A Hamász fegyverbeszerzője január végén érkezett Dubajba egy titkos tárgyalásra. Miután felesége napokig hiába próbálta elérni férjét, a Hamásznál érdeklődött, akik értesítették a szálloda alkalmazottait. Ők kinyitották a férfi szobáját és megtalálták a holttestét. Először azt hitték, természetes halállal halt meg. A biztonsági kamerák felvételeit rekonstruálva azonban kiderült: Mabhuhot meggyilkolták.

A képsorokon nyugati turisták voltak láthatók, akikről később kiderült, hogy valójában Moszad-ügynökök. A tizennyolc fős csapatból hatan brit, hárman-hárman pedig ír, francia, német és ausztrál útlevéllel érkeztek az országba, majd a merénylet után Párizs, Hongkong és Dél-Afrika irányába távoztak. Izrael hivatalosan nem vállalta el a merényletet. A zsidó országon belül mégis alig akadnak, akik megkérdőjeleznék, hogy a Moszad keze lenne a dologban, Mabhuh ugyanis előkelő helyen szerepelt a szervezet potenciális célpontjainak listáján.

Nem ez az első alkalom, hogy izraeli ügynökök idegen országban csaptak le áldozataikra. Az idők azonban változnak. Míg korábban a világ sokszor szó nélkül lenyelte az efféle akciókat, addig a dubaji ügy kapcsán komoly nemzetközi botrány robbant ki. Az Európai Unió külügyminiszterei közös nyilatkozatban ítélték el a közösség okmányaival való visszaélést. Az ügyben konkrétan érintett országok – a kóros politikai korrektségben szenvedő Németországot leszámítva – mind bekérették az izraeli nagyköveteket.

Az ügy legérzékenyebben talán Nagy-Britanniát érintette. A szigetországban éppen tavaly novemberben jelent meg a nagy közfelháborodást kiváltó dokumentumfilm, amely az izraeli lobbi brit politikára gyakorolt hatásait mutatta be. Mellesleg nem ez az első eset, hogy a királyi hírszerzéssel egyébként igen jó kapcsolatot ápoló Moszad visszaél az angolok barátságával. 1987-ben izraeli ügynökök brit útleveleket használva jutottak be Nagy-Britanniába, ahol meggyilkoltak egy Londonban élő palesztin karikaturistát. Válaszul Margaret Thatcher tizenhárom izraeli diplomatát küldött haza. Gordon Brown kormánya azonban – ezzel némileg alátámasztva a Channel 4 filmjében elhangzottakat – nem szánta el magát hasonló komoly lépésre.

Tettével a Moszad Dubajt is kellemetlen helyzetbe hozta. A legmérsékeltebb arab országként számon tartott emírség eddig a lehető legsemlegesebben viszonyult a palesztin–izraeli konfliktushoz. Mellesleg Dubaj – Izraelhez hasonlóan – szintén az iráni fenyegetés árnyékában él, így a két ország érdekei valahol ha nem is haladnak egy irányba, de mindenképp találkoznak. Nem csoda hát, hogy az emírség felháborodással fogadta a történteket és nemzetközi elfogatóparancs kiadatását sürgette Meir Dagan, a Moszad főnöke ellen.

A Moszad nemcsak a nyugati polgárok hírét rontotta le az arab világban, de saját polgárait is megkárosította. Az akcióhoz használt útleveleket ugyanis kettős állampolgársággal rendelkező izraeliektől lopták el, akik most attól rettegnek, hogy a jövőben Mabhuh gyilkosaival fogják azonosítani őket. Sőt a titkosszolgálat még a zsidó nép legnagyobb tragédiájának emlékét is beszennyezte. A gyilkosság egyik szereplője, Michael Bodenheimer 2009-ben úgy jutott német állampolgárságokhoz, hogy papírokkal igazolta, szülei a holokauszt áldozataivá váltak. Nem túlzás tehát kijelenteni: a Moszad a németek bűntudatát használta fel és használta ki.

Míg a jobboldali izraeliek hősként ünneplik a Moszad-ügynököket, a baloldali izraeli orgánumok attól tartanak, hogy az ilyen akciók aláássák a zsidó állam tekintélyét, ami végül akár az ország legitimitását is kockára teheti. Valóban nagy dilemma, hogy megérte-e Izraelnek az egész ügy. Mabhuh helyére talán már be is állt utódja. A zsidó állam viszont a kalapácspolitikával még leghűbb szövetségeseit és potenciális partnereit is kellemetlen helyzetbe hozta. Az 1400 civil életét követelő gázai hadművelet óta a zsidó állam nemzetközi megítélése egyébként is történelmi mélyponton van. A változó nemzetközi szelek idején azonban Izraelben talán minden idők legradikálisabb kormánykoalíciója van hatalmon, amely legyen szó az illegális telepek bővítésének leállításáról vagy bármilyen más ügyről, nem hajlandó kompromisszumokra.

