A pártstruktúra azonban – érthető módon, a szerves fejlődés hiánya következtében – egy kivétellel valamennyi országban nagyon labilisnak bizonyult.

Minden választás újabb pártok belépését és régiek megsemmisülését hozta magával, a rendszerváltó pártok többsége nem érte meg a harmadik ciklust. Az egyedüli kivétel Magyarország volt. Itt 1990-ben hat párt került be a parlamentbe: az állampárt utódaként az MSZP, a történelmi pártok újraéledéseként a Kisgazdapárt és a KDNP, ellenzéki bázison pedig az MDF, az SZDSZ és a Fidesz.

A második választáson, 1994-ben ugyanez és csak ez a hat párt folytatta. A harmadikon, 1998-ban szintén, kiegészítve az MDF-ről levált MIÉP-pel. A negyedik ciklusig kellett várni, míg egy rendszerváltó párt kiesett (a kisgazdapárt).

A pártrendszer meglepő stabilitását mutatja, hogy új párt még a kieső által hagyott résen sem tudott betörni, sőt a MIÉP parlamenti szereplése is epizódnak bizonyult.

A következő, ötödik szabad választáson minden maradt a régiben: öt rendszerváltó párt birkózott a hatalomért, közülük egy sem bukott ki a Parlamentből, és közéjük egy új erő sem férkőzhetett be. Húsz év telt el úgy, hogy az 1990-ben megszületett pártstruktúra alig-alig változott – ilyen a régióban sehol sem történt.

A kivétel mindig magyarázatra szorul, de ma még nem tudjuk kellő alapossággal megmagyarázni, miért történt nálunk másképp, mint az összes többi, hasonló sorsú országban.

Stabilitás volt ez vagy tehetetlenség, az értelmiségi-politikai elit sikere vagy kudarca – talán újabb húsz év múlva már lesznek jó válaszaink. Azt sem értjük ma még pontosan, hogy ez a struktúra miért omlott össze földcsuszamlásszerűen a hatodik választáson, a még létező öt rendszerváltó pártból kettő miért semmisült meg, és miért tudott másik kettő betörni a hatalom sáncai mögé.

Egészen biztos, hogy mélyebb összefüggések vezettek az MDF és az SZDSZ bukásához. A vereség, a politikai semmibe hullás bizonyos mértékig valószínűleg bele volt programozva ebbe a két pártba.

Nézzük először az MDF-et. Ez a szerveződés gyűjtőpártként született, az 1945-ös Kisgazdapárthoz hasonlóan gyűjtötte maga köré mindazokat, akik szemben álltak az előző rendszerrel. Voltak ugyan alapító atyái, de nem volt igazi élcsapata. Az MDF decentralizált néppártként született, kiforrott ideológiai alapok nélkül. Egy ilyen párt addig marad egyben, amíg megkérdőjelezhetetlen vezetője van. Antall József teljes sikerrel töltötte be ezt a szerepet. Képes volt arra is, hogy a Csurka radikálisainak szakításával bekövetkező veszteséget minimalizálja, pártja döntő többségét egyben tartsa. Ha Antall nem hal meg, másképp alakul Magyarország politikatörténete. De meghalt, és a valódi kohézió nélküli néppárt megállíthatatlanul megindult a felbomlás felé.

Ezt a folyamatot lehetett volna fékezni, esetleg egy alacsony szinten meg is állítani, ám sem a miniszterelnökséget átvevő Boross Péter, sem a pártelnöki tisztet betöltő Für Lajos nem az az ember volt, aki képes erre.

A második parlamenti ciklusban, mint egy pörgő körhinta, úgy húzódott szét az MDF, és csak ürügy kellett ahhoz, hogy szakadjon. Ürügy mindig akad, és a következő pártelnök-választáson vesztes csoport – Szabó Iván, Kónya Imre, Katona Tamás, Pusztai Erzsébet – kivált, megalapította az MDNP-t. Az 1998-as választásokon nekik jutott a keserű tapasztalat arról, hogy a közkatonákat és hadtápot nélkülöző tábornoki kar minden csatában vesztésre van ítélve.

A Fidesz, amely korábban a szakadárokkal is folytatott tárgyalásokat, végül a Lezsák Sándor által vezetett, a párt teljes infrastruktúráját, megöröklő MDF-fel kötött szövetséget, és lehetővé tette számára, hogy noha az MDF nem érte el az ötszázalékos küszöböt, saját frakcióval legyen jelen az Országgyűlésben. Ez a párt azonban már a megsemmisülés szakadékának szélén tántorgott. Az erők legnagyobb része belső harcokra fordítódott, miközben a támogatói bázis folyamatosan erodálódott. Ebben a helyzetben győzte le Dávid Ibolya, a párt egyik legígéretesebb politikusa Lezsák Sándort a pártelnökségért folyó versenyben.

Dávid megpróbálta újraértelmezni az MDF szerepét a hazai politikában, újrapozícionálni a pártot, ám ebben a Fidesz ellenállásába ütközött. Dávid dönthetett volna úgy, hogy behódol, dönthetett volna úgy, hogy felveszi a kesztyűt, ahelyett megsértődött, és 2000-től, még inkább 2002-től kezdődően döntéseit ennek a sértődöttségnek vetette alá.

