– Magyarországon a rendszerváltozással együtt jelentek meg az utcán a hajléktalanok. Hogyan emlékszik ezekre az időkre?

– 1990. október 15-én nyitottuk meg az első hivatalos hajléktalanszállót Budapesten, a Miklós utcában. Ez azért emlékezetes dátum, mert pont aznap zárta be a MÁV a várótermeket éjszakára. Munkánk elején úgy gondoltuk, hogy tanácsokkal, rábeszéléssel meg tudjuk menteni a hozzánk érkezőket. Hamar rájöttünk, hogy ez nem ilyen egyszerű. Volt egy hajléktalan ember, aki mindig ittas volt, és heteket kellett várnom, hogy tudjak vele beszélgetni. Elmesélte, hogy egy autóbalesetben, ahol ő volt a hibás, elvesztette a családját, emiatt három és fél évet ült börtönben. Annyira megdöbbentem, hogy még neki kellett engem vigasztalnia. Ekkor jöttem rá, hogy én nem adhatok tanácsot nekik, csak az a dolgom, hogy a háttérben ott legyek velük, kísérjem, támogassam őket. Ez a fordulat minden szociális munkás életében bekövetkezik.

– Milyen a magyar hajléktalanellátás intézményrendszere a többi európai országhoz viszonyítva?

– Már a kilencvenes évek végére kiépült a ma is létező hajléktalanellátó rendszer, amely Európában a legjobbak között van. Utcai szociális munka, a krízisautók, régiónként egy huszonnégy órás egészségügyi centrum, éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállók, rehabilitációs szállók, idős hajléktalanokat fogadó otthonok. Ha ezeket egy európai konferencián felsoroljuk, sokan elismerően bólintanak. Viszont egy szociális munkásnak nincsenek olyan eszközei, mint például egy orvosnak, aki felállítja a beteg diagnózisát és ez alapján dönt. Hiába állapítom meg, hogy az illetőt sürgősen szálláshelyre kellene vinni, gyakran csak egy zsömlét vagy egy teát tudok neki adni. Egy szociális diagnózis felállításának csak akkor van értelme, ha utána a diagnózis szerint tudunk cselekedni. A társadalom azt szeretné, hogy tűnjenek el a hajléktalanok az utcáról, nem szeretné őket látni. Mi is ezt szeretnénk, de nem eltüntetni, hanem megoldani, viszont ehhez nincsenek meg a jogszabály adta eszközök, lehetőségek. Legalább életveszély vagy időskorú hajléktalan esetén nagy szükség lenne, hogy azonnal be tudjunk avatkozni.

– Ön szerint a magyar társadalom hogyan viszonyul a hajléktalanokhoz?

– A magyar társadalom rendkívül szolidáris, de hiba, amikor azt gondoljuk a hajléktalanságról, hogy az egy olyan hiányállapot, amelyet mindenféle anyagi javakkal pótolni lehet. A helyzetre a „szegénység” szót használjuk, pedig a „nyomort” kellene, mert a nyomor más típusú hiányállapotot jelent, mint a szegénység. Egy szegény embernek a pénz, a ruha, az élelem hiányzik, egy nyomorban élő embernek pedig mindemellett az érzelmek, a célok, a kapcsolatok. Kizárólag a nyomorral kapcsolatban vannak olyan előítéleteink, amelyek a cselekvéseinkben látszanak is. Mínusz húsz fokban fekszik a földön egy hajléktalan, életveszélyben van, mégsem megy oda senki segíteni. Bármilyen más helyzetben, például egy autóbalesetnél rögtön, gondolkodás nélkül hívjuk a mentőt, függetlenül attól, hogy ki volt a hibás. Akkor nem ítélkezünk. A hajléktalanok esetében sokszor bíróként viselkedünk, és el is ítéljük őket, pedig nem tudhatjuk, hogy miért került oda.

– Mi a hajléktalanná válás legfőbb oka?

