Első látásra el sem hinné az ember, hogy nemrég még aszály fenyegetett az elöntött területeken. Kérdezhetnénk azt is, hol van a globális fölmelegedés, hol van az a száradás, amit világszervezetek is jeleztek a magyar Alföldre? Egyáltalán, mi lehet az oka, hogy szinte 3-4 évente elönti a talajvíz és a megáradt folyók a termőterület egy jó részét? Miért nem képes a talaj földolgozni a többletvizet, mit lehetne tenni a megelőzés érdekében?

A Kárpát-medence területe mindig is veszélyeztetett volt a vízjárást illetően. Korai följegyzések már az államalapítás korából is vannak, konkrétan a Dunavölgy településeit sújtó árvizekről, 1012-ből. Kolostorok irattárai jegyeztek föl pusztító árvizeket, például 1267-ben jeges ár hatolt be a Nyulak (ma Margit-) szigetére.

Kevesebb dokumentum ismert a Tisza-völgy helyzetéről, az első értesülés 1712-ből származik az akkori nagy árvízről. Ez egyben a Tisza-völgy fejletlenségét is jelzi a Duna-völgyhöz képest. Az ismétlődő nagyvizek megtanították a folyók mellett letelepedő embereket, hogy magasabb, ármentes térre építkezzenek, és mesterséges létesítményekkel védekezzenek az ár ellen. Úgy látszik, a tanultakat mára sok helyen elfelejtették, mert gond nélkül építkeznek ártérre, települések alacsony, vízjárta helyeire. Sőt, gyakran még építési engedélyeket is kiadnak, nem számolva a következményekkel. Mert a víz nem felejt: hiába van évekig, netán évtizedekig szárazság egy-egy valaha magas talajvízszintet mutató területen, az ár bizonyos feltételek egybeesése után visszatér(het).

Útleírások sokasága tanúskodik arról, hogy a Tisza-völgyben néhány évszázaddal ezelőtt meglehetősen elvadult vízviszonyok voltak, különösen a török kiűzése után; ez pedig akadályozta a fejlődést. A Tisza-völgy részletes felmérését 1833–1841 között elvégezték, és a helyszíni felvételek alapján 1845-ben elkészült a „Vízhelyzet térkép az egész Tisza folyóról és annak árhatásairól” térképsorozat kézirata. (A Dunát már korábban feltérképezték.)

Az összesítés szerint a Tisza és mellékfolyói ősi ártere 1 963 700 hektár volt, ebből 477 ezer hektár tartósan vízborítás alatt állt. 1936-ban a térképek alapján összeállították a folyószabályozás előtti időszak vízrajzi térképét, amelyet szakmai körök azóta is eredeti állapotnak tekintenek, „pocsolytérképnek” becézve.

A térkép elkészítésében részt vett Lászlóffy Valdemár, aki fölhívta a figyelmet arra, hogy „nem szabad azt hinni, hogy a tiszai alföld a múltban egyetlen hatalmas mocsárvilág volt. Területének kétharmadán évszázadokon keresztül kiterjedt erdők uralkodtak, melyeket fokozatosan pusztított az ember.” Többek között ez az egyik oka, hogy az árvizek és belvizek akadály nélkül járnak a talajban, mert a megkötésére alkalmas növényzetet kiirtották. Mondván, hogy így több termőföldhöz jutnak. Csakhogy ezzel nagyobb lett a kár, mint a haszon, mert a természet nem viseli el az ökológiai egyensúly megbontását, ha nem egyensúlyozzák ki a hiányt más módon.

A későbbi századokban több okból is földuzzasztották a vizeket, elsősorban védelmi okokból (a rómaiak például elkezdték a Balaton lecsapolását). A tihanyiak a tatárjárás hírére elzárták a Balaton lefolyását és néhány méterrel (!) megemelték a tó vízszintjét. A nagybereki vár védelmére csatornát építettek és még a Körös medrét is áthelyezték. Az egyes régiók elmocsarasításában nagy szerepet játszott a fokgazdálkodás, amelynek során kisebb árvizek levezetésére kimélyítették a foknak nevezett árvízi kijáratot és megakadályozták a víz lejjebb való visszatérését a mederbe.

