– A múlt héten a bíróság jogszerűnek találta a Pécsi Vízmű Zrt. üzemeltetési szerződésének felbontását a francia tulajdonossal. Önnek mit üzen ez a döntés?

– Két módja van annak, hogy a helyi közösségek tulajdonosi pozícióba kerüljenek a közszolgáltató társaságokban. Az egyik a korrekt feltételekkel, tárgyalásos úton kötött megállapodás. Ez az optimális eset, melyet Tatabányán is sikerült elérnünk a távhőszolgáltatás esetében. A másik lehetőség, hogy az állam figyelembe veszi a tényt, miszerint a fogyasztói érdekérvényesítés alapjai meginogtak az elmúlt évek során, ezért növeli a saját szabályozó szerepét, és a vállalkozások számára csak méltányos profit elérését teszi lehetővé. Lesznek olyan gazdasági társaságok, amelyek továbbra is szívesen maradnak a piacon, mert hosszú távra terveznek, de lesznek, amelyek ennél sokkal nagyobb profitra szeretnének szert tenni, ezért elhagyják a piacot és értékesítésre ajánlják fel vállalkozásukat.

– A Fidesz már korábban is egyértelművé tette, hogy kormányra kerülése után a magánkézbe került közműcégek visszavételére fog törekedni, illetve felülvizsgálja a szolgáltatási, árképzési szerződéseket.

– Egy alapvetően magántulajdonra épülő gazdasági szerkezetben tiszteletben kell tartanunk a vállalkozói szabadságot, de a monopolisztikus közszolgáltatások esetében az állam hozhat olyan jogszabályokat, amelyek a pusztán vállalkozói szempontokkal szemben a közösségi érdeket kezelik elsődlegesként. Itt olyan közszolgáltatásokról van szó, amelyek igénybevételét nem lehet megkerülni, különösen nem városi környezetben. Falvakban, tanyás térségekben egyszerűbb a helyzet, hiszen ott egyébként is szigetszerű, önellátó rendszerekben szabadna csak gondolkodni.

– Mennyiben tartja állami feladatnak a közszolgáltatásokban való nagyobb szerepvállalást?

– A nagy ellátó rendszerek országos hálózatai esetében állami, a decentralizált közműellátásban – víz- és távhőszolgáltatásban – pedig önkormányzati befolyásra van szükség. Ám az önkormányzati törvény 1995-ös módosítása következtében éppen ez utóbbiak kezéből vették ki a közművagyon feletti rendelkezés jogát. Jó példa a települések kiszolgáltatottságára a kötelező átvételi rendszer diszfunkcionális működése. Alapvetően a távhőszolgáltatás versenyképességét kellene szolgálnia a kapcsolt villamos-, és hőenergiát termelő gázerőművek számára biztosított áramátvételi támogatásnak. Ezzel szemben a rendszer sok esetben egyszerűen csak a vállalkozói extraprofit biztosításának eszközévé vált. Az önkormányzatok számára csak a hőtermelésben és az elosztásban való tulajdonszerzés, és a kettő integrálása teszi lehetővé, hogy a lakossági és környezetvédelmi érdekeket szolgáló támogatás haszna egyrészt kedvezmény formájában a fogyasztókig jusson, másrészt pedig energiahatékonysági fejlesztésekre fordítódjék. Ezért szereztünk Tatabányán mi is kizárólagos tulajdonjogot a hőszolgáltatást végző gazdasági társaságban, és többségi tulajdont a fűtőerőműben.

– Igaz az, hogy az éghajlatváltozás mérséklését szolgáló programokban a különböző lobbik megkötik a döntéshozók kezét?

– A globális és helyi szinten jelentkező pénzügyi és gazdasági problémák csak tünetek, a valódi ok az erőforrások túlfogyasztása. A természeti környezet, az emberi közösség és a gazdaság szereplői között korábban fennálló egyensúly felborult, melynek elsődleges oka a gazdaság növekedési kényszerében érhető tetten. A gazdaság nem törődik eléggé sem a természet, sem pedig a társadalom erőforrásainak megújulását szolgáló intézmények elkerülhetetlen megerősítésével. Ezzel együtt is, a megbomlott harmónia helyreállítási folyamata már megindult, hiszen egy rendszer egyensúlyának megrendülésekor a sérült alrendszerek a helyreállításra törekszenek. Ezért jelentek meg az ötvenes–hatvanas években a rendszerkritikus zöldmozgalmak, és a kezdeti nyers elutasítást követően, újabb tizenöt-húsz év elteltével már megszülettek az első alternatív javaslatok is. Az ezredforduló környékén pedig a környezeti szempontok megjelentek a gazdasági és a kormányzati szervezetek döntéseiben is. A zöld iparágak lobbiérdekei bekerültek a környezetvédelmi véleményformálás középpontjába. A következő évek legnagyobb kérdése ezért az lesz, hogy az állam képes lesz-e tartós érdekharmonizációt teremteni a természeti környezet, a magyar társadalom teherbíró képessége, valamint a piaci szereplők méltányos gazdasági érdekei között.