– Elsősorban a hihetetlenül rossz lakáspolitika az, ami csak úgy termeli a hajléktalanokat, de a lakás elveszítése önmagában még nem szükségszerűen okozója a hajléktalanságnak. A társ elveszítésének sokkal nagyobb szerepe van a hajléktalanná válásban. Tulajdonképpen az válhat hajléktalanná, akit nem szeret senki, és aki nem tud valakit szeretni. Ezért őket olyan irányba kell terelni, hogy társra leljenek. Hogy legyen valaki az életükben mint cél, akiért élni tudnak. Sajnos a hajléktalanszállók nem alkalmasak arra, hogy az ember társra találjon.

– Mit ért rossz lakáspolitikán?

– Azt a lakástámogatási rendszert, amely a rendszerváltozás után kialakult, amely a tulajdonlásra kényszerítette az embert. Csak akkor járt adókedvezmény, kamattámogatás, lakáskasszák után járó kedvezmények, szocpol, ha valaki tulajdont szerzett, viszont a lakbértámogatások minimálisak voltak. 2008-ban kétszázötvenmilliárd forint volt a tulajdonlást támogató állami támogatások összege, és tizenhatmilliárd a különböző lakbértámogatásoké. Ennek majdnem fordítva kellene lennie. Nem bérlakásokat kell építeni, hanem a bérlőt kell megjeleníteni. Annak a háromgyerekes családnak, ahol a jövedelmi viszonyok nem engedik meg a lakástulajdont, gyerekenként tízezer forinttal lehetne támogatni az albérletet. Vagy itt van az adósságkezelés kérdése. Ha egy család nem tudja fizetni a villanyszámlát, miután az állam azt kifizette helyette, akkor a családnál előre fizetős órát kellene felszerelni. A jövőben nem fog eladósodni, mert a szolgáltatásért előre fizet, mint a feltöltős telefonoknál. Adataink szerint harminc százalékkal csökkenne a fogyasztás. Sajnos már ötvenezer forint villanyszámla-hátralék miatt el lehet veszíteni a lakhatás biztonságát. Miközben erre a problémára megvan a megoldás, a technikai lehetőség, mit tesz a kormány? Moratóriumot vezet be télen a villany és a gáz kikapcsolására. Ez súlyosbítja és elodázza a problémát.

– A gazdasági válság mennyire volt hatással a hajléktalanság kialakulására?

– Nagymértékben, de már válság előtt a magyar gazdaság helyzete leginkább egy tömegbalesethez volt hasonlítható, ahová a világgazdasági válság mint egy kamion belerohant. Arról nem szól a statisztika, hányan veszítették el az alkalmi munkájukat, a kiegészítő kereseteiket. A társadalom alsó rétegeiben jelentős erőt képvisel a szürkegazdaság. A legtöbben az építőipar valamelyik ágazatában dolgoztak, sokan úgy, hogy a munkájukért cserébe szállást is kaptak. Ahogy megszűntek ezek a munkák, a szállókon tömegével jelentek meg a volt ágybérlők. És ez még nem a jelzálogválság hatása, hanem a foglalkoztatási válságé. A jelzálogválság még csak ezután fog jönni. Magyarország a lakásszektor helyzete miatt nagy kárvallottja lesz a jelzálogválságnak.

– Ezek szerint sokkal súlyosabb a helyzet, mint a rendszerváltozás idején?

– Igen, mert a nagyarányú magántulajdon a rendszerváltás után jött létre, amikor eladták az önkormányzati bérlakásokat. Az egyetlen olyan európai állam vagyunk, ahol kilencven százalék feletti a magántulajdon részaránya. Más országokban ez hatvan százalék, általában csak a jómódúaknak van saját lakásuk. Ez azért fontos, mert csak magántulajdonra lehet jelzálogot bejegyezni. Nálunk a szegényebb réteg is lakástulajdonos, és pont ők azok, akiket a legkönnyebb átverni az „ingyen hitelekkel”, és akik nem képesek felismerni, hogy a lakhatásukat kockáztatják.

– Körülbelül hány embert fenyeget a hajléktalanság veszélye?

