– Miért jött létre a Független Rendészeti Panasztestület, és mi a legfontosabb feladata?

– A rendőrség tevékenysége feletti civil kontroll biztosítása, vagyis az eddig csak a rendőrség hatáskörébe tartozott panaszok kivizsgálása az alá-fölérendeltségi viszonyoktól függetlenül, alapjogvédelmi szempontból. Ilyen hasonló intézmény Európában csak Angliában és Belgiumban van. A Független Rendészeti Panasztestület öt tagját az Országgyűlés 2008. február végén választotta meg.

– Miért volt erre szükség?

– A Panasztestület szükségszerűségét közvetlenül a 2006-os őszi események mutatták meg. Magyarországon 2006 ősze óta emberi jogi krízishelyzet van. Ezt még a balliberális oldalról is sokan így gondolják. A Civil Jogász Bizottság feltárta, hogy 2006. szeptemberében és október 23-án több száz rendőr huszonegy féle bűncselekményt követett el, és a felelősségre vonás még mindig nem történt meg. Fontos, hogy 2006 ősze előtt is voltak problémás tüntetések, amelyekről utólag a strassburgi Emberi Jogi Bíróság döntésével bebizonyosodott, hogy jogtalanul oszlatták fel. Ennek a strassburgi döntésnek és az Alkotmánybíróság egy idevágó határozatának köszönhetjük, hogy a magyarországi jogalkalmazói közfelfogás és gyakorlat a spontán tüntetésekkel kapcsolatban némileg megváltozott. Ennek ellenére a hatalmi oldalról Magyarországon tovább szűkítették a gyülekezési jogot, gondoljunk a „lex tojás”-ra. A jogállam enyhén szólva döcögve működik. Vissza kell adni az emberek jogállamba vetett hitét. Ennek egyik fontos mozzanata, hogy a rendőrség jogszerűen, az embereket védő, és ne őket vegzáló szervként működjön.

– Egy panasztestületi állásfoglalás kimondja, nem várható el a rendőrségtől, hogy alkotmánybírósági határozatokat értelmezzen. Mi az, ami elvárható?

– Ez a döntés azért nem volt egyhangú. Az alapprobléma az, hogy a rendőrség, mint tipikusan jogalkalmazó szerv, az utcán szembesül azzal, hogy a törvényben kihirdetett Európai Emberi Jogi Egyezmény és a rendőrségi vagy a gyülekezési törvény adott esetben eltér egymástól. Az Emberi Jogi Egyezmény elég általánosan fogalmaz a gyülekezési szabadságról, és így a strassburgi Emberi Jogi Bíróság döntései töltik meg élettel. A jelenlegi gyakorlat szerint a rendőr óhatatlanul azt a törvényt alkalmazza, amelyik számára egyértelműbbnek tűnik. Ez az állapot, hogy mindig csak az egyik, a neki tetsző törvényt alkalmazza, a másikat pedig sohasem, nem tartható fenn. Egyébként a parancsnokoktól elvárható, hogy az állományt megfelelő utasításokkal ellátva küldjék az utcára. Ezért a felelősségre vonásnál nem lehet döntő az, hogy nem látjuk, ki van a maszk mögött. Mindig lehet tudni, ki a magasabb parancsnok, és azt is, ki a szakaszparancsnok. Ha ők nem engedik, hogy alárendeltjeik verjék az embereket, akkor ez nem fog megtörténni.

– A Panasztestület milyen konkrét eredményeket tudott eddig elérni?

– Nagy szerepünk van abban, hogy a rendőrség most már hajlandó tudomást venni például az Emberi Jogi Egyezményről. Korábban mereven elzárkóztak ettől. Egyébként 2009-ben, decemberig összesen 697 darab panasz érkezett hozzánk, ebből 215 ügyben folytattunk le érdemi vizsgálatot. Sajnos sok panaszt kell elutasítani érdemi vizsgálat nélkül, formai hibák miatt. A panaszok körülbelül egyharmada kapcsolatos a gyülekezési jog sérelmével, a többi egyedi intézkedésekről, legtöbbször igazoltatásokról szól. A 215 ügyből 52 esetben állapítottuk meg az alapjog súlyos sérelmét.

– Nem éppen magas szám.