A közvélemény-kutatások arról győzték meg, hogy ő az ország egyik legnépszerűbb politikusa (holott csupán arról volt szó, hogy az ellentábor a legkevésbé utasította el), és ezt saját pártjával is sikerült elfogadtatnia. 2002 után Dávid mégis megpróbálta eszmeileg újrafogalmazni a párt célkitűzéseit, ezt azonban önmaga hiteltelenítette azzal, ahogy párton belüli ellenfeleivel leszámolt.

Az MDF egyre inkább saját elnöke azon rögeszméjének vált foglyává, miszerint az általa vezetett MDF az egyetlen hiteles politikai erő, amelynek bármilyen eszközzel érvényesülnie kell.

A bármilyen eszközök pedig jöttek egymás után. A frakció kisebbsége kizárta a többséget, majd a párt választási szövetséget kötött egy Tisztelet Társasága nevű, rendkívül zavaros hátterű szerveződéssel. A nyugdíjasokat ingyenes Korda-koncertekkel mozgósító, szocialista kötődésű társaság átsegítette az MDF-et a parlamenti küszöbön, ám ez végzetes segítségnek bizonyult. Az utolsó négy év az MDF számára a teljes tudathasadás állapotát hozta el. Retorikájában az elvhűséget, a következetességet, a normalitást hangoztatta, közben az elnök és egyre csökkenő létszámú csapata a legdurvább eszközöktől sem visszariadó belső harcokban számolt le újabb és újabb ellenfeleivel.

Akik egyik nap társaik kizárására szavaztak, másnap már maguk is az ő sorsukra jutottak, hogy harmadnap az őket kizárók kerüljenek sorra. Mindezt tetézte egy merőben haszonelvű, minden addigi ideológiával szembemenő szövetségi politika, amelyet egyetlen megfontolás vezérelt: bármi áron bejutni a parlamentbe. Márpedig bármi áron nem lehet. Az MDF, a születése pillanatától „kitalálatlan” párt a 2010-es választásokon megbukott. Utóélete nem lesz hosszabb és sikeresebb, mint egykori nagy ellenfeléé, az SZDSZ-é.

Az SZDSZ 1988-as születésekor teljes mértékben „kitalált” párt volt: kemény ellenzéki múlttal rendelkező élcsapat által vezetett, harcosan antikommunista, szabadságelvű politikai szervezet, amely nem alkuszik, elveiből nem enged. Ha az MDF volt 1990-ben a nyugodt erő, az SZDSZ a dühös erő, amelyik ráadásul – hitték maguk, és hitte sok száz ezer szavazó – válogatottan okos embereket gyűjtött össze, olyanokat, akik képesek a helyes irányba kormányozni az országot.

A párt azonban halálos kórral született, noha eleinte ezt csak nagyon kevesen vették észre. Ez a kór a gőg volt, az a meggyőződés, hogy az SZDSZ különb minden versenytársánál, korszerűbb, okosabb, műveltebb, rátermettebb. Fokról fokra kiderült, hogy az SZDSZ vezetése ugyanolyan élcsapatként tekint önmagára, mint a bolsevik pártok vezetői egykor. Fokról fokra kiviláglott az is, hogy honnan ered ez a hit: az SZDSZ valójában minden ízében az előző rendszer szülötte, először annak antitézise, de hamarosan már új életre támadott reinkarnációja.

Az 1990-es évek második felére kiderült, hogy az SZDSZ eszmei bázisa egyedül az a hit, hogy ők hivatottak vezetni az országot, mindenki más kényszerűségből megtűrt kontár. A szabadelvűség csak arra szolgált, hogy általa szellemi fölényük biztos hitében megkülönböztessék magukat a szocialistáktól. A nyitott társadalom eszméje csak arra kellett, hogy szellemiségüket rákényszerítsék a társadalomra. A jogvédelem és kisebbségvédelem csak arra kellett, hogy furkósbotként lesújthassanak vele a politikai jobboldalra. Egyedül az önmaguk különb voltába vetett hit volt az, ami belülről fakadt. Ezért kellett kormányra kerülniük, ha a nemrégen még támadott szocialistákkal, hát velük. És ezért volt számukra természetes, hogy kispártként is rákényszeríthetik akaratukat a szocialistákra. És ezért váltak mélységesen korruptakká is: az utolsó percig hitték, hogy nekik jár a több pénz, a különb élet, hiszen ők maguk is különbek.

És közben nem vették észre, hogy az SZDSZ már az ezredfordulóra elveszítette saját gyökereit, már képtelen az önálló létre, minden tápláló energiáját a szocialistáktól szívja, mint a fagyöngy a faágból. A faág azonban letört, és a gyökereit vesztett párt napjai ezzel megszámláltattak.

Most tehát új időszámítás kezdődik a magyar pártstruktúrában. Hogy mit hoz a következő két évtized, ma még nem tudni. Egy dolog mégis bizonyos: azok a pártok, amelyeknek erős az eszmei bázisuk, hosszú életre számíthatnak. Az ideológiai homokra épült házat azonban elmossa a következő nagy eső.

Bencsik Gábor