– Meg lehet felelni mindegyik szempontnak?

– Olyan környezetvédelmi beruházások sorozatával, amelyek a piac számára is új lehetőségekkel járnak, miközben közösségi célokat is szolgálnak, például az energiaszámla csökkentésével, egyértelműen igen. Elsősorban világos nemzetstratégiára van szükség. Súlypontképzésre és rendszerszemléletű fejlesztésekre, tudatos piacépítésre, az intézkedések és erőforrások integrációjára. Elsődleges szempont a legkisebb költség elvének érvényesítése, a környezeti szempontok előtérbe helyezése mellett.

– Mire gondol?

– A villamosenergia-ellátás tekintetében kijelenthetjük, hogy gazdaságossági és ellátás-biztonsági szempontok mérlegelése mellett a megújuló energiaforrásoknak fontos, de csak kiegészítő szerepük lehet. A hőtermelésben viszont kiemelt helyet kell biztosítani a megújulóknak, leginkább a hazánkban nagy mennyiségben rendelkezésre álló geotermikus energiának, illetve a biomasszának. A napenergiának mindkét területen van keresnivalója, a szélenergia pedig a decentralizált ellátásban kaphat kiemelt szerepet. Ezek figyelembe vételével reálisan, az ország teljes energiaigényének mintegy harmincöt–negyven százalékát lehet megújuló forrásokból kielégíteni. Ez a részesedés ma az öt százalékot sem éri el, tehát az elkövetkező évtizedek komoly piaci lehetőségeket biztosítanak a feltörekvő iparágak számára. A termelői oldal beruházásai mellett azonban a fogyasztói oldalon is változásokra van szükség. Az első lépcsőfok, az energiatakarékosság előtérbe állítása.

– Van mérhető adat, tapasztalat arról, hogy a szokásaink megváltoztatásával mennyi energiát tudunk megspórolni?

– A tatabányai városházán két évvel ezelőtt kiragasztottunk néhány tréfás rajzot tartalmazó matricát olyan feliratokkal, hogy ha kimész a helységből, kapcsold le a villanyt, ha már nem dolgozol rajta, kapcsold ki a számítógépet. Munkatársaim szívesen vettek részt a „kísérleti” játékban, és egy év alatt közel tíz százalékkal tudtuk csökkenteni a hivatal villamos energia felhasználását. Mindannyiunk számára meglepő eredmény volt, s az új szokást otthonra is átmentettük. Az ország energiafelhasználásának legalább öttíz százalékát meg lehetne takarítani, ha mindenki tudatosabban gazdálkodna az általa használt erőforrásokkal. A második lépcsőfok pedig az épületek energiahatékonyságát javító felújítások felgyorsítása. Egy olyan programot dolgoztunk ki a Fidesz szakmai műhelyeiben, amelynek keretében a 3,2 millió igen rossz energiahatékonysági mutatóval rendelkező hazai lakóépület korszerűsítésére nyílna lehetőség, építészeti és épületgépészeti beavatkozásokkal, illetve a megújuló energiák fokozott alkalmazásával.

– Milyen mértékű felújításokról van szó, és mennyi idő alatt hajtható ez végre a teljes lakásállományon?

– Elsődlegesen azoknak a beruházásoknak kívánunk támogatást nyújtani, ahol az ingatlan legalább két lépcsőfokkal ugrana az energiahatékonysági besorolásban. Ez egy következetes programmal, háromnégy kormányzati ciklus alatt megvalósulhat. Rendszeresen egyeztetünk az építésgazdaság érintett szakmai szervezeteivel, hiszen csak az eltérő érdekek közös nevezőre hozásával lehet útnak indítani egy hosszú távú és megvalósítható programot. A hazai építőiparban újszerű és igen pozitív helyzet állt elő az együttműködés tekintetében, amelynek elsődleges oka minden bizonnyal a gazdasági válságban keresendő, hiszen az elmúlt négy évben negyven százalékkal csökkentek a megrendelések, ötvenezer embert bocsátottak el, miközben hét tégla- és cserépgyárat zártak be. Ilyen körülmények között a vállalkozásoknak nincs is más lehetőségük, mint hogy a szakmai összefogás felé forduljanak. Ezt az összefogást pedig a nemzeti ügyek kormánya nem hagyhatja figyelmen kívül.