A XVII. századra vízimalmok lepték el a folyókat olyannyira, hogy a század végére 5500 malom működött, elmocsarasítva környezetét. Királyi dekrétummal próbálták megakadályozni a felelőtlen duzzasztásokat.

Sok hasonló példát lehetne még felhozni a Duna-völgyéből is, de hasonló volt a helyzet, mint másutt. Egy biztos, hogy a vízjárta területek térképe nem a Kárpát-medence eredeti állapotát tükrözték, hanem egy elvadult szabályozatlan vízrajzi helyzet végső állapotát.

A fentiekből egyenesen következik, hogy hazánk árvíz- és belvízmentesítése mindig is létkérdés volt és a mai napig is az. A földrajzi helyzetből, csapadékviszonyaiból, talajösszetételéből, folyói vízgyűjtő területének helyétől, a természetes védelem ember általi elrontásától, a globális fölmelegedéstől és még sok egyébtől függ a mindenkori vízjárás. Tehát nem új jelenség, csupán rátettek néhány lapáttal Nagy-Magyarország kiegyensúlyozott vízgazdálkodására és vízháztartására a trianoni békét aláíró országok. Senki nem nézte, de nem is érdekelte a győztes nagyhatalmakat, hogy egy ország gazdaságát, termőföldjeinek egy részét fojtják bele a szabadon lerohanó vizekbe, amelyek a Kárpát-medence legmélyebb pontjain lépnek ki medrükből. A külföldi, ellopott vízgyűjtők állapotának az ottani emberi beavatkozásoknak teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Nincs módunk befolyásolni sem a beérkező vizek minőségét, sem hatást gyakorolni az árhullámok alakulására. (Árad a Körösök felső szakasza? Vágjuk át a gátakat, úgyis lefelé folyik a víz. Mérgeket eregetnek a Tisza vízgyűjtő területére? Kit érdekel, a magyarországi halgazdaság és ivóvízbázis látja kárát.) Az 1920-ban erőszakosan kialakított országhatár szinte módszeresen keresztezte a vízfolyásokat, de még a felszín alatti vízadókat is. Ez az egész művelet felért egy egészséges ökoszisztéma feldúlásával, több millió magyar életének megkeserítésével, állandó, szélmalomharcra kényszerítve lakosságot és kormányokat.

Jelenleg mintegy 100 ezer hektár földet borított el a belvíz. Ami nem csoda, mivel Magyarországon óriási terület fekszik a folyók árvízszintje alatt; az árteret 4220 km hosszú gát védi, a védett területen 1,8 millió hektár termőföld van, a vasutak 32,5 százaléka, az utak 15 százaléka, a lakosság egynegyede él ezen a területen, több mint 700 településen.

A belvíz az ármentesítés mindenkori következménye. Alföldjeinken, folyóvölgyeinkben, az egykori ártereken a belvízképződés nem rendkívüli jelenség, legföljebb a mértéke változik. A belvizek képződésének legfontosabb tényezője a csapadék és a sík, lefolyástalan térszint, de meghatározó a talajvíz is. Az utóbbi a lecsapolások hatására a felszín alá húzódott, ahol néhány méter vastag, felette lévő, víztározásra alkalmas talaj jelentős csapadék befogadására alkalmas. Ha a csapadék már nem képes a talajba szivárogni, a felszínen felhalmozódik vagy kisebb térszíni egyenetlenségek mentén összegyűlik.

Különösen ront a belvízhelyzeten a szennyvízcsatornák hiánya, mivel a szikkasztás során sok víz jut a talajba. Ezeken a síkvidéki területeken már az elmúlt századokban – függetlenül a száraz időszakoktól – vízdombok alakultak ki a felszín alatt, ezáltal a talaj vízbefogadó képessége csökkent. Az út menti záporcsatornák sincsenek karbantartva, így azok sem vezetik el a vizet.

Ellentmondásosnak látszik, hogy száraz időszakban éppen a belvizes területek válnak a legaszályosabbá; nemcsak a talajban, de a légtérben is. Oka, hogy a vizenyők megszüntetésével a víz mindenütt a felszín alá húzódott vissza, ezért éppen akkor csökken a párolgás, amikor csapadékhiányos a nyár, és a légkör szárazsága is sújtja a növényeket.