– Ha csak azt nézzük, hogy egy évben mennyi rendőri intézkedés történik, a panaszok száma valóban nem tűnik soknak. De akit súlyos jogsérelem ér, nem vigasztalja az, hogy hány rendőri intézkedés volt jogszerű.

– Mi történik, miután megállapítják, hogy alapjogsértés történt?

– Az erről szóló állásfoglalást megküldjük az Országos Rendőrfőkapitánynak, aki kivizsgálja az ügyet. Vagy figyelembe veszi a mi véleményünket, vagy nem. Ha mi megállapítottuk az alapjogsérelmet, de az Országos Rendőrfőkapitány nem, akkor a panaszos bírósághoz fordulhat. Sajnos a bírói szakaszba kerülő eljárásokról hivatalosan már nem értesülünk. Arról sem kapunk hivatalos információt, hogy történt-e egyáltalán felelősségre vonás.

– Alapjogsérelemnek számít-e, ha egy rendőr azért igazoltat valakit, mert magyar zászlóval vonul?

– Általában nem az a probléma, hogy az igazoltatásokra nincs jogilag lehetőség, hiszen a rendőrségi törvény ezt részletesen szabályozza. Az igazoltatást dokumentálni kell, és az okok közé sokszor beírnak olyat, hogy „gárda”, vagy „Nagy-Magyarország póló”. Ilyen igazoltatási ok pedig nincs. A fokozott ellenőrzés is állandó probléma. A jogszabály a fokozott ellenőrzés keretében lehetőséget biztosít a rendőrségnek, hogy nemcsak a személyazonosság megállapítására, hanem a gépjármű, a ruházat átvizsgálására is – ok és cél megjelölése nélkül – intézkedést tehet. A jogalkotó ezt nyilván azért hozta létre, hogy amikor súlyos bűncselekmény történik, gyorsan le lehessen zárni az utakat, mindenkit meg lehessen állítani. De mára bevett gyakorlat, hogy a fokozott ellenőrzést tömegrendezvények miatt rendelik el. Azt pedig semmi nem indokolja, hogy például egy olaszliszkai megemlékezés miatt hatnapos fokozott ellenőrzés legyen a községben és környezetében. Ez a joggal való visszaélés. A fokozott ellenőrzésre hivatkozva turkálnak az emberek csomagjaiban, nem ritkán csak azért, mert nemzeti szimbólumot láttak a ruházatán, és hátha találnak még valami mást is. Ez olyan alapjogok korlátozására ad lehetőséget a rendőrség számára, amely megengedhetetlen. Sokszor sérül ilyenkor a tisztességes eljáráshoz, az emberi méltósághoz, a személyi szabadsághoz fűződő alkotmányos alapjog is.

– 2006 ősze óta mennyiben változott a rendőrség?

– Azóta megfigyelhető egy lassú szemléletváltás, de még messze vagyunk a komoly változástól. Nem állítom, hogy a mai rendőri vezetés egyáltalán ne törekedett volna arra, hogy a rendőrség megítélése pozitív irányba változzon. Bencze József Országos Rendőrfőkapitány kinevezése után nyilvánosságra hozta azt a belső jelentést, amit Papp tábornok úr készített a 2006-os október 23-i brutális rendőrrohamról. Ez a jelentés elég egyértelműen fogalmaz a felelősöket illetően. A mai rendőri vezetés súlyos hibájaként lehet felróni, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a bűnösöket felelősségre vonják, és a rendőrség megtisztuljon a nem oda való emberektől. Amíg a felelősségre vonást meg lehet úszni azzal, hogy minden, a jogsértő cselekmények idején bevetett rendőr akként nyilatkozik, hogy nem csinált semmi rosszat, hiszen amúgy is „a második sorban ment”, addig nem lehet komolyan venni a megtisztulási szándékot, nem lehet felépíteni egy polgárbarát rendőrséget.

– Bencze József Országos Rendőrfőkapitány néhány héttel ezelőtt bocsánatot kért a rendőrség nevében a rendőri túlkapásokért.