– Mennyiben különbözne ez a program a meglévőktől?

– A jelenleg futó pályázati rendszerek szétaprózottak és kiszámíthatatlanok, mert nincs mögöttük stratégia és biztos anyagi forrás. Ezenkívül bürokratikusak, lassú az átfutási idő, a támogatás gyakran csak két-három évvel később érkezik meg a pályázóhoz, és mindez sokaknak kedvét szegi. Egy kiszámítható, patrióta jellegű programra van szükség, amely jól illeszkedik egy integrált nemzetgazdasági stratégiába. A hazai építőipari vállalkozások több mint kilencven százaléka tíz főnél kevesebbet foglalkoztató, magyar tulajdonú kisvállalkozás. A tervezhető épületkorszerűsítési megrendelésekkel olyan belső piacot építhetünk számukra, amely független a világgazdaság hullámveréseitől. Közel százezer ember juthat munkához néhány esztendő leforgása alatt az építésgazdaság és az energiaipar területén, ahol nagy mennyiségben lehet innovatív, magas képzettségű szakembereket alkalmazni, de nagyon sok alacsonyan képzett munkavállalóra is szükség van. Az uniós éghajlatvédelmi vállalásaink teljesítése mellett pedig nemzetbiztonsági célokat is szolgálunk az energiafüggőség csökkentése által, miközben az államháztartási kiadások mértéke is kisebb lesz. Elég csak a pazarló közintézmények felújítására gondolni.

– Az építőiparnak két nagy problémája van: a körbetartozás és a feketemunka. Ez a program önmagában kezelné ezeket?

– Sokat javítana a jelenlegi helyzeten. Közösségi források felhasználása esetén a beruházás értelemszerűen csak legálisan valósulhat meg. Ha a támogatás összege nagyobb lesz a költségvetés számára befizetendő általános forgalmi adó összegénél, akkor a jelenleg szürkezónában megvalósuló épületkorszerűsítéseket is be fogja terelni a legális keretek közé. Ez a beruházó számára minőségbiztosítást is jelent, de az sem elhanyagolható szempont, hogy az uniós és kvótakereskedelemből származó pénzek esetében világos indikátorok alapján kell bemutatni, mekkora energiamennyiséget takarítunk meg, és a szén-dioxid-kibocsátást mennyire tudjuk csökkenteni. A lánctartozások kezelésénél pedig leggyorsabban az állami szektor fizetési hajlandóságának helyreállítására van szükség, hiszen most a saját megrendelései esetén maga az állam is csak 90 vagy éppen 120 nap után fizeti ki a kivitelezőket. Európában vannak olyan országok, ahol ehhez mindössze öt napra van szükség.

– Mindezzel milyen mértékben függetlenedhetünk az orosz gáztól?

– Ha kihasználjuk a megújulókban rejlő reális lehetőségeinket és a hazai erőműveknél jelentős hatékonyságnövelő fejlesztéseket hajtunk végre, akkor három-négy kormányzati ciklus alatt akár 25–30 százalékkal is lehet csökkenteni az ország külső energiafüggését. Középtávon nincs lehetőség a teljes függetlenségre, ezért a beszerzési irányok megosztása mellett, stabil politikai kapcsolatokat kell fenntartanunk a számunkra fontos forrást jelentő országokkal.

– Miből lehet ezt a programot finanszírozni? Az új kormány minden korábbinál nagyobb államadósságot fog örökölni, miközben Magyarország nemrégiben hiteltelenné vált a nagy lehetőségeket rejtő kvótapiacon is.

– Botrányos, amit a szocialista kormány az elmúlt két esztendőben tett ezen a területen. A nemzetközi kvótapiacon is trükköznek, és ezzel aláássák Magyarország még meglévő tekintélyét is. A kormány a lassan két esztendeje eladott kvóta bevételeit még mindig a költségvetési lyukak foltozgatására használja, holott azokat csak környezetvédelmi fejlesztésekre lehetne felhasználni, a kvótát vásárló országok szigorú ellenőrzése mellett. A napokban tovább tetézték a bajt azzal, hogy szabálytalanul cseréltek gazdát a magyar kvóták, ezért az európai kvótatőzsdék működését is felfüggesztették átmenetileg, az unió pedig vizsgálatot indított az ügyben. A kormányváltás után külön feladat lesz az ország megbízhatóságának helyreállítása.

