Bozóttüzek vagy tűzvész?

85 iraki és szíriai célpont ellen hajtott végre légitámadást múlt héten az Egyesült Államok. Az akció válasz volt arra, hogy egy Irán által támogatott iraki síita milícia dróntámadásában három amerikai katona vesztette életét a Jordánia északnyugati részén lévő Tower 22 bázison. Joe Biden már rég lépéskényszerben volt. A gázai harcok októberi kezdete óta több mint 170 alkalommal támadtak Irán által támogatott szíriai és iraki milíciák amerikai célpontokat a két ország területén. Teherán persze következetesen tagadja, hogy az ő utasítására indultak volna az akciók, és azzal védekezik, hogy az – egyébként általa életre keltett és működtetett – úgynevezett „ellenállás tengelyének” minden tagja szuverén szereplő, aki saját elhatározásából aktivizálta magát a gázaiak iránti szolidaritásból. A felek januárban tovább emelték a tétet: az amerikaiak már az Iráni Forradalmi Gárda egyik iraki támaszpontját támadták, Irán pedig a Moszad állítólagos iraki kurdisztáni irodáját lőtte. A Pentagon most azt reméli, hogy a múlt heti válaszsorozat elrettentheti Iránt és szövetségeseit a további akcióktól.

Az Egyesült Államok 45 ezer katonát állomásoztat a Közel-Keleten. A harcosok Törökországban, Szaúd-Arábiában, Egyiptomban, Kuvaitban, Izraelben, Katarban, Jordániában, Bahreinben és Ománban alapvetően baráti terepen szolgálnak. Szíriában és Irakban viszont, az Irán által támogatott síita milíciák aktivitása nyomán, egyre forróbb lábuk alatt a talaj.

Amerika Szíriában mindössze 900 fegyveressel, no meg a zömében kurdokból álló Szíriai Demokratikus Erők támogatásán keresztül ellenőrzi az ország olajban gazdag északkeleti régióját. Damaszkusz következetesen megszállónak nevezi az amerikaiakat, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy eközben a polgárháborúban kivéreztetett Aszad-rezsim maga is tűri, hogy az Irán által támogatott síita milíciák szabadon működjenek az országában, és sokszor civilek közé beágyazva várják az izraeli légi csapásokat.

A szomszédos Irakban az amerikaiak 2500 katonával vannak jelen a 2017-ben már szétvert Iszlám Állam elleni harc ürügyén. Bár számuk messze elmarad a 2007-es 170 ezertől, puszta jelenlétük mutatja, hogy Washington nem mondott le befektetéséről. A mostani légi csapások persze nehéz helyzetbe hozzák a 2020 óta regnáló miniszterelnököt, Mohamed Sia asz-Szudánit, aki eddig Washington és Teherán közt egyensúlyozva próbált kormányozni. A jordániai amerikai bázis elleni mostani akciót ugyanis az Iraki Iszlám Ellenállás nevű ernyőszervezethez tartozó Katáib Hezbollah követte el, amely ezer szállal kötődik a Népi Mozgósítási Erőkhöz is. Utóbbi egy 130 ezer fegyverest számláló Irán-barát ernyőszervezet, amely miután 2014-ben az amerikaiak által húszmilliárd dollárból kiképzett és felszerelt iraki hadsereg megfutamodott, elvitathatatlan érdemeket szerzett az Iszlám Állam elleni harcokban. Olyannyira, hogy azóta integrálták őket a hivatalos fegyveres erőkbe, tagjainak egy része pedig amerikai támogatásokból kapja a fizetését. Az amerikai légierő légi csapásait elszenvedő síita milíciák ráadásul – különböző frakciókkal szövetségben – a parlamentben is ott vannak, Mohamed Sia asz-Szudáni így egyre nehezebben tudja igazolni Amerika-barát politikáját.

Az amerikaiak és izraeliek, illetve az „ellenállás tengelye” közötti harc persze nem új keletű. Különböző frontokon az már az 1979-es iráni iszlám forradalom óta zajlik, az elmúlt évek során pedig a mostaninál veszélyesebbnek tűnő pillanatai is voltak. 2020 januárjában a Katáib Hezbollah az Egyesült Államok bagdadi nagykövetségét támadta, amire válaszul Donald Trump likvidáltatta az épp bagdadi látogatáson lévő Kászem Szolejmánit, aki az iráni Forradalmi Gárda Kudsz Erők nevű különleges egységének parancsnokaként Irán teljes közel-keleti proxyhálózatát felügyelte. Akkor Teherán és szövetségesei, köztük a különböző iraki és szíriai milíciák, valamint a libanoni Hezbollah „földrengésszerű bosszút” ígértek, ami azonban elmaradt. Helyette olyan alacsony intenzitású erőszak jött, amivel az amerikaiak kényelmesen együtt tudtak élni, és amire az érintett síita csoportok sem kockáztatták meg a kívántnál keményebb viszonválaszt. Ezzel párhuzamosan Izrael szinte heti rendszerességgel hajtott végre légi csapásokat Iránhoz kötődő szíriai célpontok ellen.