– Ez „szép gondolat” így három és fél év után. A főkapitánynak úrnak írtam is egy levelet – amire még nem válaszolt –, hogy bocsánatkérését az hitelesítené, ha a bűnösök felelősségre vonása érdekében lépéseket tenne. Meggyőződésem, hogy a felelősségre vonás a rendőrök szakszerű és jogszerű szolgálati tevékenységét felértékelné, és egyúttal a Panasztestület is ritkábban kényszerülne az Alkotmányban biztosított alapjogok megsértésének megállapítására. Még a kártérítés is nehézkesen megy, nemhogy a felelősségre vonás. Akinek kilőtték a szemét, vagy eltörték az ujját, hosszadalmas kártérítési procedúrán kell keresztülmennie. Néhány károsulttal megegyeztek, de a legtöbb esetben meg kellett várni a jogerős ítéletet. Még arra is volt példa, hogy a károsultnak a jogerős ítélet alapján sem fizetett a rendőrség, és azonnali beszedési megbízással kellett levenni a rendőrségi számláról a kártérítés összegét. Amikor a Panasztestületet megválasztották, elmentünk Draskovics Tibor akkori igazságügyi és rendészeti miniszterhez, akinek felvetettem a kártérítés kérdését. Azt válaszolta, hogy ez ügyben „teljesen új policy” várható. Ezt az „új policy”-t azóta sem látom. Igaz, Draskovics sem miniszter már.

– Apropó, policy. Mennyire politikai irányítású a rendőrség?

– A rendőrséget a kormány irányítja, ennek van jogszabályi alapja. A probléma ott van, amikor a rendőrség valamilyen politikai szimpátia vagy antipátia alapján intézkedik. Ha bizonyos típusú események kapcsán keményebben lépnek fel, egyéb hasonló esetekben pedig elnézőek. Sokan úgy gondolják, hogy politikai kézivezérlés működteti a rendőrséget. Ha ennek csak a gyanúja is fennáll, az már önmagában is probléma.

– Egy új kormány hogyan szerezheti vissza a jogállamba és a rendőrségbe vetett hitet?

– A rendőrségnek azzal kell foglalkoznia, amire létrejött, azaz a bűnmegelőzéssel, és a bűnüldözéssel. Nem a politikai szempontokat is magában foglaló gyülekezési joggal összefüggésben kellene az erőket felőrölni, hanem arra lenne szükség, hogy az emberek azt érezzék: a rendőr valóban a rendre vigyáz ott is, ahol veszélyben van a tulajdonuk, a személyi biztonságuk, a testi épségük, az életük.

– Több rendőrre van szükség, vagy inkább olyan törvényekre, amelyeknek nagyobb visszatartó erejük van?

– A rendőrség állományából mintegy háromezer ember hiányzik, a hiányzó státusokat azonnal be kell tölteni, de belső erőátcsoportosítás is szükséges. Hosszú távon pedig a strukturális változások sem halogathatóak. Véleményem szerint létre kell hozni egy, elsősorban a súlyos bűncselekmények üldözésére szakosodott, a hagyományos értelemben vett rendőrségtől elkülönült, országos hatáskörű központi szervet, amely a helyi érdekektől, összefonódásoktól mentesen tud intézkedni. A rendőrség néhány hagyományos feladatát illetően, mint például a közlekedésrendészet, a kisebb súlyú bűncselekmények nyomozása, olyan szervezeti forma kerülhetne kialakításra, ahol az önkormányzatok is megjelenhetnének a városi, megyei rendőrség fenntartói oldalán. Erre sok európai uniós országban van már példa. Az önkormányzatok már ma is támogatják anyagilag „rendőrségeiket”. Kriminológusok, büntetőjogászok évszázadok óta vizsgálják, hogy önmagában a büntető törvénykönyv szigorítása vezet-e hosszú távon eredményre. A bűnözés alapvetően társadalmi probléma, és a válaszokat is elsősorban társadalmi oldalról kell megtalálni. Van olyan helyzet, amikor ez a társadalmi válasz nem nélkülözheti a jogalkotást sem. Az biztos, ha az új kormány a 2006 őszétől kezdve alkotott, és az emberi jogokat és különösen a gyülekezési szabadságot érintő – alkotmányosan aggályos – törvényi és egyéb jogszabályi változásokat egy tollvonással megszünteti, akkor is fel lehet lépni azok ellen, akik e szabadsággal vissza kívánnak élni. Ami pedig a súlyos élet és testi épség elleni bűncselekményeket illeti, ott úgy tűnik szükség van a gyors és határozott szigorításra, különös tekintettel a visszaeső bűnözőkre.

Lass Gábor