Maga a Moszad-főnök is régi vágású cionista. A jelenlegi izraeli vezetés számos prominenséhez hasonlóan Meir Dagan is azon generációnak a tagja, amely szerint az ellenségekkel körülvett zsidó állam túlélése kizárólag nyers erővel garantálható. Irodájának falát többek közt egy nagyapjáról készült régi fénykép is díszíti, melyen egy náci tiszt éppen fegyvert tart az idős ember fejéhez. A kép – saját bevallása szerint – arra emlékezteti, hogy a holokauszt bármikor megismétlődhet és inspirálja a harcra Izrael ellenségei ellen.

Dagan és társai küzdelme azonban éppen saját politikájuk miatt válik szélmalomharccá. Netanjahu kormánya túl gyakran kiált farkast. A törzsi tudattól némileg túlfűtött miniszterelnök az igazságkeresés bárminemű igénye nélkül védelmezi a világ távoli pontjain bajba jutott zsidókat. Netanjahu az amerikaiak ezreit csődbe juttató Bernard Madoff, illetve az emberi szervekkel kereskedő New York-i rabbik esetében sem átallott „antiszemita lejáratókampányról” beszélni. Nem csoda, hogy az eddig mindent ütő vád erősen inflálódik. Évekkel ezelőtt a lehető legantiszemitább megnyilvánulásnak számított, ha valaki azt mondta: „az antiszemitizmust a zsidók okozzák”. Mára ez a gondolat az izraeli sajtóorgánumokban is vissza-vissza kacsint. Nem ok nélkül.

A nyugatiak szemében a „Moszad” és a „zsidók” könnyen összeolvadnak. A szélsőségesség elleni harcra kondicionált európaiak nem értik, miért nem határolódik el a zsidók békés többsége az agresszív kisebbségtől. Különösen, hogy az elhatárolódás fogalma talán éppen miattuk vált a jelenkori európai politikai kultúra részévé.

Sayfo Omar

Moszad-merényletek

Az izraeli titkosszolgálat elődje már a 30-as évek végén kezdte meg működését, amikor európai zsidókat csempésztek az akkor még brit fennhatóság alatt álló Palesztinába. A Moszad mint hivatalos szervezet csak egy évtizeddel később, a zsidó állammal egy időben született meg. David Ben Gurion Izrael első védelmi vonalának nevezte a szervezetet. A névre rászolgálva a titkosszolgálat emberei nemzetiségre való tekintet nélkül csaptak le azokra, akik vétettek a zsidó állam ellen. Első komolyabb áldozataik német kutatók voltak, akik az Izrael-ellenességéről is híres egyiptomi elnök, Gamál Abdul Nasser megbízásából fejlesztettek rakétákat. Hasonló sorsra jutott 1990-ben Gerald Bull kanadai kutató is, aki Szaddam Husszeinnek tervezett fegyvereket. Akciói során a Moszad számos alkalommal sértette meg idegen országok szuverenitását. 1960-ban Adolf Eichmannt rabolták el Argentínából, ezzel súlyos diplomáciai bonyodalmakat okozva a két ország között. 1976-ban pedig Entebében vettek részt túszszabadító akcióban az ugandai kormány hozzájárulása nélkül. Legismertebb akciójuk talán a 70-es években zajló „Aranyharang” fedőnevű hadművelet volt, melynek során különböző európai és közel-keleti nagyvárosokban vadászták le azokat a palesztinokat, akiket érintettnek találtak a tizenegy izraeli sportoló halálával végződő 1972-es müncheni olimpián zajló túszdráma kitervelésében.

Bár a gyilkosságsorozat sikerrel járt, a Fekete Szeptember tagjain kívül az akció áldozatául esett egy, a norvégiai Lillehammer-ben dolgozó marokkói pincér is, aki balszerencséjére túlságosan hasonlított a palesztin csoport egyik vezetőjéhez. 1988-ban Abu Dzsihádot, a PFSZ katonai főnökét ölték meg Tunéziában. 1995-ben az Iszlám Dzsihád egyik vezetője jutott hasonló sorsra Máltán.

A szervezet akciói során nemegyszer került homokszem a gépezetbe. 1954-ben Kairóban több izraeli ügynököt letartóztattak, akik nyugati érdekeltségek ellen készültek bombamerényletekre, ezzel aláaknázva Nasszer elnök rendszerét. 1997-ben az akkori miniszterelnök, Benjamin Netanjahu utasítására Moszad-ügynökök kanadai útleveleket használva bejutottak Jordániábia és megmérgezték Khaled Meshalt, a Hamász egyik vezetőjét. A jordán király kérésére azonban az Egyesült Államok nyomást gyakorolt Izraelre, így az elfogott ügynökeiért cserébe kiadta az ellenszérumot és több palesztin foglyot, köztük Ahmed Jaszint, a Hamász szellemi vezetőjét is.