– Húszezer lakás van végrehajtás alatt, és közel kétszázezer háztartás van veszélyben. Egy nagyvárosnyi ember kerülhet a hajléktalanság peremére. A hajléktalanság jelentős részben a vidéki kisfalvakból termelődik újjá, ahol jelen van az uzsora mint egy modern kori rabszolgaság, és ez összeér a jelzálogrendszerrel. Budapesten azért van több hajléktalan, mert a vidéki nyomornál az utcai lét is több perspektívát kínál. A budai kukák nagyobb jólétet tudnak biztosítani, mint a vidéki nyomor, ahol még a szeméttelep is ki van válogatva. Ahol sok ember megfordul, például egy aluljáróban, ott nagyobb a túlélési esély. Egy város több lehetőséget kínál a túlélésre, mint egy vidéki kistelepülés. Aki egy telet eltöltött az utcán, annak hihetetlen túlélési stratégiái vannak. Az egész napi cselekvése abból áll, hogy a következő napot megélje. Az utcán élő emberek rehabilitálása szinte lehetetlen, ott legtöbbször csak a szenvedéscsillapítás jöhet szóba.

– Hogyan lehetne megelőzni a kilakoltatásokat?

– Volt egy javaslatunk a kormánynak, amely egy mentorhálózat felállításáról szólt. Amikor egy család eladósodik, és nem fizeti a hitelt, akkor ne csak banki felszólítóleveleket kapjon, hanem valaki, aki nem banki alkalmazott, keresse fel a családot, és nézzék át együtt a család pénzügyeit. Ez azért fontos, mert itt kezdődik a zuhanórepülés. De ha már az eladósodási folyamat elején be tudunk avatkozni, akkor még meg tudjuk menteni a családot. Az államnak sokkal inkább a családokra kellene figyelni, és nem arra, hogy különböző bankkonszolidációkkal rendbe tegyük a bankokat.

– Mit vár el az új kormánytól?

– Az elmúlt húsz évben nem tudtunk mit kezdeni a leszakadó településekkel. A hajléktalanoknak a legnagyobb tehertétel a magány, de a magányt közösségben is meg lehet élni, amikor az emberek azt érzik, nincs rájuk szükség, már busz sem jár a faluban. A statisztikai adatok alapján meg kellene határozni, melyek azok a településrészek, amelyek leszakadtak. Ott meg kell szüntetni a pályázati rendszert, és azonnal elkezdeni az építkezést. Kétségbe ejt, amikor egy településen, ahol nincs közút, közlekedés, bölcsőde, oktatás, munkahely, egy gazdasági lobbi eléri, hogy több száz millió forintért bevezessék a gázt. Miközben százmillióból új életet kezdhetne a település. Ez egyben a szociális lobbi teljes csődje is. Az „Út a munkához” elnevezésű közmunkaprogram úgy ahogy van, halott. Döbbenetes, de igaz, hogy a fekete munka jobban rehabilitál, mint a közmunka. Magyarországon közel egymillió cigány él. Ha közülük legalább néhány százezret nem tudunk felemelni nagyon gyorsan, lesz több százezer végleg leszakadt ember a maga nyomorával és gyakran az ebből fakadó agressziójával. Nem átképezni kell mindegyiküket, hanem azonnal betanított munkát adni. Az átképzésekre van uniós támogatás, de arra sajnos nincsen, hogy segédmunkát, betanított munkát kínáljunk nekik. A kilencvenes évek elején szinte nem is volt cigány a hajléktalanok között, ma pedig már húsz-huszonöt százalék a részarányuk. Sajnos már a cigányközösségek is elengedik a tagjaikat. Ez most a hajléktalanügyben a lehető legrosszabb hír. Van ötszáz olyan település, ahol egyetlen gyermekprogram sincs egy évben. A gyerekek kószálnak az utcán, és az egyetlen fűtött hely a kocsma. Ilyen egyszerű dolgokban is változást várok az új kormánytól. Szükség van a rendre, de ha az egy szikár, érzéketlen, félelmet keltő rend lesz, akkor nem lesz jó hatása. Ha a rend mögött megjelenik a másik fájdalmát érteni is akaró szeretet, az egymásra figyelés, akkor nagyon gyorsan lehet változtatni az ország helyzetén.

Lass Gábor