Az októberben kitört gázai háború azonban mindezt megváltoztatta. Bár Irán hivatalosan nem aktivizálta magát, szembetűnő, hogy szövetségesei erőteljesen támadnak izraeli és amerikai célpontokat. A libanoni Hezbollah és Izrael között immár rendszeressé váltak a harcok, januárban pedig Izrael a síita szervezet bejrúti fellegvárában lőtte ki e szervezetnek, valamint a Hamásznak magas rangú tisztviselőit. Úgy tűnik viszont, hogy sem Izrael, sem a Hezbollah nem akarja, hogy elfajuljanak a dolgok. Benjamin Netanjahu többszöri fenyegetése, hogy „Gázává változtatja Bejrútot”, elsősorban a többi libanoni pártnak és politikusnak szól, hogy próbálják jobb belátásra bírni a síita szervezetet. Beszédes, hogy amikor múlt év végén izraeli támadásban egy libanoni kormánykatona is életét vesztette, Tel-Aviv, Izrael történelme során tán először, bocsánatot kért Bejrúttól. Ami a Hezbollahot illeti, látszik, hogy ők sem érdekeltek totális háború megindításában. Nemcsak azért nem, mert 2006-ban már egyszer csúnyán alulmaradtak Izraellel szemben, de azért sem, mert a jelenlegi gazdasági helyzetben az könnyen megingathatná belpolitikai pozícióikat. Így aztán marad az immár állandósult, kis intenzitású rakétázás a „palesztinokkal való szolidaritás” jegyében. Ezzel Teherán is megelégszik, hiszen hosszú távon neki is jobb, ha a Hezbollah megmarad Libanon egyetlen ütőképes milíciájaként.

Teherán a jemeni helyzet alakulásával is elégedett. A húszi lázadók szintén a gázaiakkal való szolidaritás jegyében kezdték el megtámadni a partjaiknál elhaladó izraeli és nyugati hajókat. Amerikai közlések szerint a nyugati szövetségesek azóta a húszik katonai infrastruktúrájának 30 százalékát megsemmisítették. Persze a jemeni lázadók, akik a szaúdiak által vezetett koalíció kilencévnyi támadásait és a nyomukban járó, 377 ezer ember életét követelő humanitárius katasztrófát is túlélték, aligha rettennek el az angolszászok precíziós csapásaitól. Látni kell azt is, hogy amíg a húszik úgy érzik, hogy a háború csak erősíti összetartásukat, nem sietnek befejezni. Kivéve persze, ha katari és ománi közvetítéssel folyó háttértárgyalások során kellő kompenzációt és garanciákat kapnak. Erre pedig jó esély van, hiszen a világgazdaság számos szereplője és a húszikkal jó kapcsolatot ápoló Egyiptom is abban érdekelt, hogy a Vörös-tenger mihamarabb hajózhatóvá váljon.

És hogy az immár számos fronton zajló közel-keleti háború meddig tarthat? Irán szövetségesei azt ígérik, hogy addig folytatják a harcot, amíg csak Izrael gázai offenzívája húzódik. Ennek azonban egyelőre még nem látszik a vége, hiszen a Benjamin Netanjahu által deklarált fő célok, mint a túszok kiszabadítása, a Hamász felszámolása és a Gázai övezet pacifikálása még messze nem teljesültek. Az alagút vége azonban ha halványan is, de már dereng. A héten Anthony Blinken amerikai külügyminiszter immár ötödjére látogat a térségbe a gázai háború kezdete óta, és ha a kiszivárgott információk igazak, már körvonalazódik egy terv a megoldásra. Ennek első lépéseként Katar és Egyiptom közvetítésével humanitárius tűzszünet kezdődne, majd amennyiben szabadon engedik a túszokat, Szaúd-Arábia a folytatná béketárgyalásait Izraellel, majd Katarral, valamint az Egyesült Arab Emírségekkel közösen megkezdené a rommá lőtt övezet újjáépítését. A terv persze egyelőre nem biztos hogy kellő garanciákat tartalmaz Benjamin Netanjahu számára, akinek alig 15 százalékon áll a támogatása, és aki tudja jól, hogy a tűzszünet és a túszok elengedése lehetőséget kínálna politikai ellenfeleinek, köztük Beni Gancnak arra, hogy kiüssék őt a nyeregből. Nem igazán érdekelt ebben a megoldásban a Hamász gázai vezetője, Jahja Szinvar sem, aki jelenleg bunkerről bunkerre menekülve próbálja átvészelni a légi csapásokat. Ha ez sikerül is neki, jövője semmiképp nem lehet Gázában, így valószínűleg katari száműzetésben fogja tölteni elkövetkező éveit. Egyelőre tehát kitart. Eközben pedig a közel-keleti bozóttüzek számos fronton égnek, de csak akkora lángon, hogy abból nagyobb baja lehetőleg senkinek ne legyen.