magyar kedv lenyomatát. Cserhalmi György Csörgheő Csuli szerepében határozott, szikár magyar, akit nagyon szerethetünk, de akinek vérében fertőző, ragadós és nagyon is ismerős kórság folyik. Szépen illik mellé Szakhmáry karaktere Trill Zsolt játékában, aki belső monológjait, ráébredését osztja meg velünk. Már-már törékeny pillanataiban összeolvad minden, amit ember megélhet – négyórányi sűrített, genetikusan drámába torkollik.

– Meglepte a közönséget ez a fajta őszinteség – mondja Vidnyánszky. – Sztereotípiák élnek az emberek fejében Móriczról, s e vérbő valóságból, indulatokból és szenvedélyekből álló darabot nem tudták elsőre megemészteni. Móricznál felszabadulnak a hősök, kikerülnek végül abból az igából, amibe ideig-óráig belehajtják a fejüket. Ha külföldiek nézik az előadásunkat, az az izgalmas számukra, hogy Móriczon keresztül valahogy belénk látnak egy kicsit. És ez gyönyörű. A magyar fájdalmaiban tud olyan nagy lenni, hogy eget-földet megremegtet, apokalipszist idéz elő, s szenvedélye felégeti a pusztát.

A legnagyobb kérdés tehát az, hogy Móricz szenvedélyében eget-földet megrázni képes embere és a ma magyarja között van-e hasonlatosság. Lelkületünk átalakult-e az idők során?

– Lényegileg nem változtak a magyar lélektani vonások – véli Vidnyánszky Attila. – Ez egyrészt ijesztő, mert azt jelenti, hogy ezer éve képtelenek vagyunk a változásra, maradunk olyannak, amilyenek vagyunk. Másrészt pedig épp ezért gyönyörűséges, mert globalizáció, amerikai kultúrdömping ide vagy oda, a lényeget mi mindig meg fogjuk őrizni magunkból. Ezért pedig tudatosan lehet – és kell is – tenni: értéknek tekintetni a különbözőségünket, és ápolni, vigyázni rá. Móriczot megkülönbözteti több magyar írótársától az is, hogy elképesztően szereti a karaktereit, még ha lesújtóan ábrázolja is őket. Senki sem tud úgy bírálni, szidni, ütni, szerelmesen szeretve sárig alázni, és mégis isteni magaslatokba emelni a saját fajtáját, mint Móricz.

Ezt kéne megtanulnunk mindnyájunknak. S addig, ahogy azt Móricz mondta: „Így csak úri muri itt, ez az egész magyar élet.”

Herbák Dóra