A belvizes, lefolyástalan területeket ismerik a szakemberek; a legtöbb helyen már kialakultak a belvízlevezető rendszerek, amelyeknek karbantartása – nemtörődömség, feledékenység, pénzhiány – nem történik folyamatosan és megfelelően. Elgondolkodtató, hogy az elmúlt 100 év alatt éppen akkor alakultak ki a legkatasztrofálisabb belvizek, amikor az ország nagy társadalmi (és gazdasági) megrázkódtatásokon esett át. Az eddigi legnagyobb, hároméves belvíz 1940–1942-ben volt (a második világháború, a bécsi döntés, a belvíztársulások gyengülése, munkaerő- és pénzhiány). A másik tartósan belvizes időszak 1965–1967 és 1969–1971 között alakult ki (erőszakos kolhozosítás, tulajdonváltozások, táblásítások, átszervezett vízügy, belvíztársulatok megszüntetése).

A harmadik nagyvizes időszak 1998–1999 közé esett, amikor ismét földtulajdonváltás, gyenge vízi társulatok, átszervezett vízügy és pénzhiány akadályozták a munkálatokat. A fenti esetben elmaradt a belvízrendszerek fenntartása és fejlesztése, a csatornák vízelvezető képességének biztosítása, a földtulajdonhoz tartozó gyűjtőcsatornákat beszántották, a főcsatornák elgazosodtak, és valaha a magyarságban igen erősen élő tulajdonosi érdekeltség az eredeti töredékére csökkent. Nem látják értelmét a gazdák a földdel való törődésnek, mert a jelenlegi viszonyok között – privatizáció, bérlés, tőkehiány – úgy érzik, a föld nem tartja el lakosságát.

A belvízzel leginkább veszélyeztetett területek a Felső-Tisza környéke, a Hortobágy melléke, a Jászság, a Dél-borsodi vidék, a Nagykunság, a Berettyó-Körösvidéke, az Alsó-Tisza vidéke és a Duna menti síkság. A számítások szerint 2,5 évente 100 ezer hektár, 5 évente 180 ezer hektár, 20 évente 350 ezer hektár elöntése várható – írja Kolossváry Gábor. Hazánk síkvidéki területét 85 belvízrendszer fedi le, amelyek nem homogének, ezért egységes kezelést igényelnek (fejlesztés, fenntartás, üzemeltetés). Földrajzi adottságaink okán világszerte egyedülállóan nagy kiterjedésű belvízvédelmi rendszerünket magas szinten kell karbantartani és fejleszteni. Mivel az aszálykárok csökkentése is cél, ahol lehet, szorgalmazni kell a vízvisszatartást, a belvíztározást arra előzetesen kijelölt területen és mederben.

Most éppen a Nagykunsági-főcsatornán át vezetik a Hármas-Körösbe a Hortobágy- Berettyó vízfölöslegét. Fontos a vízkészletek megőrzésében a vizes élőlények kialakítása és védelme is. A mintegy 8500 km hosszú belvízcsatornából – állami tulajdonú – 3065 km kettős működéssel funkciónál: téli-tavaszi belvizek elvezetése után az öntözővíz szállítását végzik.

Mindent összevetve, a meteorológiai előrejelzések szerint a csapadék összege a jövőben nem fog nőni, sőt az éghajlat melegedése következtében inkább csökken. A szeszélyes eloszlás is gyakoribb lesz a lezúduló, nagy tömegű csapadék és hó gyakoribbá teheti az ár- és belvízveszélyt. A víz mindenáron történő elvezetése helyett a tározására és hasznosítására új programot kell indítani. Célszerű lenne visszatérni a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésének eredeti koncepciójához. Különleges védelmet igényelnek a felszín alatti vízkészleteink, amelyek szerencsére egyedülállóak Európában, így legfőbb természeti kincsünk a termőföldek mellett. Semmiféle indokkal nem szabad rablógazda módon kitermelni – még alternatív energianyerés céljából sem –, mert a jövőnket élnénk föl.

Nagyon ideje lenne egy magyar érdekeket szolgáló külpolitikának, amely érvényesíteni tudná vizeink védelmét, és elérnének legalább valami hozzájárulást a fentről jövő vízszennyezések és árvízi kártételek enyhítésére.

Hankó Ildikó