– Ez az eset ön szerint nem kérdőjelezi meg magának a kvótakereskedelemnek a rendszerét?

– Fogjuk fel ezt egy szükséges rossznak, mely Magyarországnak egyébként komoly bevételeket is jelenthet, melyből energiahatékonysági beruházások is támogathatóak. Ezért a lehetőségért a magyar társadalom súlyos árat fizetett a kilencvenes évek első felében, amikor a környezetszennyező szocialista nehézipar néhány év leforgása alatt omlott össze, maga alá temetve munkahelyek százezreit. Elemi érdekünk, hogy az akkori veszteségeinkből most szó szerint tőkét kovácsoljunk, és társadalmilag is hasznos fejlesztésekre fordítsuk.

– Térjünk akkor vissza a finanszírozás területére.

– A források biztosítása terén megkerülhetetlen az uniós támogatások részbeni átcsoportosítása, hiszen Brüsszel is előszeretettel támogatja az ilyen jellegű beruházásokat, és eddig nem használtuk ki eléggé meglévő lehetőségeinket. Ezenfelül a hazai közösségi forrásokból is kell áldozni a programra. Tapasztalataink szerint vissza nem térítendő támogatást is kell biztosítani ahhoz, hogy a társadalom legkiszolgáltatottabb csoportjait is érdekeltté tegyük. A szükséges önrész biztosításához olyan hitelkonstrukciót építünk a programba, amely biztosítja annak a lehetőségét, hogy a hitelfelvevő a megtakarítások összegéből fizethesse a törlesztés részleteit. Ehhez létrehozunk egy „zöld bankot”, amely első megközelítésben a Magyar Fejlesztési Bankon keresztül működne. Miután az energiahatékonysági beruházások finanszírozásában a lakástakarék-pénztárak eddig is nagyobb szerepet töltöttek be, mint a korábbi energiahatékonysági pályázatok, ezért továbbra is kiemelten kívánjuk ösztönözni azokat, akik előre gondolkodnak, és lehetőségeikhez képest havi néhány ezer forinttal készülnek a saját lakhatási körülményeik javítására. Ezt a példamutató magatartást külön is értékelnie kell a közösségnek. Ahhoz, hogy a program a jelenleginél jóval több ingatlantulajdonost elérve, ne nyolcvan esztendő alatt, hanem belátható időn belül valósulhasson meg, hazai költségvetési forrásra is szükség lesz. Ugyanakkor ez az áldozat három-négy év alatt az áfabevételekből, a társasági adóból, illetve az egészségügyi- és nyugdíjjárulék befizetéséből visszatérül az államháztartás számára. Miután a program következtében csökken a háztartások energiafelhasználása, később kevesebbet kell költeni a lakhatási támogatásokra is.

– Mindez mikor tudna elindulni?

– A kormányzati munkának a súlyos szocialista örökség kezelésével kell kezdődnie, hiszen a 2008-ban meghirdetett és elbírált panelpályázatoknál mintegy 22 milliárd forint kifizetésére még egyáltalán nem került sor, noha a munkák felét már el is végezték a kivitelezők. Ez egy tipikusan lánctartozást növelő kormányzati hozzáállás. A 2009-ben meghirdetett pályázatok elbírálása is csak a napokban kezdődött el, és a kiszivárgott információk alapján mintegy harmincmilliárd forintnyi igényt regisztráltak, de a költségvetési források csak négy és fél milliárd forint értékben biztosítanak fedezetet. Számításaink szerint összességében mintegy húszmilliárd forint hiányzik a már meghirdetett energiahatékonysági programok mögül. Itt bizony fedezet nélküli kötelezettségvállalással állunk szemben, melynek büntetőjogi vonatkozásai is lehetnek. Miután szeretnénk visszaállítani az érintett lakossági kör bizalmát, hiszen ez alapvetően befolyásolja a későbbi programok végrehajthatóságát, elő fogjuk teremteni a hiányzó húszmilliárd forintot. Ráadásul, ha ezeket a forrásokat nem biztosítjuk azonnal, a hazai építésgazdaság kora őszre a jelenleginél is sokkal rosszabb állapotba kerülhet.

– Az ökológiai, a gazdasági és a szociális válság összefonódása, a megoldások összetettsége okán gyakorta elhangzik, hogy ezeket a problémákat kormányzati szinten rendszerszerűen kell kezelni.

– Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a környezetvédelem területén a legjobb szándék sem tud megvalósulni, ha összkormányzati szinten nem integrálódik az ágazati döntéshozásba. Nap mint nap elbuknak a Környezetvédelmi Minisztériumban megfogalmazott és a parlament által jóváhagyott elképzelések, mert más minisztériumokban felülírják azokat, vagy ellehetetlenülnek az ágazati jogszabályokban végrehajtott módosítások miatt. Jó példa volt erre az elmúlt év vége, amikor is a Vásárhelyi-tervből szocialista képviselők módosító indítványaival kivették annak alapvető célkitűzéseit. Az eredeti törvény az árapasztás mellett a vízvisszatartás fontosságáról is rendelkezett, a szárazabb időszakban történő öntözés biztosíthatósága érdekében. Kikerültek belőle azok a törekvések is, amelyek a tájhasználat tekintetében visszaállították volna a Tisza-völgyben az ősi, biztos megélhetést nyújtó, ökologikus gazdálkodási formát. A tervnek komoly jelentősége lenne az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás terén is, mert a megváltozott víz- és időjárási viszonyok között is javítaná az ott élők élet- és vagyonbiztonságát, illetve a megélhetési körülményeket. Ezért a módosítások felülvizsgálatára lesz szükség.

– Ebben a ciklusban végül nem született meg a klímatörvény sem. A tervezetbe foglalt számok egyébként még az unió célkitűzéseit is jelentős mértékben meghaladták, 2020-ra negyven százalékkal, 2050-re nyolcvan százalékkal csökkentenék az üvegházgáz-kibocsátásunkat. Hogyan illeszkedik ez a leendő Fidesz-kormány terveihez?

– A törvénytervezetben megfogalmazott célok elvileg teljesíthetőek, de az előkészítésben súlyos hibát ejtettek. Az érintett környezetvédelmi civil szervezetekkel ezúttal valóban példaértékű együttműködést alakított ki a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács, ám a gazdasági szereplőkkel nem történt ilyen széles körű egyeztetés. Mind a társadalmi, mind a gazdasági, mind pedig a politikai döntéshozók szempontjából is új érdekharmonizációra lesz szükség már ahhoz is, hogy az európai uniós kötelezettségeinket teljesítsük. A gazdaságot is érdekeltté kell tenni a probléma kezelésében, hiszen a korábban már említett növekedési kényszer komoly kockázatokat rejt a számukra is. Ha a központi erőforrás-gyarapító rendszerekbe a szükségesnél kevesebb befizetés történik, akkor többek között a gyenge szakképzési rendszer miatt a munkavállalók munkavégzésre való alkalmassága és felkészültsége már nem tud optimális termelékenységet biztosítani. Ugyanez a helyzet állhat elő akkor is, ha a munkavállaló jövedelme már a saját és családja életerejének megújítására sem elegendő. A jelen Magyarországa már elérte ezt a kritikus pontot. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szennyező iparágak nagyvállalatai már most is szerepelnek az unió ETS kvótakereskedelmi rendszerében, ezért ha az elkövetkezendő években nem hajtanak végre energiahatékonysági beruházásokat, egyre több kvóta megvásárlására kényszerülnek, aminek következtében versenyképességük tovább fog romlani. A legszerencsésebb az lenne, ha egy nemzetgazdasági stratégiába illesztve ösztönöznénk őket ezekre a fejlesztésekre, miközben a másik oldalon, az állam részéről a gazdaságot érintő jogszabályok egyszerűsítésére, kiszámíthatóvá tételére kerülne sor. Meg kell találni azt a legkisebb közös többszöröst, ami érdekeltté tudja tenni a gazdasági és társadalmi szereplőket, felmutatva azokat az új lehetőségeket, amelyek egy új nemzetgazdasági és társadalompolitikai stratégia végrehajtásával nyílhatnak meg. Szövetségesként ehhez meg kell nyerni a tudományt, a kutatásfejlesztést, hiszen alapvető fontosságú az innovációs háttér megteremtése, melynek keretében helyre kell állítani a hazai energetikai felsőfokú képzés tekintélyét is. A problémakör másik sarkalatos pontja az építőipari szakmunkásképzés megerősítése lesz. Csak a kormányzati szinten integrált, a társadalmi és gazdasági szereplőket egyaránt partnerként kezelő klímapolitika tud valósággá válni, és érzékelhető változásokat elindítani.

Fehérváry Krisztina